Kicsit hosszú lett a cím - de mai történetünk is meglehetősen hosszú, és ami rosszabb, szenvedéssel és vérrel teli; annak története, hogy egy kicsiny európai ország nagyravágyó királyának köszönhetően hogyan tett szert hatalmas gyarmati területekre Afrika szívében.
Belga gyarmati csapatok az első világháború idején, 1916-ban az általuk elfoglalt német kelet-afrikai Tabora városában. Belgium kis mérete ellenére a világ egyik legnagyobb gyarmatbirodalmának büszke (?) tulajdonosa volt a 20. század első felében. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gomb után következzen a belga gyarmatbirodalom története, amely 2024 2025 első posztja a Barangolás Blogon!
Új európai ország születik
A mai Belgium hosszú évszázadokon keresztül a spanyol, majd osztrák Habsburgok befolyása és ellenőrzése alatt álló terület volt (nyugati része, Flandria pedig már a középkortól kezdve a kontinens egyik leggazdagabb régiójának számított). A napóleoni háborúkat lezáró békeszerződések eredményeként a holland nyelvet beszélő flamandok és a franciául beszélő vallonok által lakott, nagyrészt római katolikus vallású terület a protestáns elit által irányított Hollandia része lett - a békében tehát kódolva volt egyfajta vallási feszültség.
A Brüsszelben kirobbant 1830-as hollandellenes felkelés idealizált képe. A felkelés (forradalom) eredményeként megszületett a nyelvileg megosztott, de vallásilag viszonylag egységes, független Belgium. (forrás: Wikipedia)
1830-ban a puskaporos hordó fel is robbant: a brüsszeli forradalmat követően (amit Hollandia igyekezett fegyverrel leverni) Belgium kikiáltotta függetlenségét, a frissen megalakuló királyság trónjára pedig a német Szász-Coburg-Gothai-házhoz tartozó Lipótot ültették I. Lipót néven.
A napóleoni háborúk után a németalföldi területek az egységes Holland Királyságban egyesültek - az ország déli, többségében katolikus régiói később Belgium és Luxemburg néven független államokká váltak. (forrás: Wikipedia)
Belgium függetlenségét később az európai nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Királyság és Franciaország garantálták annak semlegességéért cserébe.
Irány Afrika
A Kongói Szabadállam
II. Lipót, a belgák királya 1865-től 1909-ben bekövetkezett haláláig. Hazájában a 19. század végi gazdasági fellendülés és a nagyszabású építkezések támogatása miatt emlékeznek rá, a világ emlékezetében azonban az egyik legbrutálisabb gyarmati elnyomás vezetőjeként maradt meg. (forrás: Wikipedia)
Az első király másodszülött fia II. Lipót (franciául Léopold II; hollandul Leopold II) néven került Belgium trónjára 1865-ben. Az uralkodó otthon nagyszabású építkezési programok patronálásával járult hozzá a belga nagyvárosok (Brüsszel, Antwerpen, Oostende) fejlődéséhez - ezért az "Építő király" (franciául Roi-Bâtisseur; hollandul Koning-Bouwheer) megtisztelő titulussal is illették -, a nemzetközi történelembe azonban egészen mással írta be a nevét...
A belga függetlenség ötvenedik évfordulójára emelt diadalív - az egyik a számtalan beruházás közül, amelynek a király volt a támogatója és részben finanszírozója. (forrás: Wikipedia)
...ez pedig nem volt más, mint a 19. század közepéig az európaiak számára teljesen ismeretlen afrikai vidék, a Kongó folyó vízgyűjtő területének megszerzése volt. A király ügyes diplomáciai manőverek és tárgyalások (elsősorban a térségben érdekelt angolok, franciák és portugálok egymás ellen való kijátszása) révén 1885-ben hivatalosan is megszerezte az ellenőrzést a számos népcsoport által lakott vidék felett, s megalakította a Kongói Szabadállam (État indépendant du Congo) nevű magángyarmatát, amelynek igazgatását korábban (1879-től) a Nemzetközi Kongó-szövetség (Association internationale du Congo) nevű szervezeten keresztül gyakorolta.
A gyarmat de facto hivatalos nyelve a francia volt.
A Kongói Szabadállam hollandul Onafhankelijke Congostaat.
Henry Morton Stanley, aki az 1870-1880-as években számos expedíciót szervezett a Kongó-medence feltárására. Kutatásai alapozták meg II. Lipót gyarmati vállalkozásának sikerét. A mai Kisangani városa 1966 előtt az ő tiszteletére viselte a Stanleyville nevet. (forrás: Wikipedia)
A Kongó folyó medencéjének feltérképezésében egyébként elévülhetetlen érdemeket szerzett a walesi származású amerikai újságíró-felfedező, Henry Morton Stanley. Ő nevezte el az 1881-ben a Kongó partján alapított kis kereskedelmi állomást, a későbbi fővárost II. Lipót után Léopoldville-nek.
A területszerzést az 1885-ös berlini konferencia szentesítette.
Korabeli karikatúra a Kongó-medence felosztásáról az európai hatalmak között. A legnagyobb szelet II. Lipótnak jutott. (forrás: Wikipedia)
A Kongói Szabadállam időszaka a rabszolgavadászathoz és törzsi háborúkhoz már hozzászokott helyiek történelmében kétségtelenül a legsötétebb korok egyike: II. Lipót és menedzsmentje ugyanis könyörtelenül kizsákmányolta a gyarmat lakosságát; amellett, hogy gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatták a helyieket, mindent alárendeltek a pénzcsinálásnak. A legfőbb exportcikk a nyersgumi volt, amelynek növényét, a kaucsukfát hatalmas ültetvényeken termesztették - nem túlzás kijelenteni, hogy egy kis adag nyersguminak nagyobb értéke volt akkoriban, mint a bennszülött lakosok életének; a csonkolás (egy, vagy több végtag levágása) például mindennapos büntetésnek számított.
Nsala, aki a Kongói Szabadállam elnyomásának jelképévé vált. A felvételen a férfi az ötéves kislányának végtagjait nézi. A lányt a gyarmati haderő. a Force Publique helyi tagjai egyszerűen megfőzték és megették. A képet Edmund Dene Morel brit újságíró kongói brutalitást leleplező 1904-es könyvében publikálták, s egyből II. Lipót gyarmati elnyomásának szimbólumává vált. (forrás: Wikipedia)
1892 és 1894 között a II. Lipót vezette Kongói Szabadállam véres, több tízezer áldozatot követelő háborút vívott a kelet-afrikai arab szultánságok erőivel a térség erőforrásai (mint például a rabszolgák vagy az elefántcsont-kereskedelem) feletti ellenőrzésért. Európában a végül belga győzelemmel záruló konfliktust egy keresztény, rabszolgaság-ellenes küzdelemként mutatták be a közvéleménynek.
Belga Kongóban sok százezer ember volt kénytelen élete végéig csonkolt végtagokkal élni a gyarmati hatóságok brutalitása miatt. Persze abban az esetben, ha túlélték a kínzásokat. (forrás: Wikipedia)
Megérkezik a belga állam
Belga Kongó megalakulása
A király helyi tisztségviselői által elkövetett atrocitások és népirtások még az egyébként edzett gyomrú más gyarmattartók, elsősorban a britek úriemberi biztosítékát is teljesen kiverték: az 1900-as évek elején egy brit diplomata, Roger Casement helyi körútja során szerzett tapasztalatait megosztotta a közvéleménnyel. A nyomás hatására II. Lipót hivatalosan is kénytelen volt lemondani gyarmatáról, amelynek igazgatását 1908-ban vette át a belga kormány. Megalakult Belga Kongó (franciául Congo Belge; hollandul Belgisch Kongo).
Óvatos becslések szerint is legalább hárommillió (!) ember vesztette életét a kegyetlenkedések és járványok miatt II. Lipót mindössze huszonhárom éves gyarmattulajdonosi pályafutása alatt.
Belga Kongó gyarmati térképe az első világháború után. (forrás: Wikipedia)
A belga állami közigazgatás megjelenése némileg konszolidálta a helyzetet; a korábban a királytól függő tisztségviselőket a kormány által kinevezett kormányzó, alkormányzó és államapparátus váltotta fel (a kormányban pedig megjelent a gyarmatügyi miniszter pozíciója), s habár tovább folyt az ország nyersanyagkincseinek kiaknázása és a bevétel most már a belga államkasszát gyarapította, a helyiek a korábbinál összehasonlíthatatlanul jobban éltek - na igen, ki ne örülne annak, hogy nem gyilkolnak meg a fehérek bestiális körülmények között több tízezer embert...
A belga gyarmati főkormányzó egykori rezidenciája az 1923 előtti gyarmati fővárosban, Bomában. (forrás: Wikipedia)
Expanzió és cseppet sem csendes hétköznapok
Belga gyarmati csapatok az első világháború idején, az akkoriban Német Kelet-Afrika részét képező Ruanda-Urundi elfoglalására indított hadjárat során. (forrás: Wikipedia)
Időközben kitört az első világháború, s mialatt Belgium területének legnagyobb részét 1914-ben megszállta Németország, addig a gyarmatokon fordított volt a helyzet: a Belga Kongóban állomásozó gyarmati haderő sikeresen elfoglalta a Német Kelet-Afrika részét képező Ruanda-Urundi területét, amelyet a háború után megalakuló Nemzetek Szövetsége mandátumterületként (kvázi gyarmatként) belga igazgatás alá rendelt.
A gyarmat fővárosa egyébként 1923-ig az Atlanti-óceánhoz közelebb fekvő Boma városa volt; a közigazgatás csak ekkor költözött át a Kongó folyón feljebb fekvő Léopoldville-be.
A belga gyarmatügyi minisztérium által az 1920-as évek elején kiadott propagandaplakát a gyarmati élet idealizált képét mutatta be az átlag belga polgároknak. (forrás: Wikipedia)
Belga Kongóban az 1920-as években elkezdődött a nemzeti ébredés korszaka, s megjelentek az első komolyabb politikai csoportosulások és önjelölt vezetők (például Simon Kimbangu baptista lelkipásztor), akik az ország függetlenségét tűzték zászlajukra. A kisebb-nagyobb felkeléseket ekkor a belgák még sikeresen verték le, de az önrendelkezés szellemét a második világháború után már egyre nehezebb volt visszaparancsolni a gyarmati elnyomás palackjába.
Ruandai bányászok egy kongói bányában az 1920-as évek elején. (forrás: Wikipedia)
Yakusu orvosi egyetemének hallgatói - a hivatalos belga gyarmati közigazgatás már nem kizárólag a nyersanyagkitermelésre fordította az erőforrásokat. (forrás: Wikipedia)
A második világháború után a belga kormánynak kisebb baja is nagyobb volt, mint a távoli gyarmatok sorsa (erőforrásaik nagy részét a háború utáni újjáépítés kötötte le), s noha kisebb szabadságjogokat biztosítottak a gyarmati lakosságnak, hosszútávú elképzelésük sem Belga Kongó, sem Ruanda-Urundi vonatkozásában nem igazán volt. Ennek is köszönhető, hogy az 1950-es évek második felében felerősödtek a függetlenségi mozgalmak, amelyek egyik vezéralakjává a baloldali eszmeiséget magának valló Patrice Lumumba vált.
Patrice Lumumba, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a független Kongó megteremtésében. (forrás: Wikipedia)
A függetlenség és az el nem jövő aranykor
A Kongó jövőjéről Brüsszelben folyó tárgyalások belga és kongói résztvevői 1960 elején. (forrás: Wikipedia)
A belga kormány végül 1960 elején tárgyalóasztalhoz ült a kongói politikai pártok vezetőivel, s megállapodtak egy demokratikus választás lebonyolításáról. A voksolást végül májusban tartották meg, a két szembenálló politikai erő pedig - ideiglenesen - megosztozott a hatalmon, így 1960. június 30-án a fővárosban, Léopoldville-ben (ami nem sokkal később már a Kinshasa nevet viselte) megtartott ünnepségen egy instabil kormányzat által irányított Kongói Köztársaság nyerte el függetlenségét.
A gyarmati közigazgatást és gazdaságot korábban irányító és kiszolgáló mintegy nyolcvanezer belgát rövid időn belül evakuálták az országból.
Patrice Lumumba későbbi kongói és Gaston Eyskens aktuális belga miniszterelnök aláírja a Belga Kongó függetlenségéről szóló dokumentumot. (forrás: Wikipedia)
A Ruanda-Urundit alkotó két állam, Ruanda és Burundi bő két évvel később, 1962-ben szintén elnyerte függetlenségét - ott az alapvető feszültséget a két népcsoport, a hutuk és a kisebbségben lévő, de a belga gyarmati hatóságok által a hivatali pozíciók osztogatásánál előnyben részesített tuszik közötti ellentétben volt kódolva a feszültség.
A belgák a népszámlálások alkalmával mindenkit tuszinak jegyeztek fel, akinek tíznél több tehene volt. Mivel a hatalom gyakorlásában nagyban támaszkodtak a részben általuk, mesterségesen kreált tuszi népcsoportra, a későbbi népirtásokban megkerülhetetlen felelősség terheli a belga államot (is).
Belga katona egy 1964-es túszszabadító akció során - az egykori gyarmattartó néhány évig még aktív részese volt a polgárháborúba süllyedő Kongó mindennapjainak. (forrás: Wikipedia)
Habár Belgium megadta közép-afrikai gyarmatai számára a függetlenséget, a szinte azonnal kirobbanó polgárháború miatt még hosszú évekig állomásoztak belga csapatok a nem sokkal később Kongói Demokratikus Köztársaság, majd Zaire nevet felvevő országban (hogy az ENSZ-erőkről ne is beszéljünk). Ruandában 1994-ben egy véres népirtás, Burundiban pedig egy nem kevésbé véres polgárháború akadályozta a fejlődést, miközben az 1997 óta újból Kongói Demokratikus Köztársaságként hivatkozott állam a mai napig polgárháborús helyzettel kénytelen szembenézni, noha gazdag ásványkincsvagyona egyáltalán nem erre a sorsra predesztinálná.
II. Lipót király lovasszobra Kinshasában. Véres örökség az övé. (forrás: Wikipedia)
