Mai posztunkban Európa keleti végére látogatunk el, mégpedig azért, hogy megismerkedjünk a kontinens egyetlen, többségében buddhista vallású népével, a kalmükökkel, s hazájukkal, az Oroszországi Föderáció részét képező Kalmükfölddel.
Kalmükföld zászlaja. A sárga a kalmük népet, annak buddhista vallását, valamint a Napot jelképezi; a kék az eget és az örökkévalóságot, míg a fehér lótusz a tisztaság és az újjászületés jelképe. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gombra kattintás után tehát meg sem állunk a Kaszpi-tenger északnyugati partvidékéig.
Oroszország immáron évszázadok óta büszkélkedhet a következő címmel: "A Föld legnagyobb, egybefüggő területtel bíró országa" - s mint ilyen, az orosz mellett még számtalan különböző népcsoport otthona is. Ezen népek egy része a hosszú évek során eloroszosodott; mások viszont az erőteljes központosítás és oroszosítás időszakában is úgy-ahogy sikerrel őrizték meg saját nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat - egyszóval identitásukban önállóak maradtak.
A kalmükök - hasonlóan más mongol törzshöz - hosszú időn keresztül nomád majd félnomád életmódot folytattak, amelynek fontos kelléke volt a jurta. Ezt az életmódot végül a szovjet időkben, a 20. század első felében szinte teljesen felszámolták. (forrás: Wikipedia)
Közéjük tartoznak a kalmükök is, akik napjainkban Európa egyetlen buddhista vallású népcsoportjának számítanak.
Pontosabban: az egyetlen Európában élő nép, amelynek tagjai között a legtöbb követővel a buddhista vallás rendelkezik.
A kalmükök a legnyugatibb mongol törzs, az orjátok közeli rokonai (és leszármazottai), akik a 17. században érkeztek mai lakóhelyükre, a Volga alsó folyása és a Kaszpi-tenger északnyugati partvidéke mentén elhelyezkedő kietlen, sztyeppés területre, miután eléggé megromlott a kapcsolatuk a Középső Birodalommal, Kínával.
Kalmükök buddhista szertartása az 1800-as években. (forrás: Wikipedia)
A sokáig nomád életmódot folytató kalmükök végül szövetségre léptek az Orosz Birodalommal a térséget fenyegető tatárokkal (konkrétan a Nogaji Tatár Kánsággal) szemben. A déli orosz határvidéket sikerrel védő kalmükök a gyümölcsöző szövetség ellenére az évek múltával orosz fennhatóság alá kerültek, habár a 17-18. század fordulóján jelentős belső autonómiát élvezhettek a birodalmon belül. II. (Nagy) Katalin cárnő uralkodása idején, a 18. század közepétől ezt az önrendelkezést teljesen felszámolták; a kalmük elöljárók egy (ellenállást tanúsító) részét kivégezték, több tízezer kalmüköt pedig elüldöztek lakóhelyéről.
Az elüldözött kalmükök egy része egészen eredeti szülőföldjének közelébe vándorolt, a kínai uralom alatt álló Dzsungáriába, ahol aztán a történelem viharai elnyelték őket. Európában maradt testvéreik is majdnem hasonló sorsra jutottak...
A második világháborúban (vagy ahogy arrafelé nevezik: nagy honvédő háborúban) a Vörös Hadseregben szolgáló kalmük katonák emlékműve. (forrás: Wikipedia)
A Szovjetunió létrejöttét követően, az 1920-as évek elején a szocializmus és a népek barátságának jegyében a kalmükök névleg autonómiát kaptak - a gyakorlatban persze továbbra is Moszkvából diktáltak, s a helyi vezetőknek jobbára az utasítások maradéktalan végrehajtása maradt feladatul. A második világháború idején, 1942-ben Kalmükföld egy részét az előrenyomuló német csapatok foglalták el (nem messze innen vívták a sztálingrádi csatát), majd 1943-ban a visszatérő Vörös Hadsereg Sztálin utasításának megfelelően közel százezer kalmüköt deportált Szibériába (közel felük soha nem térhetett haza, mert meghalt a borzalmas körülmények között, a túlélők pedig csak bő tíz évvel később, az 1950-es évek közepén pillanthatták meg ismét az olyannyira szeretett kalmükföldi sztyeppét).
Kalmükföld törvényhozásának épülete Elisztában, a Lenin téren. Elég jól megfér egymás mellett a régi (szocialista) és a régi-új (buddhista) építmény. (forrás: Wikipedia)
A Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő több, mint nyolcezer kalmük közül a háború alatt huszonegy kapta meg a vörös birodalom legnagyobb elismerését, a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Nagy részük posztumusz.
A szovjet időket követően, 1992-ben Kalmükföld a megalakuló Oroszországi Föderáció egyik tagköztársasága lett - névleg teljes belső autonómiával rendelkezik, a gyakorlatban pedig...nos, erősen vitatható, mennyire autonóm a helyi kormányzat.
Az elisztai Arany Templom, avagy hivatalos nevén Sákjamuni Buddha Arany Lakhelye. (forrás: Wikipedia)
A nagyjából Csehországgal azonos területű, azonban mindössze háromszázezer ember által lakott Kalmükföld idegenforgalmának egy jelentős részét a buddhista kultúra köré építette fel az elmúlt évtizedekben - a rendszerváltás óta a helyiek ismét szabadon gyakorolhatják őseik hitét. Emiatt a köztársaság fővárosában, Elisztában nem a keresztény katedrálisok, hanem a buddhista templomok és szentélyek (köztük a 2005-ben kapuit megnyitó Arany Templom, amelyet a dalai láma is megáldott) számítanak látványosságnak - bár előbbiekből is található itt szép számmal.
A 19. század második felében alapított Eliszta nevének jelentése kalmük nyelven: homokos terület. 1998-ban itt rendezték az aktuális sakkolimpiát, amelynek tiszteletére a város egy részét elnevezték Sakkvárosnak.
Eliszta látképének a szocialista realista építmények mellett nem a keresztény templomok, hanem a buddhista szentélyek a meghatározói. (forrás: Wikipedia)
Aki tehát az öreg kontinens elhagyása nélkül szeretné megélni a távol-keleti buddhista hangulatot - ha létezik egyáltalán ilyesmi -, annak nem kell tízezer kilométert repülnie, csak el kell látogatnia Európa keleti csücskébe, Kalmükföldre. Jó utat!
