A 19. század alkonyán, 1898. február 15-én este hatalmas robbanás rázta meg az USS Maine amerikai hadihajót, amely éppen a Spanyolország fennhatósága alatt álló Kuba fővárosa, Havanna kikötőjében horgonyzott. A hivatalosan a szigeten tartózkodó amerikai állampolgárok védelmére odavezényelt hajón (amely a robbanás után gyorsan elsüllyedt) kétszázhatvan tengerész vesztette életét. A robbanás okaként a jenkik egy - minden bizonnyal véletlenül arra járó - spanyol aknát, míg a spanyolok a lőszerkészlet spontán berobbanását jelölték meg.
A kubaiak a 19. század második felében véres függetlenségi háborút folytattak a szigetet mindenáron megtartani kívánó Spanyolország gyarmati erőivel szemben. (forrás: Wikipedia)
Azon a hűvös februári napon még senki sem sejtette, hogy ez az incidens lesz a kiindulópontja a néhány hónappal később háborúvá fajuló spanyol-amerikai konfliktusnak.
Pax Americana
Spanyolország a 19. század elején sorra veszítette el fennhatóságát az amerikai gyarmatai felett: legtöbbször véres és kimerítő háborúk során kellett belátnia Madrid urainak, hogy a szabadság szellemét már nem lehet visszaparancsolni a gyarmati elnyomás palackjába.
Korabeli spanyol karikatúra arról, hogy az Egyesült Államok hogyan akarja megkaparintani Kuba szigetét... (forrás: Wikipedia)
Spanyolország számára üdítő kivételt jelentett a függetlenségi háborúk során Kuba és Puerto Rico, amelyek felett sikerült megtartani az ellenőrzést (a helyi lakosoknak erről minden bizonnyal más volt a véleményük). A 19. század második felétől ennek ellenére Kubában fegyveres felkelések robbantak ki a spanyol elnyomás ellen, amelyet nagyon szívesen (milyen eufemisztikusan fogalmaztunk) támogatott a szomszédos Egyesült Államok, amely a Monroe-doktrína alapján ki akarta paterolni az európai gyarmattartó hatalmakat a kontinensről (hogy aztán szépen-csendben átvegye a helyüket - bár ezt már nem nagyon tették hozzá).
...és ugyanez amerikai szemszögből: segíteni kell az elnyomott kubai népen! (forrás: Wikipedia)
A James Monroe akkori elnök által 1823-ban megfogalmazott alapelv szerint Amerika az amerikaiaké, az európai hatalmak pedig befoghatják és elhúzhatnak a kontinensről. Punktum.
A spanyolok ekkor - az 1870-es években - még sikerrel verték le a felkelést, mintegy tizenöt évvel később azonban a kubaiak újra fellázadtak (a jenkik támogatását ezúttal is maguk mögött tudva).
Irány a háború!
Az USS Maine roncsa a havannai kikötőben. A hajó felrobbanása kiváló casus bellit jelentett az Egyesült Államoknak. (forrás: Wikipedia)
Miközben a New York-i bulvárlapok az úgynevezett sárga újságírás jegyében igyekeztek megdolgozni a közvéleményt (támogassuk szegény kubai felkelőket a csúnya, gonosz spanyol elnyomókkal szemben), az amerikai politikai irányító gépezetben megszületett a döntés: McKinley elnök áprilisban gyorsan kért és kapott felhatalmazást a Kongresszustól, hogy katonai erőt vessen be Kubában a spanyol elnyomás megszüntetése érdekében - egyúttal ultimátumot küldtek Madridnak, hogy haladéktalanul vonuljon ki a szigetről, ha nem akar háborút.
A gyarmati spanyol katonák készen álltak, hogy akár az életüket áldozzák a hazáért. (forrás: Wikipedia)
A New York-i újságosháborúban érdekelt volt egy bizonyos Joseph Pulitzer (avagy Pulitzer József) is, akiről talán majd egyszer blogunk oldalain is részletesen megemlékezünk.
A Habsburg-Tescheni Mária Krisztina régensnő (ne legyünk ennyire szemtelenek, álljon itt a hölgy teljes neve: Habsburg-Tescheni Mária Krisztina Dezideráta Henrietta Feliciátisz főhercegnő) által kormányzott Spanyolország végül beelőzte az amerikaiakat: 1898. április 23-án Madrid hivatalosan is hadat üzent az Egyesült Államoknak, amelynek törvényhozása két nappal később biztosította az újdonsült ellenséget ennek tudomásul vételéről.
Harc a gyarmatokért
Az amerikai tengerészeti miniszter helyettese, egy bizonyos Theodore Roosevelt nevű úriember (?) még az év elején a Távol-Keletre vezényelt egy hajórajt, hogy az ottani spanyol gyarmatot, a Fülöp-szigeteket szükség esetén sakkban tarthassák vele (a flottilla a brit fennhatóság alatt álló Hongkongot használta támaszpontként).
A Fülöp-szigeteken állomásozó spanyol gyarmati haderő katonái egy csoportképen. (forrás: Wikipedia)
A háború első lövéseit végül ezen hajóraj egységei adták le, amikor május 1-jén a Manila-öbölben megütköztek az ott állomásozó spanyol flottával. Jellemző a csatára (amelyben az amerikaiak gyakorlatilag tönkreverték ellenfeleiket), hogy míg a spanyol oldalon 77 halálos áldozata volt a lövöldözésnek, addig az amerikaiak egy embert vesztettek (ő is szívrohamban hunyt el - megviselte a nagy durrogtatás).
Festmény a Manila-öbölben megvívott tengeri ütközetről, amely végül a jenkik győzelmét hozta. (forrás: Wikipedia)
Közben az atlanti-óceáni amerikai flotta - amely addig blokád alatt tartotta Kubát - akcióba lendült a karibi térségben is: miközben a hadsereg és a tengerészgyalogság első egységei partra szálltak a szigeten, az amerikai hadihajók Santiago de Cuba partjai előtt megsemmisítették a karibi spanyol hadiflottát (gyakorlatilag a spanyol haditengerészet fő erejét), végleg kiiktatva az Armadát, mint komoly harcértékkel bíró erőt a világpolitika színpadáról.
Az amerikaiaktól elszenvedett vereség volt a pont az i-n a spanyol hadihajózás hosszú, évszázadok óta tartó agóniájának történetében.
A spanyol hadiflotta egyik büszkesége, a Cristóbal Colón páncélos cirkáló. A Santiago de Cuba melletti tengeri csatában az amerikaiak elsüllyesztették. (forrás: Wikipedia)
Mint említettük volt, több tízezer amerikai katona ért partot Kubán (köztük az 1. önkéntes lovassági ezred harcosai - az alakulatot a fent említett későbbi elnök, Theodore Roosevelt szervezte meg), s egy rövid villámháborúban - a kubai felkelők hathatós támogatásával - vereséget mértek az egyébként is rosszul felszerelt, demoralizált spanyol gyarmati erőkre.
Festmény a San Juan-magaslati csatáról, amely az amerikaiak győzelmét hozta. (forrás: Wikipedia)
Az amerikai szárazföldi erők egyik parancsnoka Joseph Wheeler vezérőrnagy volt, aki a polgárháborúban szerzett magának hírnevet - a Konföderáció tábornokaként. Szép kis karriert futott be a tábornok, nem is vitás.
A kubai hadműveletek döntő ütközetére egyébként a San Juan-i magaslatnál került sor - az 1. önkéntes lovasezred (becenevük: Rough Riders, meglehetősen szabad fordításban "Durva Lovasok") itteni hőstetteiről később dicshimnuszokat zengtek az amerikai lapok.
Theodore Roosevelt későbbi amerikai elnök az általa megszervezett 1. önkéntes lovassági ezred egyenruhájában. (forrás: Wikipedia)
Spanyolország feladja
Augusztus elejére (tehát alig három hónapnyi háborúskodást követően) az Egyesült Államok csapatai elfoglalták a Fülöp-szigeteket, Kubát, valamint egyáltalán nem mellékesen a szintén karibi Puerto Ricót és a csendes-óceáni Guam szigetét.
A Spanyolország elleni háborúban is szép számmal vettek részt színesbőrű katonák - mivel ekkor még napi gyakorlat volt a szegregáció az amerikai fegyveres erőknél, csak és kizárólag külön alakulatokban, leggyakrabban fehér tisztek parancsnoksága alatt. (forrás: Wikipedia)
Spanyolország gyakorlatilag elvesztette összes gyarmatát (mindössze Afrikában maradt pár kolóniája, amikkel sokra nem ment), a hajdanvolt dicsőségéről és a flottájáról nem is beszélve. A Kubát megszálló amerikai erők nagy részét gyorsan kivonták a szigetről, többségüket ugyanis harcképtelenné tette a spanyol hadsereg spanyolnátha sárgaláz.
Az amerikai veszteségek 90 (kilencven!) százalékáért a sárgaláz és egyéb betegségek miatti elhalálozások voltak felelősek, nem pedig a kósza spanyol golyók és gránátok, ami azért sok mindent elmond az akkori egészségügyi ellátásról...
Béke? Háború!
Az 1898. december 10-én megkötött párizsi békeszerződésben Spanyolország hivatalosan is lemondott a fent nevezett gyarmatairól az Egyesült Államok javára (amely kárpótlásul húszmillió dollárt fizetett Madridnak). Kuba névleg függetlenné, a gyakorlatban azonban a jenkik kvázi-gyarmatává, egyfajta saját homokozójává (később pedig kaszinó-szigetévé) vált a következő majd' hatvan évre.
A spanyol tengerészgyalogosok is kivették részüket a harcokból - nem rajtuk múlt, hogy hazájuk végül vereséget szenvedett. (forrás: Wikipedia)
A Fülöp-szigeteken az amerikai bevonulást követően szinte azonnal folytatódott a filippínók által megkezdett függetlenségi harc, amely rengeteg áldozatot követelt a következő években mindkét oldalon - cserébe a szigetcsoport (miután a jenkik leverték a felkelést) a második világháborúig stabil támaszpontot jelentett Washingtonnak a Távol-Keleten.
A Fülöp-szigeteken (sem) ért véget a háború az amerikaiak számára: a következő években véres csatákban verték le a filippínók felkelő erőit. A festményen távcsővel a második világháborús csendes-óceáni és a koreai hadszíntér későbbi legendás parancsnoka, Douglas MacArthur látható egy felkelők ellen vívott ütközet során, 1899-ben. (forrás: Wikipedia)
Kuba kistestvére, Puerto Rico viszonylag zökkenőmentesen lett az Egyesült Államok tengerentúli területe (majd szabadon társult állama széleskörű belső autonómiával) - habár időről időre felmerül a függetlenség kérdése, még mindig a jenkik szabadon társult államának számítanak.
Theodore Roosevelt McKinley elnök alelnökjelöltje volt az 1900-as választásokon, amelyet végül megnyertek - az elnököt röviddel a második ciklusának kezdetét követően lepuffantották, így Roosevelt lett az Egyesült Államok elnöke. (forrás: Wikipedia)
Hogy maga a háború megérte-e? Az amerikaiaknak mindenképp: gyorsan demonstrálhatták a világ számára, hogy új nagyhatalom született: a jövőben számolni kell velük, bárhol a világon felbukkanhatnak érdekeik védelmében. A kubaiak és a fülöp-szigetekiek cseberből vederbe estek - függetlenségi céljaik elérésééig még száz- és százezrek estek áldozatul a súlyos harcoknak; Spanyolország pedig...ha Madridnak még nem lett volna elég egyértelmű, a spanyol nagyhatalmiság végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében - a következő évtizedek az Ibériai-félszigeten súlyos belpolitikai válságokkal és egy véres polgárháborúval teltek, elfoglaltságot adva a spanyoloknak saját házuk táján...
