Tavaly év végén elég sokszor szerepelt a főbb hírek között, hogy egy dél-afrikai országban, Zimbabwéban a hadsereg puccsal eltávolította a hatalomból az azt már több, mint harminc éve birtokló elnököt, Robert Mugabét. Az átlagos magyar olvasó legutóbb akkor találkozhatott az ország nevével, amikor a 2000-es évek végén a gazdasági összeomlás közepette a hiperinfláció majdnem megdöntötte a pengő 1945-1946-os világrekordját, magával rántva a helyi fizetőeszközt, a zimbabwei dollárt.
A Zambia és Zimbabwe határán található, páratlan szépségű Viktória-vízesés madártávlatból. (forrás: Wikipedia)
Mai posztunkban tehát szétnézünk ezen - egyébként természeti szépségekben gazdag - ország történelmében, különös tekintettel arra az időszakra, amikor a fehér telepesek hatalmuk megőrzése értelmében magukhoz ragadták a kezdeményezést!
Gyarmat a szavannán
A britek a 19. század végére úgy-ahogy ellenőrzésük alá hajtották a korábban holland kolóniaként ismert Dél-Afrikát. Itt azonban nem szándékoztak megállni: terveik között szerepelt további, északra elhelyezkedő területek meghódítása is.
Cecil Rhodes, a Brit Dél-afrikai Társaság egykori vezetője, továbbá két gyarmati terület és egy de facto független állam nevének adója. (forrás: Wikipedia)
Ebben a Brit Dél-afrikai Társaság járt élen, amely ekkoriban egy bizonyos Cecil Rhodes nevű úriember (?) irányítása alatt állt. A cég 1889-ben koncessziót szerzett a mai Zambia és Zimbabwe területére, 1890-től itt szervezték meg a kvázi-magángyarmataikat, a rendkívül szerényen az akkori góréról elnevezett Észak- és Dél-Rodéziát (Southern Rhodesia és Northern Rhodesia).
Fehér telepesek valahol Rodéziában. (forrás: Wikipedia)
A terület fehér népessége (a fekete őslakosokat természetesen nem kérdezték meg, hogy kérnek-e a brit fennhatóságból) szépen gyarapodott - sok-sok ezer telepes érkezett a szűz földekre, hogy azokat mezőgazdasági termelés alá vonva felvirágoztassák az egyébként kopárnak nem nevezhető vidéket.
Dél-rodéziai font-bankó 1951-ből. (forrás: Wikipedia)
Idővel a magánvállalkozást felváltotta a Brit Korona közvetlen fennhatósága;1923-1924-ben hivatalosan is a Brit Birodalom gyarmatává vált Rodézia (Rhodesia).
Úton a függetlenség felé
A második világháború után Afrika-szerte felerősödtek a függetlenségi mozgalmak; az egykori gyarmati területek sorra nyerték el a függetlenségüket az 1950-es és 1960-as évek fordulóján - a háborúban kivérzett brit hatalom már nem volt képes fenntartani a világméretű gyarmatbirodalmat.
Dél-Rodézia fővárosa, Salisbury (ma Harare néven Zimbabwe fővárosa) egyik utcája a (telepesek szempontjából) boldog békeidőkben. (forrás: Wikipedia)
Az önállósodott egykori gyarmatok (Kenya, Nigéria, Ghána, satöbbi) közös jellemzője volt, hogy az egyébként jelentős kisebbségben (számarányuk az össznépességhez viszonyítva egyik gyarmaton sem nagyon haladta meg az öt százalékot) lévő fehér telepesek mindenütt elvesztették politikai hatalmukat, gyakran teljes gazdasági befolyásukat is, s a függetlenségi mozgalmakban jelentős befolyást szerző helyi politikusok kerültek uralomra.
Dél-Rodézia földbirtok-viszonyai egykoron. Fehérrel látható az európai telepesek birtokában lévő földterületek; ezek gyakran az ország legtermékenyebb vidékeit jelentették. A nagyobb városok mind-mind ezeken a területeken helyezkedtek el. (forrás: Wikipedia)
Az ekkor már Dél-Rodéziaként ismert gyarmaton (1953 és 1963 között Észak- és Dél-Rodézia, valamint a ma Malawiként ismert Nyaszaföld egy közös gyarmati államszövetség része volt, majd útjaik szétváltak) is várható volt, hogy London előbb-utóbb megadja a függetlenséget az országnak, a hatalmat pedig a helyi fekete népességnek - a (többségében brit származású) gyarmatosok megkérdezése nélkül. A dél-rodéziai fehér hatalmi elitnek ez azonban egyáltalán nem volt ínyére...
Ian Smith miniszterelnök aláírja Dél-Rodézia függetlenségi nyilatkozatát - az aktust sem az anyaország (Egyesült Királyság), sem egyetlen más állam sem ismerte el. (forrás: Wikipedia)
...ezért 1965. november 11-én a helyi politikai nagyágyú, a második világháborús vadászpilóta, Ian Smith miniszterelnök egyoldalúan kikiáltotta Rodézia függetlenségét.
A független Rodézia hivatalos himnuszának dallama egyébként Európai Unió- és Beethoven-rajongók számára is ismerős lehet.
Háború a szavannán
A független Rodézia lobogója. (forrás: Wikipedia)
Rodézia függetlenségét egyetlen állam sem ismerte el; fennállása alatt megmaradt de facto államnak, amelynek legfontosabb célja az össznépesség alig hét százalékát (220 ezer főt) kitevő fehér gyarmati telepesek hatalmának bebetonozása volt - hasonló módon a szomszédos Dél-Afrikához, ahol apartheid néven futott a nem-fehér népességet elnyomó rendszer (a rodéziai rendszer legfőbb támogatója pedig pontosan a déli szomszéd volt).
Ian Smith nem csak ezen a fotón harcias: a második világháborúban vadászpilótaként szolgált a brit Királyi Légierőben, a független Rodézia időszakában pedig csapatai kemény harcot folytattak a fekete felkelő szervezetekkel - az összecsapásokban legtöbbször figyelmen kívül hagyták a lovagias küzdelem alapvető szabályait... (forrás: Wikipedia)
Rodézia háborúban fogant (közben 1970-ben kikiáltották a köztársaságot), s egész létezését háborús állapotok jellemezték: a fehér kormányzat és kicsiny, de annál professzionálisabb hadserege folyamatos harcot folytatott a különféle fekete felkelő szervezetekkel szemben, amit rodéziai bozótháborúként is ismer a történelem (a harctér jellege miatt). Ezek közül két jelentősebb erőt kell megemlítenünk: egy bizonyos Robert Mugabe nevével fémjelzett Zimbabwei Afrikai Nemzeti Felszabadító Hadsereg (Zimbabwe African National Liberational Army - ZANLA) és a Joshua Nkomo irányította Zimbabwei Afrikai Népi Unió (Zimbabwe African People's Union - ZAPU) fegyveresei küzdöttek a rodéziai kormány - és gyakran egymás - ellen.
Érdekesség, hogy a rodéziai hadsereg állományának nagy részét helyi feketék tették ki - a parancsnokok azonban a fehér telepesek közül kerültek ki.
A gerillák levadászására és hírszerzésre a rodéziaiak előszeretettel alkalmaztak különleges egységeket. Ezek közül a legjelentősebb (egyben leghíresebb, leghírhedtebb) a Selous Scouts alakulat volt (ahol a közlegények között szintén voltak fekete rodéziaiak).
Rodéziai katona. Az ország az ENSZ-embargó miatt csak kerülőutakon, csempészmódszerekkel juthatott hozzá a gerillák elleni harchoz elengedhetetlen modern fegyverekhez és eszközökhöz (például helikopterekhez). (forrás: Wikipedia)
A több ezer halálos áldozatot követelő harcokat követően (miután a felkelő szervezetek már jelentős támogatást kaptak a frissen függetlenné váló szomszédos Mozambikból is, ahova a rodéziaiak egy időben gyakran átruccantak gerillákra vadászni) a Smith által vezetett (továbbra is nemzetközi elszigeteltségben lévő) fehér kormány 1978-ban végül megegyezést kötött a mérsékeltebb ellenfelekkel, akiket Abel Muzorewa metodista püspök képviselt. Ennek eredményeként bevezették az általános választójogot (amellyel addig csak a fehérek rendelkeztek), az országot pedig átnevezték Zimbabwe-Rodéziává (Zimbabwe-Rhodesia - Zimbabwe volt a neve a szona nép hajdanvolt virágzó fővárosának), s egy fekete többségű kormány jutott hatalomra (Muzorewa irányításával).
Rodéziai kormánykatonák. A Rodéziai Biztonsági Erők állományának nagy részét helyi feketék tették ki, akiket fehér tisztek és altisztek irányítottak. (forrás: Wikipedia)
A rodéziaiaknak az is betett, hogy az 1970-es évek végére a gazdasági fejlődés megtorpant; a gerillák (akiknek száma az évtized végére már meghaladta a rodéziai kormányerőkét) folyamatos akciói miatt pedig már ekkor több ezer telepes hagyta el az országot. A Rodéziában maradók többsége pedig kénytelen volt hosszabb időre katonai vagy rendőri szolgálatot vállalni, így ők is kiestek a gazdasági termelésből.
A fehér uralom alkonya
Zimbabwe-Rodézia, a Margaret Thatcher brit kormányzat és a fekete felkelő szervezetek (amelyek ekkorra már egyesültek ZANU-PF néven) közötti tárgyalások eredményeként 1979 decemberében megköttetett az alku: az ország egy átmeneti időszakra névleg ismét brit fennhatóság alá került, amelyet követően 1980 tavaszán általános választásokat tartottak (ezt - minő meglepetés - Mugabe pártja nyerte meg).
A rodéziai kormányerők páncélosai. A békeszerződés megkötését követően a felszerelésük a létrejövő Zimbabwei Védelmi Erő irányítása alá került. (forrás: Wikipedia)
A fehér kisebbség ekkor még - számarányához viszonyítva - jelentős képviselettel rendelkezett az 1980-tól hivatalosan is Zimbabwénak hívott ország parlamentjében, emellett megtarthatták hatalmas földbirtokaikat is. Az évtized végére ennek ellenére politikai befolyásuk teljesen megszűnt, Ian Smith is felhagyott a politizálással.
Robert Mugabe, aki 1980-1987-ig kormányfőként, 1987-től 2017-es megbuktatásáig pedig elnökként irányította országát. Jellemző erre az időszakra, hogy a dilettáns gazdasági intézkedések következtében Afrika egyik legfejlettebb és leggazdagabb országából néhány évtized alatt az egyik legszegényebbet "varázsolták". A helyi fizetőeszközt, a zimbabwei dollárt például megszüntették a hatalmas hiperinfláció miatt. (forrás: Wikipedia)
1987-től Robert Mugabe teljhatalomra tett szert Zimbabwe irányításában, miután átvette az elnöki posztot a meglehetősen, khm, furcsa nevű Canaan Bananatól. Az 1990-es évektől általánossá váló gazdasági válságon - és az ebből (hatalmas munkanélküliség például) fakadó elégedetlenségen - Mugabe úgy próbált úrrá lenni, hogy a felelősséget a fehér kisebbségre tolta, hatalmas birtokaikat pedig (nem egyszer erőszakkal) vették állami tulajdonba, majd osztották szét a nincstelen feketék sokasága között - akik aztán nem tudták fenntartani a korábbi termelési színvonalat, így taszítva még egy nagyot a szakadék szélén álló országon.
Az ezredforduló táján több százezer nincstelen zimbabwei feketét tüzelt fel a kormánypropaganda a még ekkor is viszonylagos jólétben élő fehérekkel szemben. A földjeik kisajátítását nem egyszer súlyos, erőszakos cselekmények kísérték. (forrás: Reuters)
1975-ben az országban még több, mint kétszázezer fehér telepes élt (a lakosság mintegy 8%-át adva). Számuk 2012-re harmincezer alá csökkent (akik a népesség mintegy 0,2%-át teszik ki). Az ezredforduló táján közel százezer ember hagyta el önként vagy kényszerből Zimbabwét.
Manapság már csak az egykori rodéziai telepesek - és leszármazottaik - emlékezetében, valamint a történelemkönyvek hasábjain él az 1965-től 1979-ig de facto független államként létező Rodézia emléke. Egy kísérleté, amelyben egy szűk kisebbség megpróbálta - majdnem - bármi áron fenntartani hatalmát egy gyakran ellenséges környezetben. Egy kisebbségé, amely aztán meghátrálásra kényszerült.
Kirsty Coventry úszónő, a kevés fehér zimbabwei egyike, aki nem hagyta el (teljesen) szülőföldjét. Két olimpiai aranyérmet is nyert hazájának. (forrás: Wikipedia)
