Idén tavasszal volt huszonöt éve, hogy elkezdődött második világháború utáni kollektív történelem egyik (ha nem a) legsúlyosabb emberiség elleni bűncselekménye: egy kicsiny kelet-afrikai ország, Ruanda ekkor került fel a nemzetközi térképre - a "Tovább" gomb után bemutatott események egyben ékes példaként szolgálnak arra, milyen az, amikor a nemzetközi közösség teljes csődöt mond.
Ruanda 1961 és 2001 között használatban lévő zászlaja. (forrás: Wikipedia)
Mai posztunk tartalma egyesek számára felkavaró lehet - és alapvetően a 18. életévét betöltött korosztályok számára készült, ezért kérjük, ennek figyelembevételével kattints a "Tovább" gombra.
Köszönjük!
A kötelező történelmi alapok
A harmad magyarországnyi területű Ruanda hegyes-dombos vidékein már több tízezer évvel ezelőtt emberi közösségek leltek otthonra; a feltételezések szerint az ő leszármazottaik a ma a népesség alig egy százalékát kitevő twa (pigmeus) törzsek, akiket mintegy kétezer évvel ezelőtt követtek észak és kelet felől, több hullámban a bantu népek.
A kevesebb, mint harmad magyarországnyi területű, ugyanakkor már több mit tízmilliós népességű Ruanda Kelet- és Közép-Afrika határán, a Kivu-tó keleti partja mentén helyezkedik el. Területét jobbára erdős domb- és hegyvidékek uralják. (forrás: Wikipedia)
A származás foglalkozás (pontosabban a megélhetés forrása) alapján két jól elkülöníthető csoportra, az elsősorban növénytermesztéssel foglalkozó hutukra és az állattartásból élő tuszikra osztható bantuk végül egy virágzó feudális államot, a Ruandai Királyságot hoztak létre a területen, amely a 19. század végére a mai Tanzánia felől előrenyomuló német gyarmatosítók fennhatósága alá került (a szomszédos, hasonló etnikai berendezkedésű Burundival egyetemben).
Mivel az állattartásból nagyobb vagyonra lehetett szert tenni, a létszámban kisebb tuszik kezében összpontosult a hatalom jelentős része, ami érthető módon a többségi hutuknak nem nagyon tetszett.
A német, majd belga gyarmatosítás eredményeként Ruanda népességének zöme napjainkban valamelyik keresztény felekezet tagja. A képen egy keresztény templom Huye városában. (forrás: Wikipedia)
A németeket az első világháború után a belgák követték (Ruanda-Urundi a Népszövetség mandátumterületeként , vagyis a győztesek jutalmaként került belga igazgatás alá), akiknek a mai poszt témája szempontjából fontos etnikai megosztottság elmélyítését köszönhetjük. Az 1930-as években minden ruandait besoroltak a hutu vagy a tuszi népcsoportba (bár a két népnek közös a nyelve, a kultúrája és a vallása is, fő különbség az állattartó-növénytermesztő életmódban mutatkozott), majd tuszikat ültettek a gyarmati közigazgatás kulcspozícióiba is (miközben formálisan fenntartották a helyi királyság intézményét, ahol szintén a tuszik domináltak).
1931-ben bevezették az etnikai alapú személyigazolványt is. A belgák egyébként leginkább az alapján döntötték el, hogy ki a hutu és a tuszi, hogy hány szarvasmarhája volt: akinek tíznél több marhája volt, az automatikusan tuszi lett, ha akarta, ha nem. Fő az igazságosság, ugyebár...
A második világháborút követően az afrikai kontinensen végigsöpörtek a dekolonizáció viharos tengerének hullámai, aminek köszönhetően már Belgium sem tudta tovább fenntartani uralmát a Kongó vidékén és Ruanda-Urundiban: 1961-ben Ruandában egy népszavazáson az addig fennálló, tuszik dominálta monarchia helyett a hutuk által irányított köztársasági államforma mellett döntöttek (miután több tízezren meghaltak a már ekkoriban is jellemző etnikai konfliktusokban), majd 1962. július 1-jén az ország Ruandai Köztársaság néven elnyerte függetlenségét.
A függetlenség káosza
A függetlenség elnyerésekor az addig a politikai életben mellőzött hutuk ragadták meg a kormányrudat, ami nem igazán tetszett a tusziknak: számos tuszi gerillaszervezet alakult, amelyek kormányellenes tevékenységét a reguláris hadsereg mellett a hutuk tuszi-ellenes milíciái próbálták megnehezíteni. Az összecsapások gyakran átcsaptak Burundiba (vagy éppen Burundiból Ruandába), az állandósuló bizonytalanság pedig megnehezített bármiféle fejlődést a természeti szépségekben egyébként gazdag (bár erőforrásokban szegény) országban.
Juvénal Habyarimana, a ruandai haderő vezérőrnagya, 1973 és 1994 között pedig hazája elnök-diktátora. Halála után vette kezdetét Ruanda történelmének legsötétebb időszaka. (forrás: Wikipedia)
Ekkoriban kezdődött több százezer tuszi menekült kálváriája a szomszédos országok (elsősorban Uganda) menekülttáboraiban.
1973-ban Juvénal Habyarimana vezérőrnagy (mint aktuális védelmi miniszter) megdöntötte a regnáló ruandai kormányt, s ő foglalta el az államfői posztot (hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze). A kezdeti, tuszikkal szemben engedékeny politikáját az elnyomás követte (tuszi orvosok és tanárok ezreit szorították ki állásukból és kényszerítették száműzetésbe őket), hogy aztán a hatalma megtartása érdekében a hutu-tuszi megbékélést próbálja meg előmozdítani (sikertelenül).
Polgárháború
Az Ugandába menekült tuszik közül sokan csatlakoztak az itt megalakított (és az ugandai polgárháborúban a később győztes erők oldalán harcoló) Ruandai Hazafias Fronthoz ("Front patriotique rwandais" - FPR), amelyet egy rendkívül ambiciózus fiatalember, bizonyos Paul Kagame vezetett. 1990-ben Uganda területéről kiindulva nyílt háborút indítottak a ruandai kormány ellen, amely újabb menekülthullámot eredményezett és mintegy mellékesen felkorbácsolta a tuszi-ellenes indulatokat az országban.
A tuszi származású Paul Kagame előbb Ugandából kiindulva vezette a kormányellenes gerillamozgalmat, majd később hazája elnöke lett - ezt a posztot a mai napig betölti. (forrás: Wikipedia)
1993-re a harcok valamelyest enyhültek (miután a felek kezdtek kifulladni), így (többek között francia nyomásra) a ruandai kormány és a tuszi felkelők a tanzániai Arushában megállapodtak a békéről és a hatalom megosztásáról a hutuk és a tuszik között; ezen egyezmény betartásának (és a harcoló felek között Észak-Ruandában kialakított demilitarizált övezet) ellenőrzésére nemzetközi békefenntartó erők érkeztek az országba az ENSZ zászlaja alatt.
Ruandai menekülttábor valahol Kelet-Zairéban (ma Kongói Demokratikus Köztársaság). A hosszú évekig tartó polgárháború majd a népirtás milliókat késztetett lakhelye elhagyására - többségük a szomszédos országok valamelyikében lelt menedékre. (forrás: Wikipedia)
Az 1993-ban felállított, mindössze néhány ezer fős ENSZ-misszió (az UNAMIR) parancsnoka a kanadai Roméo Dallaire vezérőrnagy lett.
A harcok azonban a megállapodás és az ENSZ-erők jelenléte ellenére folytatódtak, s újabb több tízezer ember hagyta el az otthonát, hogy menedékre leljen a szomszédos országokban. Mint később kiderült, ők voltak a szerencsések...
A népirtás
Innen tényleg csak az görgessen tovább, akinek erős a gyomra.
Falfelirat egy kigali iskolában - a halálfejtől jobbra látható nevek az ENSZ-erők ruandai parancsnokára, a kanadai Dallaire vezérőrnagyra, valamint a kigali szektor parancsnokára, a belga Luc Marchal ezredesre utalnak. (forrás: Wikipedia)
A tuszikkal kötött békemegállapodás kicsapta a biztosítékot a megegyezni egyáltalán nem akaró szélsőséges hutuk között, akik végül elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra leszámolnak az ősellenséggel: ezen események kiindulópontja (amelyet hosszú hónapok titkos felkészülése előzött meg) pedig a Tanzániából egy francia katonai gépen visszatérő Habyarimana elnök gépének lelövése volt a ruandai főváros, Kigali reptere közelében 1994. április 6-án.
A polgárháború és a népirtás során százezrek vesztették életüket - a holttestek elhantolására a legtöbb esetben nem volt lehetőség. (forrás: Wikipedia)
A gép fedélzetén tartózkodott a szomszédos Burundi elnöke is. A szerencsétlenségnek nem volt túlélője.
A repülőgép lelövése után az állami szervezetekbe és intézményekbe beépült szélsőséges hutuk irányítása alá került ruandai kormányhaderő és a vele szövetséges hutu milíciák (az Interahamwe és az Impuzamugambi) tagjai országszerte úttorlaszokat állítottak fel, s hozzáláttak a hónapokig tartó vérengzéshez.
A népirtás borzalmas mementói: koponyák és csontok a Murambi Műszaki Iskolában, amely napjainkban már a népirtás egyik emlékhelye...
...és a fék nélküli gyilkolás további áldozatai egy korábbi templomban berendezett emlékhelyen. (forrás: Wikipedia)
Ami ezekben a hetekben Ruandában lezajlott, ahhoz tényleg csak a második világháborús náci rémtettek vagy éppen a Kambodzsában a kommunisták uralma alatt elkövetett brutális népirtások hasonlíthatóak.
Első körben eltették láb alól a kormány mérsékelt tagjait (köztük az ügyvivő államfői szerepet betöltő miniszterelnök asszonyt, Agathe Uwilingiyimanát és a védelmét ellátó belga katonákat - utóbbiak tetemét meg is csonkították, üzenve az egykori gyarmattartóknak), majd az egyszerű polgárok következtek. Az állami rádióban (RTLM) folyamatosan mondták be a likvidálandó tuszik és mérsékelt hutuk nevét és címét - 1994 áprilisában országszerte véres mészárlások kezdődtek (a tuszi gerillák magukat csótányoknak hívták, a rádióban végül így hivatkoztak a legyilkolandó áldozatokra), ahol gyakran teljes családokat irtottak ki bozótvágó késekkel (szerencsések voltak, akiknek lőfegyver általi vég jutott). Nem egyszer előfordult, hogy aki nem akart részt venni a szomszédja, barátja megölésében, ott találta magát holtan mellette.
Az Agathe asszonynak (Madame Agathe) is nevezett Agathe Uwilingiyimana, Ruanda mérsékelt miniszterelnöke 1993 és 1994 között. A kormányfőt és a védelmét ellátó belga katonákat a népirtás elején ölték meg, nehogy megakadályozza az ország "megtisztítását". (forrás: Wikipedia)
Ntarama temploma - 1994. április 15-én itt mintegy ötezer emberrel végeztek a legkülönfélébb eszközökkel: a szerencsésebbeket gépkarabélyokkal agyonlőtték, akiknek nem jutott golyó, azokat pedig kézigránátokkal, machetékkel mészárolták le, illetve rájuk gyújtották a templom épületét. (forrás: Wikipedia)
A mindennapos szexuális erőszak mellett arra is akadt példa, hogy az áldozatokat templomokban, iskolákban terelték össze, hogy aztán módszeresen felkoncolják őket (vagy rájuk gyújtsák az épületet). A holttestek eltüntetésével nem sokat bajlódtak.
Az ENSZ és a nemzetközi közösség - amely tagjainak meg lett volna az eszköze a vérengzés megállítására - bravúros baklövést követett el: ahelyett, hogy egy komplett amerikai tengerészgyalogos hadosztály vagy a francia Idegenlégió bevonult volna rendet teremteni a vérgőzzel teli országba, nos az ENSZ ehelyett inkább kivonta a békefenntartó erők nagy részét, Dallaire tábornok pedig nem sokat tehetett a megmaradt háromszáz katonájával...
Roméo Dallaire vezérőrnagy, a Ruandába települt ENSZ-erők parancsnoka. A később altábornagyként nyugdíjba vonuló katonatiszt hazája törvényhozásának a képviselője is volt. A népirtás idején (elsősorban a nagyhatalmak nemtörődömsége miatt) nem volt elegendő eszköz (és kellő számú katona) a parancsnoksága alatt, hogy megakadályozza a vérengzést. (forrás: Wikipedia)
Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik és ezért tudom, hogy van Isten.
- Roméo Dallaire nyugalmazott altábornagy
...a Ruandában végig jelen lévő Vöröskereszt alkalmazottai azonban a rettenetes körülmények és a hutuk által végrehajtott támadások ellenére meg tudtak menteni több tízezer embert a biztos pusztulástól. A félelem és a halál árnyéka ellenére számos helyi is igyekezett megmenteni veszélyben lévő honfitársait; legismertebb közülük Paul Rusesabagina, aki az általa igazgatott kigali hotelben több, mint ezer embert mentett meg a milicistáktól (ezt később a Hotel Ruanda című filmben dolgozták fel).
A népirtásban résztvevő milicisták egy csoportja a tuszikat menteni próbáló ENSZ-katonákkal néznek farkasszemet. (forrás: Wikipedia)
A népirtás kezdete után két nappal Franciaország a kigali reptéren keresztül kimenekítette az országban tartózkodó nyugati civilek többségét - a helyieket azonban nem. Júniusban a Turquoise-művelet keretében kétezer-ötszáz francia katona bevetésével Délnyugat-Ruandában létrehoztak egy biztonsági zónát a menekültek számára - a népirtó fegyveresek elpusztítására azonban nem kaptak felhatalmazást.
A hutuk vérengzésének végül az Észak-Ruandát ellenőrző tuszi RPF vetett véget: a Kagame ezredes parancsnoksága alatt álló erők támadásba kezdtek az ekkorra már teljesen szétzüllött kormányerők állásai ellen, majd július közepére már az ország nagy részét (köztük Kigalit) is ellenőrzésük alatt tartották.
Látva a nemzetközi közösség tehetetlenségét és kihasználva a ruandai kormányerők, mint harcra képes szervezet felbomlását, a tuszik dominálta RPF 1994 áprilisában offenzívát indított az ország elfoglalására. A népirtásnak végül a gerillák győzelme vetett véget júliusban. (forrás: Wikipedia)
Az egyes becslések szerint alig három hónap alatt mintegy egymillió tuszit és mérsékelt hutut lemészárló gyilkosok (az öldöklésben a becslések alapján önként és kényszer hatására százezer ember vehetett részt) többsége elmenekült - egy részük éppen a franciák által az ENSZ jóváhagyásával létrehozott nyugat-ruandai biztonsági zónán keresztül a szomszédos Zairéba.
A tuszi hatalomátvételt követő hetekben véres megtorlásokat hajtottak végre Ruanda-szerte, amelyeknek további hatvanezer ember esett áldozatul, végül azonban konszolidálódott a helyzet, és az új kormány igyekezett a nemzeti megbékélésre helyezni a hangsúlyt. Az időközben magához térő ENSZ végül engedélyezte egy ötezer fős békefenntartó erő Ruandába vezénylését - eső után köpönyeg...
Francia tengerészgyalogosok Ruandában. Franciaország 1994 júniusától kétezer-ötszáz katonát vezényelt Ruandába, ahol létrehoztak egy biztonsági zónát a menekültek számára. A népirtást végrehajtó milíciák lefegyverzésében érdemben nem vehettek részt. (forrás: Wikipedia)
A trauma után
A népirtás után Paul Kagame (aki 1994 és 2000 között egy hutu elnök mellett Ruanda elnöke, majd 2000-től napjainkig elnöke) gyakran diktatórikus irányításával megkezdődött az ország újjáépítése, valamint az otthon maradt bűnösök felelősségre vonása - a magas beosztású szervezők és végrehajtók ügyeit az ENSZ által Tanzániában létrehozott nemzetközi bíróság tárgyalja a mai napig.
A népirtás áldozatairól készült képek a kigali emlékhelyen. (forrás: Wikipedia)
A felelősnek tartott személyek tárgyalását gyakran helyi népbíróságok, úgynevezett gácsácsák tartották meg.
Ruanda a polgárháború vége óta eltelt huszonöt évben újjászerveződött (habár még 1996-ban aktívan részt vett az első kongói polgárháborúban a megerősödő kelet-kongói hutu milíciák elpusztítása érdekében): napjainkban a hutu és tuszi helyett már az egységes ruandai identitás a meghatározó, habár az etnikai ellentéteket nem sikerült teljesen felszámolni - és a népirtás traumája is meghatározó lesz a több százezer túlélőnek, amíg életben vannak. Ennek ellenére az ország manapság már a gorillák védelme vagy a műanyag zacskók betiltása kapcsán kerül be a hírekbe, nem pedig azzal, hogy szomszéd gyilkol szomszédot, barát barátot, családtag családtagot, kivetkőzve emberi mivoltából.
A főváros, Kigali látképe napjainkban. Az ország a polgárháború és népirtás óta sokat fejlődött, s ma már olyan hírekkel kerül be a világsajtóba, hogy több a női képviselő a törvényhozásban, mint a férfi, vagy hogy betiltották a műanyag zacskók használatát - vagy éppen a hegyi gorillák védelmében tett intézkedésekkel. (forrás: Wikipedia)
Ha azt gondolnánk, hogy a világ tanult a ruandai eseményekből, tévednénk: nem egészen egy év múlva egy Ruandától több ezer kilométerre fekvő balkáni kisvárosban az ENSZ-erők lényegében tétlenül nézték, ahogy több ezer fegyvertelen férfit és gyereket mészárolnak le, de az már egy másik történet...
Zárásként itt egy dokumentumfilm a ruandai népirtásról (csak erős idegzetűeknek):
