A hidegháború (és a kölcsönös nukleáris elrettentés) kezdeti évtizedeiben a nagyhatalmak a hatalmas és masszív bunkerek építésére helyezték a hangsúlyt, mondván, hogy egy atomháború esetén ezek nyújtanák a legnagyobb biztonságot a politikai és katonai felsővezetés számára.
Az elnöki különrepülőgépekhez, a VC-25-ösökhöz hasonlóan az E-4-esek is a polgárira hajazó festést viselnek, oldalukon pedig az "Amerikai Egyesült Államok" felirat díszeleg. (forrás: Wikipedia)
Nem sokkal később, a ballisztikus rakéták elterjedését követően (amelyekkel a korábban órákig tartó atomtámadás ideje percekre csökkent) már a mobilitásé volt a főszerep. És egy nukleáris tűzviharban nem csak a támadást elrendelő vezetőnek kell túlélni, hanem azoknak a parancsnokoknak is, akik továbbítják utasítását a rakétasilókhoz és tengeralattjárókhoz.
Repülő parancsnoki központok
A leggyorsabb reakcióidőt és mobilitást már az 1960-as években is a sugárhajtású repülőgépek jelentették (a repülőtéren készen állva, majd felszállva gyorsan messze juthattak a potenciális becsapódási pontoktól); ennek megfelelően az Egyesült Államok 1965-től rendszerbe állította az EC-135-öst, mint repülő bevetésirányítási központját ("strategic command and control military aircraft") a nukleáris csapásmérésért felelős Hadászati Légiparancsnokság (Strategic Air Command) irányítása alatt.
Az Egyesült Államok Légierejének első, kifejezetten repülő bevetésirányítási feladatokra kialakított repülőgéptípusa, az EC-135-ös, amely több évtizeden keresztül szolgálta hazáját. (forrás: Wikipedia)
Az EC-135-ös belseje: a fedélzeten szolgálatot teljesítő operátorok kapcsolatot tudnak tartani a főparancsnokkal és a nukleáris csapásmérésért felelős alakulatokkal (a rakétasilókkal, légi támaszpontokkal és tengeralattjárókkal). A megfelelő kódok birtokában az emberiség utolsó háborújában innen (pontosabban az új típus megfelelő monitorai előtt) felügyelnék és irányítanák a nukleáris tűzvihart. (forrás: Wikipedia)
A közhiedelemmel ellentétben miután az elnök (vagy a túloldalon a főtitkár) kiadja a nukleáris fegyverek indítási parancsait - a megfelelő kódok megadását követően -, azok nem automatikusan a csapásmérésért felelős eszközökhöz (azaz a rakétasilókba vagy a tengeralattjárókhoz), hanem az ezt felügyelő parancsnoksághoz és az ügyeletes négycsillagos tábornokhoz (tengernagyhoz) érkezik be, aki aztán riadóztatja a megfelelő egységeket, és figyelemmel kíséri a folyamatban lévő atomháborút.
1970-es évekbeli ábra az E-4-esek belső felépítéséről. (forrás: Wikipedia)
Ezen repülőgépek nagyszámú és modern kommunikációs eszközökkel felszerelve folyamatosan készen álltak a felszállásra arra az esetre, ha a vörösök úgy döntenének, hogy egyszer s mindenkorra leradírozzák az Egyesült Államokat a térképről. A viszonylag gyorsan mozgó célpontnak sokkal nagyobb esélye volt a túlélésre, mint akármelyik hegy mélyén meghúzódó bunkernek, amely több megatonnás telitalálatot kap - gondolták a fejesek (persze azért számos irányítási pontot, így a NORAD főhadiszállását is ilyen bunkerben telepítették).
A gép törzsén, a pilótafülke emeletétől balra látható "dudor" az extra kommunikációs eszközöket, antennákat rejti - ezek segítségével a fedélzeten tartózkodó parancsnokok és operátorok még egy atomháború esetén is tudják tartani a kapcsolatot az elnökkel és a csapatokkal. (forrás: Wikipedia)
Természetesen nem csak kommunikációs eszközök voltak a repülőgépen, hanem az ezt üzemeltető tucatnyi operátor és egy ügyeletes négycsillagos tábornok (vagy tengernagy), aki szükség esetén továbbíthatta az elnök nukleáris armageddonra vonatkozó utasítását.
És akkor a repülőgépeket irányító személyzetről nem is beszéltünk.
Napjainkban
Egyesült Államok
Az eredetileg a Boeing 707-es utasszállító alapjaira épített EC-135J-k felváltására az 1970-es évek végétől rendszerbe állítottak négy darab Boeing E-4 típusjelű, a Boeing 747-esen alapuló repülő bevetésirányítási központot. A Nightwatch ("éjjeli őrszem") becenevet viselő, immáron műholdas kommunikációs antennákkal és a tengeralattjárókkal való kapcsolattartáshoz elengedhetetlen nagyon alacsony frekvenciájú (VLF) rádiókkal is felszerelt repülőgépet úgy alakították ki, hogy szükség esetén ellent tudjon állni az atomháború velejárójaként megjelenő EMP (elektromágneses pulzus) hatásainak is.
Légi utántöltéshez készülődve - az E-4-esek az amerikai gépek többségéhez hasonlóan rendelkezik a levegőben történő üzemanyag-felvétel képességével. Ennek köszönhetően akár másfél napig (!) is a levegőben maradhat leszállás nélkül. (forrás: Wikipedia)
Az elképzelések szerint ugyanis egy atomháború ilyen energiát kibocsátó nukleáris fegyverek nagy magasságban történő felrobbantásával kezdődne, hogy a lehető legtöbb ellenséges elektromos eszközt (és magát az elektromos hálózatot is) kiüsse.
E-4-es az elektromágneses impulzusok elleni védelmi rendszereinek tesztelése közben. Létfontosságú, hogy a nagy EMP-sugárzással járó nukleáris támadás során is működőképesek maradjanak a repülőgép rendszerei. (forrás: Wikipedia)
De nem csak mesterséges EMP-hullámok léteznek. Egy erősebb napkitörés által gerjesztett EMP-hullámok képesek lennének az egész földi infrastruktúrát visszavetni a 19. század eleji szintre.
Az E-4-es flotta eredetileg s Washingtonhoz közeli, az elnöki különgépeknek is otthont adó Andrews légitámaszponton (Andrews Air Force Base) állomásozott, de az 1990-es években áttelepítették őket a kontinentális Egyesült Államok majdnem mértani közepén fekvő nebraskai Offutt légitámaszpontra (Offutt Air Force Base), ahol nagyobb biztonságban voltak (értsd: az ellenséges tengeralattjárókról fellőtt ballisztikus rakéták később érik el).
Az Offutt légitámaszpont a magasból nézve. A repülőtér az E-4-esek mellett hagyományos felderítő repülőgépeknek is otthont ad. (forrás: Wikipedia)
Napjainkban is Nebraska az otthona a repülőgépeket üzemeltető 1. légi parancsnoki és irányító századnak (1st Airborne Command and Control Squadron), ami a Globális Csapásmérő Parancsnokság (Global Strike Command), azaz a légierő atomöklének közvetlen alárendeltségébe tartozik - az pedig az összhaderőnemi Hadászati Parancsnokságéba (United States Strategic Command). A 2010-es években szóba került az azóta már lassan negyedik ikszüket is betöltő repülőgépek leváltása (vagy kivonása a hadrendből), de kiemelt fontosságuk miatt sztornózták az ötletet, így az E-4-esek a 2020-as, de lehet, hogy a 2030-as években is szolgálatban fognak állni.
Egy gyakorló repülés általában néhány óráig tart, de az E-4-esek légi utántöltés segítségével akár 34 órán keresztül is a levegőben maradhatnak (amíg ki nem fogynak a hajtóművek kenéséhez feltétlenül szükséges olajok), tehát szerencsés esetben akár az egész emberiséget kiirtó tűzijátékot megtekinthetik a fedélzeten tartózkodók (akár 112 fő elhelyezésére is lehetőség van a repülő óriásokban).
És ahogyan a hidegháború idején, úgy most is folyamatosan indulásra készen áll legalább egy E-4-es gép, fedélzetén az ügyeletes tábornokkal (tengernaggyal), hogy az utolsó háborúban legyen aki közvetíti az elnöki parancsokat a csapatoknak.
Az E-4-eseket üzemeltető 1. légi parancsnoki és irányító század címere. A közepén nem békegalamb látható. (forrás: Wilkipedia)
Az Egyesült Államokban nem csak a légierő, hanem a haditengerészet is rendszerbe állított hasonló feladatkörű repülőgépeket (E-6 Mercury, amely az EC-135-öshöz hasonlóan szintén a Boeing 707-esen alapul), ezeknek azonban elsődlegesen kommunikációs állomásként (légi átjátszóállomás a parancsnokságok és a csapatok - hadihajók - közötti kommunikáció biztosítására) vennék hasznát egy atomháborúban.
Az 1980-as évektől az E-4-esekhez hasonló feladatkörű E-6-os repülő parancsnoki harcálláspontokat állított hadrendbe a haditengerészet is, hogy az utolsó háborúban a parancsnokság tudja tartani a kapcsolatot a széles nagyvilágban tevékenykedő hadihajóikkal. (forrás: Wikipedia)
A haditengerészet gépei egyébként szintén a kontinentális USA középső részén, az oklahomai Tinker légitámaszponton (Tinker Air Force Base) állomásoznak, hasonló megfontolásból, mint légierős kollégáik.
Már persze amikor nem repülnek a világ minden táján gyakorló és éles bevetéseket.
Oroszország
Egy kicsit megkésve ugyan, de a szovjet vezetők is igényt támasztottak egy repülő parancsnoki harcálláspont iránt - ennek köszönhetően az 1980-as évek közepén rendszerbe állt négy darab, az Il-86-os utasszállító alapjain kifejlesztett, Il-80-as típusjelzésű repülőgép, amelyek a mai napig szolgálatban állnak, igaz, immáron Oroszország színeiben.
Jó szovjet (majd orosz) szokásokhoz híven kezdetben ezek a repülőgépek is a szovjet polgári légitársaság, az Aeroflot színeit viselték, hogy megtévesszék a gaz imperialista ügynököket.
Díszkíséretben Moszkva felett - a szovjetek az amerikaiakéhoz hasonló céllal állították hadrendbe négy Il-80-as repülőgépüket az 1980-as évektől. A pénzszűke ellenére ezeket a gépeket az oroszok hadrendben tartották -a gép törzsén lévő "dudor" szintén kommunikációs eszközök otthona. (forrás: Wikipedia)
Az amerikai társaikhoz hasonlóan műholdas és VLF-kommunikációs eszközökkel felszerelt, az EMP-hullámokkal szembeni védelemmel rendelkező repülőgépek a Moszkva melletti Cskalovszkij légitámaszponton (Чкаловский) állomásoznak, közülük egy folyamatosan indulásra készen áll, fedélzetén szintén egy ügyeletes tábornokkal.
Elvileg egész Oroszország területén Moszkva környékén vannak a legnagyobb biztonságban ezek a gépek, ugyanis az orosz fővárost és környékét nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakéták védik az ellenséges ballisztikus rakétáktól.
Bár a szovjeteknél (oroszoknál) nem alakult ki olyan nagy hagyománya légi utántöltésnek, mint az Egyesült Államokban, ezeket a gépeket alkalmassá tették az üzemanyag repülés közbeni felvételére, amit a pilótafülke előtti merev cső jelez. (forrás: Wikipedia)
Teljes az Il-80-as flotta a Cskalovszkij légitámaszponton. Ma már a négy eredeti gépből csak három üzemképes, s fejlesztés alatt áll a váltótípus. (forrás: Wikipedia)
Manapság már csak három aktív Il-80-as van szolgálatban, leváltásukra pedig már fejlesztés alatt áll az ironikusan (?) Végítélet-gépnek nevezett váltótípus, amelynek alapjául az Il-96-os utasszállító fog szolgálni, s amely elvileg a 2020-as években fogja leváltani az Il-80-asokat.
Az E-4-esnél valamivel kisebb ugyan, de az Il-80-as fedélzetén is több tucat személy elhelyezésére van lehetőség. (forrás: Wikipedia)
Abban pedig csak reménykedni tudunk, hogy ezen gépek képességeit a való életben soha nem fogják kipróbálni.
Zárásként itt egy videó, amely bemutatja az amerikai Végítélet-gépeket (amelyeket ez alapján lehetne repülő irodaháznak is nevezni):
