Magyarország késő középkori és kora újkori történelmének meghatározó része volt az Oszmán Birodalommal szemben folytatott háború, amely fényes sikereket (a nándorfehérvári diadal) és ezer év talán legnagyobb katasztrófáját (a mohácsi csatavesztést) is elhozta számunkra, a százötven éves török hódoltságról és a három részre szakadt országról nem is beszélve.
Grindavík városkája ma sem egy nyüzsgő metropolisz. (forrás: Wikipedia)
Mai írásunkban egy olyan európai ország törökökkel (vagyis inkább "törökökkel") kapcsolatos eseményét mutatjuk be röviden, amelyre a mai napig csak úgy hivatkoznak, hogy "törökdúlás". A "Tovább" gomb után irány Izland!
Észak-afrikai kalózkodás
Történetünket a 17. század elejének Észak-Afrikájában kezdjük, amely a korszakban névleg az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, a gyakorlatban azonban helyi (arab és berber) hadurak irányítása alatt állt. A helyiek egyik (ha nem a) legjövedelmezőbb tevékenysége pedig nem más volt, mint a kalózkodás - az algériai és marokkói kikötőkből útra kelő tengeri martalócok nem csak a Földközi-tenger, hanem gyakorlatilag egész Európa partvidéke mentén közlekedő hajókra veszélyt jelentettek...
Festmény egy berber kalózról. (forrás: Wikipedia)
...s nem csak a hajókra, hanem a partvidék lakosaira is, ugyanis rendszeresen végig fosztogatták a településeket, s százszámra hurcolták el foglyaikat; egy részüket később busás váltságdíj ellenében szabadon engedték, sokuknak viszont az életük végéig tartó rabszolgaság jutott osztályrészül. A 19. századra a világ egy jelentős részét gyarmati és rabszolgasorsba döntő Európáról nehéz elképzelni, hogy néhány száz évvel korábban a partvidéken élő polgárainak még attól kellett rettegni, hogy mikor jön a következő arab/berber/török portyázó kalózhajó legénysége, hogy rabszolgákra vadásszon.
Algíri rabszolgapiac, ahol európaiakat adtak-vettek a tehetős helyiek. Egy részük szerencsés volt, mert emberséges tulajdonoshoz került, a többségnek viszont a halálig tartó kényszermunka volt a sorsa. (forrás: Wikipedia)
Az észak-afrikai kalózkodásnak végül az európai nagyhatalmak és az Egyesült Államok 18-19. századi határozott fellépése vetett véget; a végrehajtott büntetőhadjáratok és a modern, erős hadiflották felbukkanása olyan szerződések aláírására késztette a terület urait, amelyek a kalóz-közösségek felszámolását eredményezték.
Amihez végül hozzájárult Algéria Franciaország általi megszállása is 1830-tól.
A célpont: Izland
Az Észak-Európában, Grönland tőszomszédságában fekvő szigetország hosszú időn keresztül élte elzárkózott mindennapjait előbb független államként, majd a norvég király, végül a dán korona hűbéreseként. A néhány tízezer ember többsége vagy a szerény mezőgazdaságból, vagy pedig halászatból tartotta fenn magát - az általános szegénységet és elszigeteltséget fokozta, hogy a külvilággal csak dán közvetítőkön keresztül kereskedhettek.
Valószínűleg a szürke hétköznapokkal tarkított szürke esztendők sokaságát gyarapította volna az izlandi történelemben 1627 is, ha az év elején a marokkói Szalé városának kalózai nem jutnak arra a döntésre, hogy a messzi északon folytatják rabszolgaszerző hadjáratukat; az ihlet egy bizonyos Murád Reisz kalózvezér (rangja szerint Szalé tengernagya) fejéből pattant ki, aki még fiatalkorában fordult meg a halakban gazdag északi vizeken. Persze ekkor még nem Murád Reisznek hívták, hanem a Jan Janszoon névre hallgatott és holland polgár volt - évekkel később muszlim kalózok fogságába esett, ahol áttért az iszlám hitre és csatlakozott egykori foglyul ejtőihez, majd vezetőjükké avanzsált.
Húsz évvel korábban, 1607-ben észak-afrikai kalózok már egyszer lecsaptak Izlandra és a Feröer-szigetekre.
Délkelet-Izland fjordjairól készült térkép a 18. századból. (forrás: Wikipedia)
Mint írtuk volt, a kalózvezér jól ismerte az északi vizeket, ezért a támadásra a legoptimálisabb, nyári időszakot szemelte ki. A marokkói kalózok első célpontja a dél-izlandi halászfalu, Grindavík volt, ahol június 20-án szálltak partra, majd foglyul ejtettek néhány tucatnyi izlandit, dánt és éppen itt tartózkodó holland tengerészt. A következő állomásuk a dán kormányzó székhelye, Bessastaðir volt, ahol azonban az előző támadásról értesült helyiek az itteni erőd (Bessastaðaskans) ágyúival fogadták a kalózokat.
A lakosok pedig lándzsákkal tisztelték volna meg a végül partra nem szálló ellenséget.
Az egykori dán-norvég kormányzósági székhely, Bessastaðir napjainkban. (forrás: Wikipedia)
A második hullám
Murád Reisz és emberei értettek a szép szóból, és végül addigi zsákmányukkal (a már említett néhány tucatnyi fogollyal és két hajóval) visszatértek Marokkóba. Nem sokkal utánuk érkezett meg egy algériai kalózkülönítmény, amely előbb a Keleti-fjord vidékét dúlta fel (több, mint száz embert fogságba ejtve), majd a déli partok mentén hajózott tovább. Július 16-án a kalózok elérték a Vestmannaeyjar szigetcsoportot, ahol végül a legnagyobb dúlást és fosztogatást hajtották végre.
Izland térképe, pirossal jelölve az aprócska Vestmannaeyjar-szigetcsoporttal, amely a második hullámban érkező algériai kalózok fő célpontja lett, és a legsúlyosabb csapást szenvedte el 1627 nyarán. (forrás: Wikipedia)
A három napig tartó akció során a helyiek közül 34 embert megöltek (köztük a közösség egyik lelkészét), több, mint kétszáz embert pedig foglyul ejtettek (egy másik lelkésszel egyetemben) - az otthonokat és templomokat a földdel tették egyenlővé. Miután már nem maradt több felgyújtani való épület és fogságba ejtendő helyi, a kalózok július 19-én elhajóztak, s meg sem álltak Algírig.
A kalózok a fiatal és egészséges(nek tűnő) férfiakat és nőket válogatták ki, a többieket pedig beterelték az egyik templomba, amit aztán rájuk gyújtottak. Az áldozatok többsége ekkor vesztette életét.
A közel egy hónapig tartó kalózportya során mintegy ötven emberrel végeztek a martalócok, több száz embert pedig magukkal vittek Észak-Afrikába.
A foglyok egy része a mostoha körülmények miatt már a hajóút során meghalt.
A támadás után
A több száz izlandiból végül közel ötvenen térhettek haza - egy részüket az otthoniak által összedobott pénzből váltották ki (ők egy szabadon engedett lelkész, Ólafur Egilsson révén értesültek erről a lehetőségről), míg több, mint száz fogoly később áttért az iszlám hitre; a többség sorsa azonban ismeretlen - feltehetően a nyüzsgő észak-afrikai rabszolgapiacok valamelyikén találtak új gazdára. Egy fogoly 1631-es leveléből kiderül, hogy az újdonsült rabszolga izlandiak egy része emberséges bánásmódban részesült, egy részüket viszont halálra dolgoztatták.
Volt olyan izlandi (és dán is), aki közel két évtized után, 1645-ben szabadult meg a fogságból.
Ólafur Egilsson, a kalózok fogságából szabadult lelkész elbeszéléseit tartalmazó könyv dán nyelvű kiadásának borítója. (forrás: Wikipedia)
A később az izlandi történelembe törökdúlás (Tyrkjaránið) néven bevonuló kalózportya eseményeit a fentebb említett Ólafur Egilsson visszaemlékezéséből tudták meglehetős pontossággal rekonstruálni; a művet izlandi és dán nyelven egyaránt kiadták. Izlandnak ezt a támadást leszámítva sem azelőtt, sem azután nem volt közvetlen konfliktusa az Oszmán Birodalommal - a helyiek egyébként Isten büntetéseként tekintettek a kalóztámadásra, amellyel a nem megfelelő életmódjuk miatt sújtotta őket.
Másfél évszázaddal később a dán haditengerészetnél szolgáló izlandiak vehettek revansot az 1627-es támadásokért, amikor 1797-ben részesei lehettek az észak-afrikai kalózkikötők elleni dán tengeri akcióknak.
