Van egy város Argentínában, az Andok lábánál, a festői szépségű Nahuel Huapi-tó partján, amelynek a belvárosáról készült képeket mutogatva találomra kiválasztott embereknek nehéz lenne meggyőzni őket, hogy azok nem valamelyik dél-németországi kisvárosban készültek.
A felvétel nem a Bajor-Alpokban, de még csak nem is az öreg kontinensen készült: hegyvidéki szálloda Dél-Amerikában, Argentínéban, a chilei határ közelében fekvő San Carlos de Bariloche városában. (forrás: Wikipedia)
Talán az echte német környezet is tette, hogy a második világháború után számos, a náci rezsimet kiszolgáló "emigráns" döntött úgy, hogy Argentínán belül éppen itt, San Carlos de Bariloche városában telepedik le, hogy élvezze a nyugdíjas éveket...
A német telepesek
Az arany utáni hajszában résztvevő spanyol konkvisztádorok már a 16. század közepén felfedezték az 530 négyzetkilométer vízfelületű, tehát nagyjából Balaton-méretű (nagyobb mélysége miatt azonban annál nyolcvanszor több vízzel rendelkező), az Andok gleccserekkel tarkított hegyvonulatai között megbúvó Nahuel Huapi-tavat, s a következő évszázadokban számos kisebb települést, illetve katolikus (jezsuita) missziót létesítettek a partján.
A festői szépségű Nahuel Huapi-tó, amelynek vízfelülete körülbelül akkora, mint a Balatoné - ám jóval több víz van benne, köszönhetően a helyenként száz méteresnél is nagyobb mélységének. (forrás: Wikipedia)
Időközben a spanyol gyarmatbirodalom szertefoszlott, romjain pedig létrejött a független Argentína és Chile, amely államok a 19. század második felétől az európai bevándorlók közkedvelt célállomásává váltak. Mai posztunk színhelyét is nekik, egészen pontosan a Chilében letelepedő német bevándorlóknak köszönhetjük, akik az 1800-as évek végén komoly potenciált láttak a Nahuel Huapi-tóban és környékén. 1895-ben egy eszes chilei-német kereskedő, Carlos Wiederhold "La Alemana" ("A német") néven boltot nyitott a tó partján, amelyet a tavon keresztül Chiléből hozott árukkal töltött fel, hogy kiszolgálja a környékbelieket.
Bariloche látképe a 20. század elején. (forrás: Wikipedia)
Időközben Chile és Argentína megállapodott az addig jobbára feltérképezetlen határtérség pontos kijelölésében, így 1902-től a Nahuel Huapi-tó és környéke Argentína fennhatósága alá került - a németeket azonban ez nem zavarta különösebben, hiszen az üzlet az üzlet...
Fejlődő város
A bolt köré hamarosan egy igazi vadnyugati kisváros épült, a szép számmal érkező telepesek pedig a kereskedelem mellett már mezőgazdasággal (állattenyésztés) is foglalkoztak. A kisváros hamarosan megkapta a San Carlos de Bariloche nevet - a "Bariloche" az egyik őslakos közösség "vuriloche" szavából származik, amelynek jelentése: "emberek a hegy mögül".
Milyen találó...
Az argentin hatóságok eleinte erőteljesen ösztönözték a chilei bevándorlást azzal, hogy a földtulajdont vásárlóknak argentin állampolgárságot ajánlottak - később változott a politika, miközben Chile szintén földeket ajánlott azoknak, akik hazatérnek Barilochéból. A település belvárosa az 1930-as években nyerte el mai arculatát, amelynek mintájául egy (bármelyik) alpesi kisváros szolgált; ekkortól már Argentína Kis-Svájcaként (is) hivatkoztak a festői szépségű táj közepén, a tó partján elterülő városra.
1934-re elkészült a várost az argentin belső területekkel összekötő vasútvonal, ekkortól a chilei kereskedelmi útvonalak hanyatlásnak indultak.
Számos látnivaló, így vízesések is várják a városba és környékére látogatókat. (forrás: Wikipedia)
A vasútnak köszönhetően Bariloche hamarosan az argentin politikai, gazdasági és társadalmi elit kedvelt turisztikai célpontjává vált - a tehetős üzletemberek és politikusok az 1940-es évek elejétől már nem csak túrázhattak vagy a tavon sétahajókázhattak, hanem a fokozatosan fejlődő síközpontokban is kikapcsolódhattak a téli hónapokban májustól szeptemberig.
A barilochei Nahuel Huapi Miasszonyunk katedrális (Catedral de Nuestra Señora del Nahuel Huapi), amelyet 1942 és 1944 között építettek - ólomüveg ablakait 1947-ben kapta meg. (forrás: Wikipedia)
A titkos atomprogram
A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák a második világháború után a világ számos országában keltették fel a kormányzat érdeklődését az atomfegyverek, majd az atomenergia békés célú hasznosítása iránt. Argentína sem maradhatott ki a sorból: Juan Perón elnök jóváhagyásával az osztrák származású Ronald Richter irányítása alatt az 1950-es évek elején beindult a Huemul-projekt, amely a világ első fúziós reaktorát volt hivatott megalkotni.
Ronald Richter doktor kutatásai közben. Argentínából nem lett atomhatalom. (forrás: Wikipedia)
A szigorúan titkos, siker esetén hatalmas, szinte teljesen ingyenes energiaforrást biztosító program színhelyéül a még jól megközelíthető, ám mégis viszonylag elzárt Nahuel Huapi-tó egyik Bariloche közelében fekvő szigetét, a Huemul-szigetet választották, ahol számos létesítményt emeltek a cél érdekében - a világhírt jelentő áttörés végül nem következett be, ugyanis anyagi okok miatt a teljes programot törölték, Richter doktor legnagyobb bánatára.
Hogy lássuk, mennyire nagyot álmodtak az argentinok hetven évvel korábban: még napjainkban is sok-sok évre vagyunk attól, hogy az első, kereskedelmi célú fúziós reaktort üzembe helyezzék (a számos program közül a franciáké jár legközelebb a megvalósuláshoz).
Nácik menedéke
Bajor Barilochei városközpont. (forrás: Wikipedia)
A háború után azonban nem csak az atomenergia-kutatás költözött Bariloche városába, hanem mások is: talán a táj is szerepet játszott benne, de a szinte utánozhatatlan német hangulat mindenképp döntő érv volt amellett, hogy az 1945-ben és az azt követő években Argentínába érkező, egykor a náci rezsim működésében kiemelt szerepet játszó katonatisztek és tisztségviselők közül sokan éppen itt telepedtek le - természetesen új személyazonossággal, argentin papírok birtokában.
Az utolsó ismert felvételek egyike Adolf Hitlerről, amely 1945 áprilisának végén készült, amikor a Führer rövid időre feljött bunkeréből, hogy a Hitlerjugend katonafiúit köszöntse születésnapján. A hivatalos történetírás szerint néhány nappal később önkevézel vetett véget életének - vajon tényleg így történt? (forrás: Wikipedia)
Amiről sokáig csak suttogtak, az 1995-re teljes bizonyosságot nyert: oknyomozó újságírók kutatásának eredményeként számos derék barilochei polgárról derült ki, hogy a második világháború idején még Európában tevékenykedett; az újságíróknak Juan Maler néven bemutatkozó férfiról kiderült, hogy valójában Reinhard Kopps egykori SS-tiszt, aki - hogy elterelje magáról a figyelmet - egy még nagyobb halat dobott fel: az egyik interjú során Maler/Kopps elárulta, hogy az Olaszországban háborús bűnök miatt körözött Erich Priebke SS-Hauptsturmführer (nagyjából százados) is Barilochéban tengeti mindennapjait; róla kiderült, hogy az egyik helyi iskola megbecsült igazgatója.
Priebkét nem sokkal később letartóztatták, majd kiadták Olaszországnak, ahol végül életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Erich Priebke SS-tisztként Olaszországban - számos háborús bűncselekmény köthető a nevéhez, később mégis hosszú évtizedeken keresztül élt háborítatlanul Argentínában. (forrás: Wikipedia)
A barilochei náci bomba 1995-ös robbanása után sokakban felmerült, hogy Adolf Hitler talán mégsem halt meg 1945 április 30-án a Berlin alatti bunkerében, mint ahogyan azt addig gondolták. Többen úgy vélik, hogy a háború legvégén a Führer tengeralattjáróra szállt némi arannyal, majd meg sem állt Argentínáig, ahol aztán Bariloche közelében telepedett le, s valójában évtizedekkel később, békés nyugdíjasként halt meg feleségével, Eva Braunnal egyetemben. A helyi legendárium szerint Hitlerék otthonául szolgált a Nahuel Huapi-tó északi partja mentén fekvő, nem sokkal a háború után emelt bajor stílusú vendégház, az úgynevezett Inalco-ház.
Állítólag ebben tevékeny szerepe volt Juan és Eva Perónnak, akik nácik ezreinek nyújtottak menedéket, s közben jelentős összegeket kaptak tőlük.
Az úgynevezett Inalco-ház, amelyet nem sokkal a háborút követően építettek - egyes kutatók szerint ez a nehezen megközelíthető épület volt az otthona a Berlint még idejében elhagyó Hitler-házaspárnak az 1940-es évek végén és az 1950-es években. (forrás: Wikipedia)
A legtöbb történész azonban vitatja ezeket az elméleteket, s az idő múlásával egyre kevesebb az esély arra, hogy kiderül, a rettegett náci diktátor valóban önkezével vetett véget életének a Führerbunkerben, vagy túlélte a háborút és még hosszú évekig élvezte az argentin emigráció gyümölcseit felesége, Eva Braun és bizalmasai társaságában.
Napjainkban
Bariloche városközpontja napjainkban. (forrás: Wikipedia)
San Carlos de Bariloche városa napjainkban több, mint százezer ember otthona; miközben továbbra is jelentős bevételi forrást jelent az idegenforgalom (télen - nem túl meglepő módon - különösen a téli sportok szerelmesei látogatják előszeretettel az immáron jól kiépített nemzetközi repülőtérrel is rendelkező várost, míg nyáron hegymászók és túrázók lepik el a környező hegyeket), az andoki település már kutatás-fejlesztési központként is szerepel a térképeken.
Modern nagyváros az Andok lábainál, a Nahuel Huapi-tó partján. (forrás: Wikipedia)
Itt működik az argentin atomenergia-ügynökség kutatóreaktora - ez az intézmény felelős az argentin nukleáris szakemberek képzéséért is (az országban két erőműben összesen három reaktor termel nukleáris energiát). Emellett Bariloche az otthona egy argentin magánvállalatnak, az INVEP-nek is, amely atomreaktorok mellett radarok és műholdak tervezésével, fejlesztésével foglalkozik.
A barilochei kísérleti atomreaktor, amely a helyi atomipari szakemberek képzőközpontjaként is szolgál. (forrás: Wikipedia)
A repülés mellett vasúton és közúton is jól megközelíthető város ezek mellett még otthont ad az argentin hadsereg hegyvidéki hadviselésre specializált egyik alakulatának (amely 1982-ben részt vett a falklandi háborúban is), valamint a magashegyi hadviselést oktató iskolának is - szerencsére ezt a tudást nem a náciktól importálták, ugyanis az egység már az 1800-as években is létezett.
Felvonók a számos helyi síközpont egyikében. (forrás: Wikipedia)
Téli hangulat európai időszámítás szerint nyáron. (forrás: Wikipedia)
