Blogunkon egy poszt erejéig már foglalkoztunk a náci Németország észak-európai tevékenységével; egész konkrétan a Norvégia megszállóival együttműködő Vidkun Quislinget mutattuk be nektek. Egy másik írásunkban röviden felelevenítettük a történelem legrövidebb háborúját, amely mindössze két órán át tartott.
Dán tájkép: sem a Jylland-félszigeten, sem a Dániához tartozó szigeteken nincsen komolyabb természeti képződmény, amely az esetleges támadókat akadályozná az előrenyomulásban. (forrás: Wikipedia)
Mai posztunkban mindkét fent nevezett témához szorosan kapcsolódunk, ugyanis Dánia 1940-es németek általi megszállásával fogunk foglalkozni, amely a hadtörténelem egyik legrövidebb inváziója, mivel az első puskalövéstől a dán kapitulációig alig négy óra telt el.
Irány Norvégia - útban Dánia!
A második világháborút az előző év őszén kirobbantó náci Németország vezetőit (különösen Hitlert) 1939-1940 telén egyre többször foglalkoztatta a kérdés: mi legyen a német hadiipar számára kulcsfontosságú svéd vasérccel, egész konkrétan annak a Vaterlandba történő eljuttatásával?
Narvik kikötője az 1930-as években. A svéd vasérc Németországba juttatása kiemelt fontosságú volt a második világháborús német hadigépezet működtetése szempontjából. (forrás: Wikipedia)
Ne lepődjünk meg a Berlinben ezen téma kapcsán előtörő gyomorgörcsökön, ugyanis a svéd nyersanyag fő szállítási útvonala a kitermelés helyétől (Észak-Svédország) az akkor még semleges Norvégián keresztül vezetett, ahol hajóra rakták, majd úgy szállították tengeren Németországba. A tengeren viszont számolni kellett a félelmetes Royal Navy hadihajóinak felbukkanásával (a Royal Air Force repülőgépeiről nem is beszélve), ráadásul félő volt, hogy London előbb-utóbb belerángatja a norvégokat a háborúba, amit Adolfék nagyon nem akartak. Mármint a szövetségesek oldalán nem akarták.
Bónuszként a britek (egész pontosan az HMS Cossack romboló) 1940 februárjában norvég (tehát semleges) felségvizeken támadták meg a brit kereskedelmi tengerészeket szállító német Altmark ellátóhajót, ahonnan kiszabadították honfitársaikat, mintegy mellékesen pedig eloszlatták Hitler kételyeit Norvégia megszállását illetően.
Az Altmark legénységéből elhunytak partra tétele az HMS Cossack romboló támadását követően. Az Altmark-incidens néven elhíresült esemény után a németek felgyorsították az előkészületeket Norvégia és Dánia megszállására. (forrás: Wikipedia)
Nem sokkal később megszületett a döntés: Norvégiát minél hamarabb meg kell szállni! A gondolatot tett követte: egyelőre még csak a vezérkar tervezőasztalain. A vikingek - egyik - szülőföldjére szinte nyílegyenes út vezetett a tengeren és a levegőben, ugyanakkor volt egy kis (nagyjából fél mai magyarországnyi) bökkenő: a másik viking szülőföld, Dánia, amely Oslóhoz hasonlóan szintén deklarálta semlegességét, de a német parancsnokok úgy voltak vele, hogy jobb nem kockáztatni; a Norvégia megszállását célzó hadművelet (amely a Weserübung-művelet nevet kapta) így kiegészült a legkisebb skandináv állam lerohanását tartalmazó függelékkel Weserübung Süd néven.
A németek ráadásul a Norvégiába tengeren szállítandó utánpótlás kiindulópontjául az észak-jyllandi Aalborg kikötőjét (a légihíd közbenső állomásának pedig a repterét) szemelték ki, szóval egyfajta ugródeszkaként tekintettek északi szomszédjukra.
Semleges Dánia
X. Keresztély király portréja 1915-ben. Az 1870-ben született uralkodó 1912-től haláláig, 1947-ig volt Dánia királya. (forrás: Wikipedia)
Dánia többek között az ügyes diplomáciának köszönhetően sikeresen kimaradt az első világháborúból, amelyet a Karib-tengeren területveszteséggel (ezzel anyagilag azért nem jártak rosszul), az ország törzsterületét adó Jylland (Jütland) félszigeten viszont területi nyereséggel zárt, miután a háború végén megkapta Németország legészakibb területeit, mindezt egyetlen puskalövés nélkül (egy népszavazást követően, ahol a lakosság többsége a Dániához való csatlakozásra szavazott), a Német Birodalmat minél jobban feldarabolni szándékozó antanthatalmak egyfajta ajándékaként.
Ezt a vidéket Dánia az 1940 előtti utolsó háborújában, a Poroszország és Ausztria ellen vívott második schleswig-holsteini háborúban veszítette el 1864-ben.
Thorvald Stauning rutinos szociáldemokrata politikus töltötte be Dánia miniszterelnöki tisztségét a német invázió idején. (forrás: Wikipedia)
A dán politikai vezetés (élükön X. Keresztély királlyal és Thorvald Stauning miniszterelnökkel) úgy számolt, hogy az orruk előtt kirobbanó második világháborútól is sikerrel kímélhetik meg az országukat, ezért Dánia még ideje korán kinyilvánította semlegességét, annak fegyverrel történő megvédéséhez ugyanakkor korlátozottak voltak az erőforrások (tehát nem voltak az a kifejezett Svájc).
Elszánt dán katonák légvédelmi ágyújuk társaságában. A dán haderőnek csak nagyon kevés korszerű légvédelmi és páncéltörő fegyver állt a rendelkezésére - az ellenfélnek viszont pont páncélosból és repülőgépből volt rengeteg... (forrás: Wikipedia)
Bizakodó dán katonák 1940. április 9-én. Másnap már nem volt ennyire őszinte a mosolyuk... (forrás: Wikipedia)
Habár manapság kőgazdag országról van szó, a 20. század első felében a főként a mezőgazdaságra épülő, némi hajógyártást és élelmiszeripar felmutatni tudó Dánia pénzügyi lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak (ráadásul a megmaradt dán gyarmatok, Feröer és Grönland is inkább a pénzt vitték, mint azt hozták volna), éppen ezért a fegyveres erőkre kevés korona jutott - az egykor Európa partvidékének nagy részét végigpusztító vikingek és még a 18. században is félelmetes dán hadiflotta már emlék volt csupán.
William Wain Prior altábornagy, a Dán Királyi Hadsereg parancsnoka a német invázió idején. Ugyan jól képzett katona volt, sok mindent nem tudott tenni a német túlerővel szemben. Végül 1941-ben vonult nyugállományba. (forrás: Wikipedia)
A dán hadsereg (Hæren) mindössze két hadosztálynyi erőt - nagyjából harmincezer embert - tudott felsorakoztatni (ebből egy a félsziget, egy pedig a nagyobb szigetek védelméért felelt), a szárazföldi erők alárendeltségébe tartozó légierő csak néhány századnyi géppel rendelkezett (a haditengerészeti repülőcsapatok még annyival sem), az egykor szebb napokat látott haditengerészetet (Søværnet) meg csupán maroknyi partvédő hadihajó és tengeralattjáró alkotta.
Az invázió napja
A dán-német határon szolgálatot teljesítő két dán katona már előző nap is hallotta a határ túloldaláról az erős motorzajt. Az idősebbik katona (őrmesterként a poszt parancsnoka) szinte látni vélte a határ túloldalán húzódó erdőben nyüzsgő ezer meg ezer németet...egész éjjel ébren voltak (a motorzúgástól akkor sem tudtak volna aludni, ha az adrenalinszintjük nincs az egekben), hajnalban pedig, amikor a német menetoszlop eleje előbukkant az erdőből, éppen csak arra maradt idejük, hogy telefonon gyorsan jelentsék az ellenséges támadást, mielőtt felemelt kézzel megadták volna magukat.
A német határ mellett fekvő dán kisváros, Padborg főutcája. A település az invázió első perceiben a Wehrmacht ellenőrzése alá került. (forrás: Wikipedia)
A Norvégia és Dánia megszállására kijelölt német alakulatok végül 1940 áprilisának elejére foglalták el kiindulási pontjaikat. Ugyan a dánok szilárdan hittek a semlegességükben és abban, hogy ezt a háborút is megússzák, április 8-án dél körül a felderítésük észlelte a rövid dán-német határ túloldalán a mozgolódást, így nem sokkal később a teljes dán haderőt harckészültségbe helyezték, és elkezdték a tartalékosok behívását (többségük azonban nem jutott el időben alakulatához).
Dán katonák és 20 mm-es páncéltörő ágyújuk készen a német erők feltartóztatására - amiből végül nem lett semmi. (forrás: Wikipedia)
Hogy ne provokálják a németeket, a dánok nem alakítottak ki védelmi vonalakat a határ mentén, csupán kis létszámú járőröket állomásoztattak Dél-Jyllandon. A földrajzi környezet - az egész ország síkság - egyébként sem kínált természetes védelmi vonalakat a dánoknak (például nem voltak nagy hegységek, amelyek akadályozták volna a gépesített és páncélos alakulatokkal megtámogatott németek előrenyomulását).
Másnap, április 9-én, kedden hajnali négy után nem sokkal (egész pontosan 04:15-kor) megindult a német hadigépezet (furcsa mód ezúttal nem vasárnap támadtak, mint általában): a két gyalogoshadosztályból és egy dandárból álló, megközelítőleg negyvenezer német katona minimális ellenállást tapasztalva lépte át a határt - a minimális ellenállást néhány szakasznyi kerékpáros és motorkerékpáros (!) dán katona jelentette, akik két páncéltörő ágyúval kilőttek néhány német járművet.
A repülőgépek mellett a dán haderő híján volt a korszerű páncéltörő fegyvereknek és harckocsiknak, valamint a katonák gyors szállítását lehetővé tevő teherautóknak is.
A dán szárazföldi erők legmozgékonyabb egységei a kerékpáros alakulatok voltak... (forrás: Wikipedia)
Miközben Dél-Jyllandon megindult a szárazföldi offenzíva, mintegy száz német ejtőernyős végrehajtotta a történelem első tömeges harctéri ejtőernyős-bevetését: elfoglalták a Jyllandot a fővárossal, Koppenhágával összekötő vasútvonalon fekvő Storstrøm-hidat.
Néhány órával később a Fallschirmjägerek egy másik csoportja elfoglalta a stratégiai fontosságúként meghatározott Aalborg repülőterét, amelyet nem sokkal később már a Norvégia inváziójában résztvevő repülőgépek használtak megállóhelyként az eredeti terveknek megfelelően.
A jelentős német túlerő ellenére a dánoknak jónéhány ellenséges páncélost sikerült harcképtelenné tenniük. (forrás: Wikipedia)
A Luftwaffe repülőgépei a nagyobb dán városok felett a fentihez hasonló röplapokat szórtak ki, amelyekben az ellenállás mielőbbi beszüntetésére szólították fel a lakosságot. (forrás: Wikipedia)
Német bombázók Koppenhága felett a röpcédulák szórása közben - ha a dánok folytatják az ellenállást, bizonyos, hogy a papírokat éles bombák követték volna. (forrás: Wikipedia)
De nem csak szárazföldön és levegőben nyomultak előre a németek, hanem a tengeren is: a haditengerészet számos gyalogos alakulatot tett partra a dán szigeteken, köztük a fővárosnak is otthont adó Sjællandon: a partraszálló egységek (egy aknaszedő szállította a katonák többségét egy jégtörő és két járőrhajó kíséretében) még annyi ellenállásba sem ütköztek, mint Jyllandon előretörő társaik, így borítékolható volt a gyors német győzelem.
Dán katonák 37 mm-es páncéltörő ágyújukkal várakoznak az ellenségre 1940. április 9-én a reggeli órákban. A katonák a helyi fejlesztésű és gyártású, kizárólag a dán fegyveres erőknél rendszeresített M1923-mintájú sisakokat viselik. (forrás: Wikipedia)
A Koppenhága melletti repülőtéren összpontosuló dán légierőt (amely a szárazföldi hadsereg alárendeltségébe tartozott) a tervek szerint külső támadás esetén szét kellett volna szórni az országszerte kialakított felszállópályákon és reptereken; nos, a repülősök már nem tudták megvalósítani a terveket, ugyanis a német vadászgépek felbukkanásakor jobbára letolt gatyával álltak a reptéren...néhány perccel később a dán légierő már nem létezett, mivel a gépek nagy részét elpusztították (egyet a levegőben lőttek le, a többit a földön gyújtották fel).
Kiégett dán Fokker C.V felderítő-könnyűbombázó a Luftwaffe csapása után. A dán légierő nagy részét még a földön megsemmisítették. (forrás: Wikipedia)
Az invázió kezdete után egy órával hajóról partra tett német katonák elfoglalták a dán hadsereg főhadiszállását Koppenhágában; jellemző a dán szervezettségre, hogy a főváros védelmét ellátó partvédelmi ütegeket nem tudták működésbe hozni, mivel az azt kezelni hivatott újoncok nem kaptak megfelelő kiképzést hozzájuk.
A dán haditengerészet jobbára partvédő hajókból és tengeralattjárókból állt, megakadályozni azonban nem tudta a német hadihajók mozgását a dán felségvizeken. A képen a 3800 tonnás Niels Juel dán hadihajó látható 1943-ban, amikor legénysége megpróbált vele Svédországba szökni. A hajót a németek elfoglalták, majd ugyanezen a néven iskolahajóként használták a háború végéig. (forrás: Wikipedia)
Csak összehasonlításképpen: az északi testvérek, a norvégok a saját fővárosuk előtt partvédelmükkel sikeresen süllyesztettek el egy német cirkálót; ezzel annyi időre megakasztották a német inváziót, hogy a norvég király és a kormány sikeresen el tudott menekülni Londonba.
Nem, ők nem brit gárdisták, hanem a dán királyi testőrség katonái. Az egyik legkomolyabb ellenállást éppen ők fejtették ki 1940. április 9-én. (forrás: Wikipedia)
A főhadiszállás elfoglalása után a németek célpontja a király rezidenciája, azaz a Koppenhága központjában fekvő amalienborgi palota volt, ahol a királyi testőrség egy századának ellenállásába ütköztek - az uralkodót szó szerint az ágyából rángatta ki a puskaropogás. A testőrség önfeláldozó kitartása időt adott X. Keresztély királynak, hogy gyorsan tanácskozhasson a kabinet tagjaival és a hadsereg parancsnokával, Prior altábornaggyal a hogyan továbbról...túl sok opció nem maradt, és mivel reálpolitikusokról és józan katonatisztekről beszélünk, hamar belátták, hogy csak egyetlen lehetőség maradt: a megadás.
Dánia inváziójának menete 1940. április 9-én. (forrás: Wikipedia)
Ha voltak is kételyek, azok hamar eloszlottak, miután értesültek a légierő megsemmisüléséről és Koppenhága felett demonstratív céllal megjelentek a Luftwaffe bombázói - a dán vezetés el akarta kerülni a további vérontást.
Dán kapituláció
Német fogságba esett dán katonák - a többségük hamarosan visszanyerte szabadságát és folytatta szolgálatát a dán haderőben, amelyet a megszállók nem oszlattak fel. (forrás: Wikipedia)
A történelem egyik legrövidebb inváziója végül április 9-én reggel 08:34-kor ért véget, amikor a dán kormány tudatta a német csapatok parancsnokával, Leonhard Kaupisch tábornokkal, hogy megadják magukat. A németek meglehetősen gálánsan bántak a rokon népnek tartott dánokkal, ugyanis a dán kormányzat megőrizhette teljes belső autonómiáját és a hadsereget sem oszlatták fel (bár a létszámukat jelentősen csökkentették), sőt, a hadifogságba esett dán katonák is hazatérhettek (kicsit hasonló helyzet volt ez, mint az 1944 márciusa utáni Magyarországon), cserébe csupán vendégül kellett látniuk néhány tízezer - immár baráti - német katonát, akik az újdonsült birodalmi gyámságot voltak hivatottak felügyelni, egyúttal szavatolták Dánia biztonságát a gaz szövetségesekkel szemben.
A röpke négy órás villámháborúban végül összesen huszonhat dán és tucatnyi német katona vesztette életét.
Dán katonák és elesett bajtársuk. A néhány órás invázióban végül "csak" huszonhat dán katona vesztette életét. (forrás: Wikipedia)
A dán hadsereg ugyan parancsot kapott a harcok beszüntetésére és a fegyverletételre, azért nem mindenki követte a Koppenhágából érkező utasításokat. Kiemelkedik közülük Helge Bennike ezredes, aki egy hajóval és egy századnyi katonával inkább Svédországba távozott, hogy a végül csak a háború utolsó napjaiban kibontakozó dániai fegyveres ellenállást megszervezze.
Leonhard Kaupish, aki előbb a légierőnél, majd a szárazföldi erőknél lett tábornok. Kaupisch irányította a német csapatokat Dánia inváziója idején, majd a dán megadást követően az ország első német katonai helytartója lett. (forrás: Wikipedia)
Az 1945 májusáig tartó német megszállás néhány évig jobbára eseménytelenül telt; ugyan a dánok nem fejtettek ki komoly ellenállást, a passzív ellenállás részeként a dániai zsidóság nagy részét sikerült megmenteni a koncentrációs táboroktól azáltal, hogy Svédországba csempészték őket (többek között a dán rendőrség hathatós támogatásával).
X. Keresztély király a német megszállás idején rendszeresen lovagolt ki palotájából, ezzel is erősítve a dán lakosság morálját. Az egyik ilyen alkalomkor leesett lováról, a súlyosan sérült, hetven éves uralkodót pedig hosszú ideig fia helyettesítette a trónon régensként. Az uralkodó végül 1947-ben hunyt el. (forrás: Wikipedia)
A helyzet 1943-ban változott meg, amikor megszaporodtak a szabotázsakciók, és amikor a dán hatóságok kemény megtorlása elmaradt, a németek szorosabbra húzták a nadrágszíjat: feloszlatták az addigi kormányt és lefegyverezték, illetve feloszlatták a dán hadsereg maradékát valamint a haditengerészetet (a Safari-műveletben majdnem több dán katona vesztette életét, mint az 1940-es invázióban).
Nem sokkal Dánia megszállását követően egyébként a fennhatósága alá tartozó külterületek (Feröer-szigetek és Grönland), valamint a Dániával perszonálunióban álló Izland a szövetségesek (az angolok és a jenkik) megszállása alá kerültek.
A Bennike ezredes parancsnoksága alatt álló dán katonák a Svédországba történő áthajózás előtt. Dániában végül nem szerveződött olyan fegyveres ellenállás, mint Norvégiában, de öt év alatt így is sok borsot törtek a németek orra alá. (forrás: Wikipedia)
Ugyan a náci Németországgal szimpatizáló dánok közül később sokan együttműködtek a megszálló hatóságokkal (több ezren pedig csatlakoztak a német haderőhöz, majd találták magukat a keleti fronton a szovjetek ellen harcolva), a többség megszállásként tekintett a megszállásra, s ennek megfelelően felszabadulásként élte meg a németek 1945 májusi fegyverletételét.
A német haderőhöz önként csatlakozó, a keleti frontra induló dán katonák búcsúztatása, ami nem tartozik a dán történelem legdicsőségesebb pillanatai közé. (forrás: Wikipedia)
A második világháborút követően Dánia feladta korábban képviselt semleges álláspontját, és 1949-ben a NATO katonai szövetségének alapító tagja lett (Norvégiával együtt). Azóta a dán katonák a világ számos válsággócában bizonyították, hogy nem csak egynapos háborúkban tudnak helytállni.
Zárásként itt az április kilencedikei eseményekről készült dán film trailere. Az alkotás egy szakasznyi (később egy rajnyi) dán kerékpáros katona szemszögéből mutatja be hazájuk német megszállását. Magában az alkotásban kevés az akció (hiszen a néhány órás villámháborúban is kevés volt az összecsapás), de például találkozhatunk az egyik itteni fotó megfilmesített változatával is benne.
