A németek 1941-es balkáni villámháborúját bemutató minisorozatunk előző (első) részében röviden bemutattuk az olaszok kísérletét Görögország elfoglalására, mai írásunkban pedig megismerjük, hogyan került sor a délszláv szuperállam, Jugoszlávia mindössze néhány nap alatt bekövetkező összeomlására 1941 tavaszán.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) katonái 1925-ben. A délszláv állam papíron nagyon erős haderővel rendelkezett, ez azonban később csak papírtigrisnek bizonyult. (forrás: Wikipedia)

A német segítség

Történetünket tehát ott hagytuk abba, hogy az olaszok nem hogy nem tudták elfoglalni Görögországot, hanem egy hatalmas pofon után még ők kényszerültek védekezésre Albániában - a britek által támogatott görög erők nagyon megszorongatták az olasz expedíciós erőket, amely miatt Mussolini jóbarátjától, az éppen kelet felé kacsintgató Hitlertől volt kénytelen segítséget kérni...

Olaszország görögországi fiaskója után Németországnak nem maradt más választása, mint felkészülni déli szövetségesének megsegítésére - hacsak nem akarta, hogy erős brit bástya alakuljon ki a Balkán-félszigeten. Márpedig Hitlernek esze ágában sem volt átengedni a térséget az ellenségnek. (forrás: Wikipedia)

...a Führer pedig nagyon segítőkésznek mutatkozott; miközben hadereje már javában készült a Szovjetunió megtámadására, utasította tábornokait, hogy dolgozzanak ki egy haditervet a taljánok megsegítésére, mielőtt Spárta modern utódai a tengerbe szorítanák őket.

A tábornokok tanulmányozni kezdték a Balkán-félsziget térképét, s gyorsan rájöttek, hogy a leggyorsabb szárazföldi út Görögországba Jugoszlávián keresztül vezet...

A délszláv állam

Jugoszlávia még az első világháború végén, 1918-ban jött létre Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven - a szerb dominanciájú állam a korábban az Osztrák-Magyar Monarchia által birtokolt, többségében szlávok által lakott területeket kapta ajándékul az antanthatalmaktól azért, mert Szerbia és Montenegró mindvégig kitartott a szövetség mellett.

Pál régensherceg, aki 1939 és 1941 között Jugoszlávia tényleges vezetőjeként kormányzott a fiatalkorú II. Péter király helyett. (forrás: Wikipedia)

1929-ben az egykori szerb királyi család által irányított déli állam felvette a semlegesebb Jugoszlávia nevet - a névváltozás azonban nem tudta enyhíteni a feszültséget a soknemzetiségű országban (a legfontosabb konfliktusforrás a túlzott szerb dominancia volt a politikai élet és a katonai vezetés területén).

II. Péter, Jugoszlávia királya édesapja 1934-es meggyilkolásától. Mivel fiatalkorú volt, uralkodása első szakaszában régensek irányították helyette az országot. (forrás: Wikipedia)

A jobbára angolbarát jugoszláv vezetés az 1940-es évek elejére elég kellemetlen helyzetben találta magát: miközben az Anschluss révén északnyugaton szomszédossá vált a rettegett Németországgal, a részben Belgráddal szemben is területi követeléseket támasztó szomszédai egymás után kötöttek szövetségi paktumot Berlinnel (Magyarország, Románia és Bulgária is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez).

Tüntetés Belgrádban 1941. március 27-én, a németbarát kormányt megdöntő puccs napján. (forrás: Wikipedia)

Hitler nyomására végül az országot akkor irányító régens, Pál herceg is csatlakozott az egyezményhez 1941 márciusának végén, amelyben rögzítették, hogy szükség esetén szabad átvonulást biztosítanak a német csapatoknak Jugoszlávia területén; a szerb dominanciájú tábornoki kar ennek jutalmául két nappal később, március 27-én egy puccsal eltávolította a régensherceget, a fiatalkorú, mindössze tizenhét éves II. Péter királyt pedig elismerték az ország törvényes uralkodójaként, miközben Berlinnek formálisan kinyújtották középső ujjukat, ráadásul kétkezes villantással...

A szemben álló erők

Walther von Brauchitsch marsall, a német szárazföldi haderő (Heer) vezérkari főnöke, a Jugoszlávia elleni hadműveletek irányítója. (forrás: Wikipedia)

Dušan Simović tábornok, a jugoszláv királyi hadsereg vezérkari főnöke, a március 27-i puccsot követően Jugoszlávia miniszterelnöke. Kísérletet tett ugyan az ország védelmének megerősítésére, azonban többek között a nemzetiségi feszültségek miatt meggyengült haderővel kevés esélye volt a megszállókkal szemben. (forrás: Wikipedia)

A németek persze a diplomáciai események alatt sem tétlenkedtek, s felkészültek Jugoszlávia erőszakos elfoglalására arra az esetre, ha Belgrád esetleg megpróbálna ellenállni a Führer "kérésének". Több, mint háromszázezer katonát vontak össze a jugoszláv határ mentén, s nem csak a Vaterland, hanem Magyarország, Románia és Bulgária területén is, miközben az olaszok szintén mintegy háromszázezer katonát mozgósítottak a jugoszláv határ mentén, valamint a dalmáciai olasz enklávék területén.

A kelet-ausztriai Mönichkirchen vasútállomása, ahol Hitler a  különvonata, az "Amerika"  fedélzetén a Jugoszlávia elleni hadműveletek idején tartózkodott. (forrás: Wikipedia)

Magyarország - amely néhány hónappal korábban kötött Jugoszláviával egy örök barátsági egyezményt - szintén készült az invázióra, noha a magyar kormányzat igyekezett kimaradni a támadás első hullámából (azzal számoltak, hogy az összeomló Jugoszlávia területéből elfoglalhatják a főleg magyarlakta délvidéki területeket); a Magyar Királyi Honvédség kilenc dandárnyi erőt vont össze három hadtestben a déli határok mentén a 3. hadsereg parancsnoksága alatt.

Teleki Pál miniszterelnök (balról a negyedik, szemüvegben) jelenlétében aláírják a jugoszláv-magyar örök barátsági szerződést 1940. december 12-én, Belgrádban. A dokumentumot mindössze négy hónappal később megszegte a magyar fél a Jugoszlávia elleni invázióban való részvétellel. (forrás: Wikipedia)

Jugoszlávia - amely éveken keresztül a Magyarország ellen szervezett kisantant meghatározó ereje volt - papíron igazán impozáns haderővel rendelkezett: mozgósítást követően nagyjából 700 ezer embert vethettek harcba, akiket közel kétszáz harckocsi és ötszáz repülőgép támogathatott szükség esetén. A jugoszláv királyi haderő (amelynek vezérkari főnöke ekkor Dušan Simović tábornok volt) harcképességét azonban jelentősen csökkentette a tisztikaron belüli, nemzetiségi alapú széthúzás - a jugoszlávok legnagyobb ellenségei éppen ezért maguk a jugoszlávok voltak.

A 12. német hadsereg Panzer IV harckocsija valahol Jugoszláviában - a 12. hadsereg a Bulgária irányából végrehajtott offenzívában vett részt. (forrás: Wikipedia)

A támadás

A 25. számú hadművelet térképe. A fő támadási irány Németországból (Ausztriából) és Magyarországról indult, de Olaszország, Románia és Bulgária felől is törtek be csapatok Jugoszlávia területére. (forrás: Wikipedia)

1941. április 6-án végül a német hadigépezet (a szárazföldi haderőnemet irányító Walther von Brauchitsch marsall parancsnoklásával) mozgásba lendült: a Luftwaffe masszív légitámadást intézett a főváros, Belgrád kiemelt célpontjai ellen, a német (és olasz) csapatok pedig három oldalról lépték át a jugoszláv határt. A szervezett ellenállás - már ahol beszélhetünk ilyenről - mindössze néhány nap alatt teljesen összeomlott: a jugoszláv csapatok fokozatosan hátráltak a hegyvidékek irányába, miközben a szerény haditengerészetet olasz légicsapások tették harcképtelenné.

Belgrádi lakótömb a német bombázást követően. (forrás: Wikipedia)

A jugoszláv légierő legmodernebb vadászrepülői a Németországtól beszerzett Messerschmitt Bf 109E típusú gépek voltak, ebből 61 darab állt rendelkezésre. A légierő - habár több támadást is végrehajtott többek között magyar támaszpontok ellen - a harcok kimenetelét nem tudta érdemben befolyásolni. (forrás: Wikipedia)

A jugoszláv királyi hadiflotta legütőképesebb egysége a Dalmacija könnyűcirkáló volt. A flotta hajóinak többségét a támadás elején, légitámadásokkal tették harcképtelenné. (forrás: Wikipedia)

Német erők előrenyomulása Macedóniában. (forrás: Wikipedia)

A legkomolyabb ellenállást a jugoszlávok Koszovóban tudták kifejteni az ide Albánia felől betörő olasz csapatokkal szemben, de még őket is csak lassítani tudták: április 12-én elesett a főváros, Belgrád, amelynek védelmére az ütőképes erők egy jelentős részét összevonták, ekkorra pedig a partvidék nagy részét már az olaszok ellenőrizték.

Olasz csapatok bevonulása Jugoszláviába - az olaszoknak nem sok babér termett a hadművelet alatt, de ezúttal legalább nem egy vesztes csatában vettek részt. (forrás: Wikipedia)

Bajtársi segítség - német és olasz katonák találkozása Jugoszláviában. A hadműveletre azért volt szükség, hogy az országot ugródeszkaként használhassák a Görögország elleni hadműveletek során. (forrás: Wikipedia)

Időközben, április 10-én a jugoszlávellenes horvát politikai erők irányításával Horvátország deklarálta függetlenségét, amelyet Németország és Olaszország hamarosan elismert; Magyarország két nappal később, április 12-én arra hivatkozva, hogy Jugoszlávia, mint állam megszűnt létezni, megindította saját offenzíváját a Duna-Tisza-közében.

Gorondy-Novák Elemér altábornagy, a 3. hadsereg parancsnoka a Jugoszlávia elleni műveletek idején. (forrás: Wikipedia)

A 3. hadsereg egységei (Gorondy-Novák Elemér altábornagy irányításával) mindössze négy nap alatt elérték a Duna-Dráva vonalát, s jelentős magyarlakta területek felett szerezték meg az ellenőrzést. Teleki Pál miniszterelnök néhány nappal a német támadás előtt, április 3-án öngyilkosságot követett fel, feltehetően nem kis részben a jugoszlávok elárulása miatt érzett csalódottságában.

A visszavonuló jugoszláv (szerb) csapatok által felrobbantott híd maradványai Újvidéken, nem sokkal a magyar csapatok bevonulását követően. (forrás: Wikipedia)

A vég

Kilőtt jugoszláv Renault NC könnyű harckocsi - a kisméretű és jobbára elavult eszközparkkal bíró jugoszláv harckocsizó erők nem tudtak érdemi ellenállást kifejteni. (forrás: Wikipedia)

Április 17-én végül a jugoszláv csapatok feladták a harcot, s elfogadták a németek feltétel nélküli megadásról szóló felhívását; a rendkívül gyors jugoszláv összeomlás következtében a délszláv állam megszállása igazi villámháborús manőverként vonult be a történelembe, amely az utolsó ilyen német siker volt a második világháborúban.

Jugoszláv katonák fegyverletétele. Több százezer jugoszláv katona adta meg magát. (forrás: Wikipedia)

A tizenegy napig tartó harcokban nagyjából ezer szövetséges katona (köztük 120 magyar) vesztette életét, miközben több ezer jugoszláv katona és civil halt meg. Az egykori királyi hadseregből közel 400 ezer (!) fő esett fogságba; az állomány kisebb része a megalakuló Horvátország haderejéhez csatlakozott, vagy partizánként bevette magát a Dinári-hegység láncai közé, hogy folytassa ellenállását a megszállókkal szemben.

II. Péter király Simović miniszterelnök (balra) és Radoje Knežević, a király személye körüli miniszter társaságában Londonban 1941 júniusában. A király és az ország vezetői brit támogatással még idejében el tudtak menekülni az összeomló Jugoszláviából, hogy a következő években az emigráns kormányt működtethessék. (forrás: Wikipedia)

A jugoszláv kormány prominens tagjai (élükön a fiatal királlyal, II. Péterrel) még idejében el tudtak menekülni, s később Londonból folytatták tevékenységüket. Néhány ezer egykori jugoszláv katona a szövetségesek oldalán harcolta végig a háborúból hátralévő négy évet (köztük számos pilóta, aki részt vett az angliai csatában), hogy aztán tanúi legyenek, ahogy a háború végén újjászülető hazájuk egy kommunista partizánvezér irányítása alatt csatlakozzon a szocialista államok tömbjéhez.

Jugoszlávia a tengelyhatalmak invázióját követően. A mai Szlovénia német, olasz és magyar irányítás alá került, nyugaton pedig létrejött a független (pontosabban: "független") Horvátország. Macedónia bolgár megszállás alá került, Montenegró és Koszovó nagy része pedig olasz protektorátus lett. A Bácska nyugati részét Magyarország annektálta - ez lett az 1938-tól kezdődő revízió utolsó sikeres állomása hazánk számára. A megmaradt területeken a német irányítás alatt álló szerb védnökséget alakították ki. (forrás: Wikipedia)

Josip Broz Tito megszemléli partizáncsapatait. A Jugoszlávia elleni invázió lehetőséget teremtett a kommunisták számára egy jól szervezett partizánmozgalom kialakítására, amelynek alapjain aztán 1944-től átvehették a frissen felszabaduló ország irányítását. (forrás: Wikipedia)