Több, mint három és fél évvel ezelőtt egy írásunkban bemutattuk nektek Japán második világháború utáni amerikai megszállásának történetét; a bejegyzésben futólag megemlítettük a jenkik által kidolgozott új alkotmány kilencedik, úgynevezett békeparagrafusát, amellyel egy olyan vállalást tettek a japánok (választásuk nem volt), amit aztán az élet már néhány évvel később felülírt.
A japán Tengerészeti Önvédelmi Erő Kongo nevű rombolója egy SM-3 típusú légvédelmi rakétát indít - a pacifista alkotmány ellenére a felkelő nap országa ütőképes haderőt tart fenn. (forrás: Wikipedia)
Mai írásunkban kicsit hosszabban mutatjuk be nektek a béke alkotmányának történetét és azt, hogy Japán végül Costa Ricához vagy Panamához hasonlóan miért nem mondott le a reguláris haderő fenntartásáról.
Az 1947-es, új alkotmány japán nyelvű preambuluma. (forrás: Wikipedia)
Az első, írott japán alkotmány 1889-ben lépett hatályba, s komoly hatással volt rá porosz (német) és osztrák jogtudósok munkája (a közhiedelemmel ellentétben ez meglehetősen demokratikus jogi fundamentum volt, amely választott törvényhozás és kormányzat munkáját írta elő). Ez az alaptörvény egészen 1947-ig érvényben volt, amikor a Douglas MacArthur tábornok vezette amerikai megszálló hatóság egy teljesen újat dolgozott ki a felkelő nap országának. Az amerikai jogászok keze nyomást viselő, végül 1947. május 3-án életbe lépett új alkotmány rögzítette a császár szerepét a nemzet egységének jelképeként, ugyanakkor tartalmazott egy különleges paragrafust (egészen pontosan a kilencediket), amellyel Japánt meg kívánták fosztani a hadviselés jogától:
Egy igazságosságon és renden alapuló nemzetközi békére komolyan törekedvén a japán nép mindörökre lemond a háborúról, mint a nemzet szuverén jogáról, és az erő használatáról és az azzal való fenyegetésről, mint eszközökről a nemzetközi viták intézésében. Annak érdekében, hogy e célt megvalósítsa, soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi erőket, sem más háborús potenciált. Az államnak nincs joga hadviselésre.
Douglas MacArthur tábornok és Hirohito császár találkozója 1945-ben - az amerikai katonai adminisztráció legfontosabb feladatának a japán militarizmus felszámolását tekintette. (forrás: Wikipedia)
Az eredetileg angolul íródott, majd japánra lefordított alkotmány eme szakaszával a japán militarizmus újjáéledését akarták megakadályozni - az aktuális politikai környezetben (amikor Kína nagy részét még az Egyesült Államokkal szövetséges Csang Kaj-sek kormánya irányította, és még Koreában sem kellett attól tartani, hogy vérontás lesz a félsziget kettéosztottságából) indokoltnak is tűnt, hogy a japán szigetvilágban az egyetlen reguláris haderő Washington parancsait kövesse.
A japán külügyminiszter aláírja a békeszerződést San Franciscóban. (forrás: Wikipedia)
"Az élet a legnagyobb rendező" - tartja a mondás, s ez a pacifista japán alkotmány esetében is megmutatkozott: mindössze néhány évvel később Koreában kitört a második világégés utáni egyik legvéresebb és legpusztítóbb háború (miközben Kína nagyobb része vörösbe borult), amely megmutatta az amerikai politikai és katonai felsővezetésnek egyaránt, hogy a távol-keleti kommunista terjeszkedés megállítása egy önálló, ütőképes japán haderő nélkül nehezen elképzelhető.
Az amerikai jogászok által megfogalmazott alkotmány-tervezet egyik eredeti, angol nyelvű (korábban titkos minősítésű) példányának egy oldala. (forrás: Wikipedia)
1952-ben az Egyesült Államok és szövetségesei San Francisco városában megkötötték a békeszerződést Japánnal, amely így visszanyerte szuverenitását - ezzel párhuzamosan a két ország aláírt egy biztonsági egyezményt is, amely biztosította a további jogalapot az amerikai csapatok Japánban történő állomásoztatására. Mivel azonban önmagában az itteni amerikai haderők elégtelennek bizonyultak volna egy nagyszabású ellenséges támadás elhárításához, az amerikai vezetés nyomást helyezett a japánra a haderő létrehozása ügyében...
Az amerikai-japán katonai szövetség keretében az Egyesült Államok a nukleáris védőernyőjét is kiterjesztette Japánra, így egy, a szigetországot érő nukleáris csapás (amelynek fő célpontjai nyilván az amerikai tengerészeti és légi támaszpontok lennének) esetén számolni kell Washington válaszával.
A japán Szárazföldi Önvédelmi Erő egyik 10-es típusú harckocsija. A japán hadiipar magas színvonalon készít fegyvereket, fegyverrendszereket a hazai haderőnek - az utóbbi időben ezek egy részét már exportálhatják is. (forrás: Wikipedia)
...így végül 1954. július 1-jén megalakult a hivatalosan Önvédelmi Haderő (自衛隊, azaz Dzsieitai) névre hallgató új szervezet, amely azóta is szárazföldi, légi és tengeri haderőnemmel biztosítja Japán védelmét egy külső támadással szemben (mindegyik haderőnem rendelkezik az "önvédelmi" jelzővel). Mivel az alkotmány békeparagrafusát kilenc évvel a háború után nem akaródzott törölni, így egy jogi kiskaput kihasználva működhetett a haderő hosszú évtizedeken át: gyakorlatilag semmilyen, elsődlegesen támadásra szolgáló fegyverrendszert nem állítottak hadrendbe (például ballisztikus rakétákat vagy nagy hatótávolságú cirkálórakétákat, repülőgép-hordozókat), ellenben az ország méretéhez képest erős és ütőképes légierőt építettek ki.
Emellett fegyverrendszereket sem exportált az ország, miközben a világ számos tájáról (de elsősorban az Egyesült Államokból) szerzett be különböző eszközöket, azokat többnyire helyben gyártva, hogy a japán hadiipar fejlődhessen.
A Légi Önvédelmi Erő egyik F-15-ös vadászbombázó repülőgépe - az 1954 utáni japán légierő hosszú időn keresztül csak korlátozott levegő-föld (csapásmérő) képességgel rendelkezett. (forrás: Wikipedia)
A 2000-es évektől aztán a helyzet megváltozott: a felemelkedőben lévő Kína jelentette potenciális fenyegetésre válaszul (és nem feledve az Oroszországgal fennálló, a mai napig nem rendezett határvitát) a japán kormány lazított a fegyveres erőket érintő szigorításokon; első lépésként 2007-ben az addig a haderőt ellenőrző kormányügynökség alapjain megalakították a védelmi minisztériumot, majd a 2010-es évektől szépen-lassan feloldották a fegyverexport-korlátozásokat, majd elkezdtek megjelenni a már nem csak védelemre alkalmas fegyverrendszerek - néhány éve rendszerbe állították a háború utáni első japán repülőgép-hordozókat (amiket hivatalosan repülőgép-hordozó rombolóknak hívnak) is.
Japán hosszú időn keresztül a nemzeti össztermék mindössze 1%-át költötte a fegyveres erőire (az erős gazdaság miatt persze ez is hatalmas összegeket jelentett), az utóbbi időben azonban ezt az arányt fokozatosan emelni kezdték.
A Tengerészeti Önvédelmi Erő egyik köteléke - Japán napjainkban Kína és az Egyesült Államok után a harmadik legnagyobb felszíni flottát tartja hadrendben... (forrás: Wikipedia)
...amelynek már repülőgép-hordozók is részét képezik. A képen az F-35B vadászbombázók üzemeltetésére átalakított Izumo (DDH-183) hadihajó látható, amely a rendkívül eufemisztikus japán terminológiában a mai napig repülőgép-hordozó rombolóként szerepel. (forrás: Wikipedia)
Elsősorban baloldali csoportok tagjai folyamatosan támadják Japán katonai kiadásait, nem túl meglepő módon az Önvédelmi Haderő létjogosultságát is megkérdőjelezve az alkotmány kilencedik paragrafusának meglehetősen világos fogalmazása okán; az alkotmánybíróság szerepét betöltő Legfelsőbb Bíróság azonban a mai napig nem foglalkozott a kérdéssel, s valószínűleg nem is fog.
Szerény demonstráció a békeparagrafus életben tartásáért. (forrás: Wikipedia)
Az irány tehát világos: Japán ugyan alkotmányában rögzítette a háborúról, mint érdekérvényesítő eszközről való lemondást, ennek ellenére a világ egyik legütőképesebb haderejét tartja fenn (haditengerészete a nagy hadihajók számát tekintve például a harmadik legnagyobb Kína és az Egyesült Államok mögött), hogy a Kínával vagy Oroszországgal esetlegesen elfajuló területi viták esetén legyen megfelelő eszköze a válaszra - és akkor Észak-Koreát és rendszeres rakétatesztjeit még nem is említettük.
Reméljük, hogy a japán katonáknak nem kell majd egy újabb háborúban bizonyítani, hogy felérnek nagy hírű szamuráj elődeikhez.
Japán haditengerészek bevetésre készen. (forrás: Wikipedia)
