Amikor az 1930-as években a náci Németország vezetése - élén Hitlerrel - elkezdte hangoztatni, hogy az összes németet egyetlen hazában kellene egyesíteni, sok luxemburgi szíve szorult össze; a Führer ugyanis az akkoriban a német egyik dialektusának tartott luxemburgi nyelvet beszélő helyieket echte németnek tekintette.
Luxemburgi tájkép: az ország nagy részét az Ardennek és az Eifel-hegység erdős vonulatai uralják. (forrás: Wikipedia)
Mégsem ez volt az oka annak, hogy a kis területű (alig kétezer-hatszáz négyzetkilométeres), mindössze háromszázezer ember által lakott nagyhercegség Németország célkeresztjébe került, hanem az, hogy az Ardennekben helyezkedik el: következzen Luxemburg 1940-es német megszállásának rövid története.
Nagyhercegség a nagyhatalmak között
Luxemburg - amelynek területét jórészt az Ardennek és az Eifel-hegység völgyekkel tarkított, erdős vonulatai uralják, délen kiegészítve alföldekkel - nem nevezheti magát éppen szerencsésnek, már ami a fekvését illeti: függetlenségének kérdése már a 19. században feszültséget okozott az éppen egyesülni készülő német tartományok (Poroszország) és Franciaország között, az első világháborúban pedig a franciákkal leszámolni készülő német csapatok útjába került. Annak ellenére, hogy a háború elején deklarálta semlegességét, egészen 1918-ig német megszállás alatt maradt.
A csendőröket és önkéntes katonákat magába foglaló Csendőri- és Önkéntes Hadtest katonái 1910-ben. Luxemburg a függetlenségének elnyerését követően nem érezte szükségét egy jól kiképzett és felfegyverzett reguláris haderő kialakításának és fenntartásának. (forrás: Wikipedia)
A háború után gyorsan fellendült az ország gazdasága, köszönhetően a még a 19. század második felében kiépített vaskohászatnak és acélgyártásnak, illetve a Belgiummal létrehozott vámuniónak. Ugyan a helyi fővárosban, Luxembourgban is érzékelték a Németországban egyre fokozódó feszültséget, a helyi politikusoknak még annyi eszközük sem volt, mint belga vagy holland társaiknak a fenyegetés elhárítására: a jól védhető természetes határok - széles folyamok, magashegységek - nélküli nagyhercegség "hadereje" a mindössze néhány száz fős csendőrségből (Corps des Gendarmes et Volontaires) és szintén néhány száz lelkes, ám gyakorlatilag fegyvertelen önkéntesből állt egy csendőr őrnagy (későbbi címzetes ezredes), bizonyos Émile Speller parancsnoksága alatt.
Az invázió (bevonulás)
A luxemburgi kormány utasítására emelt barikádok (pirossal) a német határ mentén a támadás napján, 1940. május 10-én. A legtöbbször csak néhány csendőr és önkéntes által védett határátkelők nem jelentettek akadályt a német páncéloshadosztályoknak. (forrás: Wikipedia)
1939 szeptemberében kitört az európai háború, Luxemburg pedig Belgiumhoz és Hollandiához hasonlóan szinte azonnal deklarálta a semlegességét. A probléma akkor kezdődött, amikor a németek a figyelmüket nyugat felé fordították Lengyelország térképről történő letörlését követően: amint azt a belgáknál már említettük, a Wehrmacht páncélos és gépesített erőinek legnagyobb részét éppen az Ardenneken keresztül szándékoztak lezúdítani a francia síkságra - Luxemburgot tehát mindenképpen ellenőrzésük alá akarták vonni.
Már csak azért is, mert a korban félelmetesnek tekintett Maginot-vonal nyugati vége éppen a luxemburgi határtól délre helyezkedett el.
A Wehrmacht csapatai átlépik a német-luxemburgi határt 1940. május 10-én. (forrás: Wikipedia)
Ugyan a luxemburgiaknak nem nagyon volt hírszerzésük, a határ túloldalán történő német csapatösszevonások még az ő figyelmüket is felkeltették, éppen ezért 1940 májusának elején intézkedtek barikádok emeléséről a német határon néhány tucatnyi rendőr, csendőr és önkéntes katona védelme mellett. A Moselle (Mosel) határfolyó túloldalán felsorakozott német páncéloshadosztályok (nagyjából ötvenezer katona hatszáz harckocsi társaságában) végül 1940. május 10-én, vasárnap hajnalban megindultak végső céljuk, Franciaország felé.
Pierre Dupong, Luxemburg miniszterelnöke 1937 és 1953 között. Irányításával szervezték meg a kormány és az uralkodó evakuálását, majd a száműzetésben működő kormányt Londonban. (forrás: Wikipedia)
Miután telefonon és rádión jelentették az egyébként néhány kilométerre fekvő fővárosba az engedély nélküli határátlépést (és azt az arcátlanságot, hogy a németek nem voltak hajlandóak útlevelüket felmutatni és utazásuk szándékát közölni a helyi vámtisztekkel), a luxemburgi kormány még tett néhány tétova próbálkozást a német nagykövettel való tárgyalásra (akit nem találtak lakásán), majd a kormánytagok - érzékelve, hogy ez bizony nem az ő napjuk - autóval távoztak Franciaországba.
A luxemburgi államfőt, Sarolta (Charlotte) nagyhercegnőt és családját szintén kimenekítették az országból - az uralkodó előbb Franciaországba, majd onnan a Portugáliában élő rokonokhoz távozott
Acélmű Luxemburgban. Az ország fontosságát a fejlett vas- és acélipara jelentette, amely jelentős mennyiségű hadianyaggal látta el a német hadiipart 1940 és 1944 között. (forrás: Wikipedia)
Ugyan a csendőrök és az önkéntes katonák néhol megpróbáltak ellenállni, a német gőzhengert még csak feltartóztatni sem tudták: mire felszállt a reggeli köd, Luxemburgot már német csapatok ellenőrizték. Az összecsapásokban egyébként hét luxemburgi megsebesült, közel nyolcvan pedig fogságba esett - a németek összesen 36 halottat vesztettek, többségüket a luxemburgi-francia határ mentén állomásozó francia csapatokkal vívott harcokban és balesetekben.
Az invázió napján több ezer luxemburgi menekült Franciaországba - pár héttel később rájöttek, hogy cseberből vederbe estek...
Német-Luxemburg
Luxemburgi rendőr tiszteleg a Luxemburgba látogató Heinrich Himmlernek 1940 szeptemberében. Ugyan sokan együttműködtek az országot megszálló majd annektáló német hatóságokkal, a luxemburgiak többsége megszállásnak tekintette a szomszédok jelenlétét. (forrás: Wikipedia)
Néhány hónapig tartó katonai közigazgatást követően Luxemburgot egyszerűen annektálták a Nagynémet Birodalomba annak egyik tartományaként. A hadköteles korú luxemburgi német férfiakat besorozták a német haderőbe, az országból el nem menekült civil lakosságot pedig igyekeztek elnémetesíteni, a gazdasági erőforrások háborús szolgálatba állításáról nem is beszélve.
A luxemburgi őslakosok éppen ezért a mai napig kikérik maguknak, amikor anyanyelvüket egyszerűen a német egyik dialektusaként határozza meg egy hozzá nem értő.
Sarolta (Charlotte) nagyhercegnő a megszállás éveiben a nemzet egységét jelenítette meg, egyben rendületlenül reményt sugárzott az elnyomásban élő luxemburgiaknak, hogy egyszer visszanyerik szabadságukat. (forrás: Wikipedia)
A hadsereg és a nyomában bevonuló titkosrendőrség, a Gestapo vasszigora ellenére passzív és aktív ellenállás egyaránt kialakult a nagyhercegségben, amelyet támogatott az időközben az Egyesült Államokba utazó nagyhercegnő és a Londonban székelő emigráns kormány karakán kiállása is (előbbi számos rádióbeszédet intézett a nemzethez, utóbbi pedig hozzájárult a hazai ellenállás szervezéséhez).
A szívem igent mond, az eszem azonban nemet.
- állítólag Sarolta így válaszolt Hitler azon üzenetére, hogy térjen haza Luxemburgba.
A megszállás éveiben a vasipari munkások nem egy (és nem két) esetben szabotálták el az utánpótlás-szállítást Németországba (akár sztrájkok formájában), miközben a kényszersorozott luxemburgi Wehrmacht-katonák sem minden esetben törték össze magukat, amikor Hitlerért kellett harcolni.
Luxemburgból a Wehrmachtba sorozott katona a második világháborúban légvédelmi fegyvere mellett. (forrás: Wikipedia)
Az 1940 folyamán Angliába érkező luxemburgi menekültek harcképes tagjai közben csatlakoztak a végül több száz fősre (!) duzzasztott szabad luxemburgi haderőhöz, amely a belga 1. gyalogosdandár alárendeltségében élte meg az ország 1944-1945-ös felszabadulását.
A belga 1. gyalogosdandár alárendeltségében szolgálatot teljesítő szabad luxemburgi erők katonái angliai kiképzésük során. (forrás: Wikipedia)
De az egy másik történet része lesz. Vagy nem lesz.
