1812-ben Európa nagy része éppen a Napóleon Franciaországa elleni háborúskodással volt elfoglalva. Ezen franciaellenes küzdelem legfőbb szponzorai és résztvevői a britek voltak, akiknek emellett még volt gyarmatukkal is alaposan meggyűlt a baja.
Hagyományőrzők az 1812-es háború egyik csatájának újrajátszása közben. (forrás: Wikipedia)
Nézzük meg, hogyan és miért is zajlott az 1812-es brit-amerikai háború.
Brit és amerikai: két jóbarát (?)
Napjainkban, amikor az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között rendkívül szoros katonai és politikai szövetség áll fenn, nehezen elképzelhető, hogy alig kétszáz éve a két állam polgárai még készek lettek volna a másikét egy kanálnyi Erie-tavi édesvízben megfojtani.
Az amerikai Kongresszus által elfogadott törvény a hadüzenetről. (forrás: Wikipedia)
Alig harminc évvel azt követően, hogy az eredeti tizenhárom amerikai gyarmat egy hosszú és véres háborúban elnyerte függetlenségét a Brit Birodalomtól, a jenki tengeri kereskedelem első virágkorát élte: amerikai hajók tucatjai szelték az Atlanti-óceán habjait hullámait, hogy árukat szállítsanak az öreg kontinens és az Újvilág között (és vissza). Ezen útjaik során azonban nem csak a ködös Albionban kötöttek ki, hanem a kontinentális Európában is - éppen ezért okozott hatalmas anyagi veszteséget a jenkiknek a britek által a Napóleoni Európa ellen meghirdetett kontinentális blokád, amely számos kikötési (és kereskedési) lehetőségtől fosztotta meg az óceán túlpartjának egyre morcosabbá váló kereskedőit.
James Madison, az Egyesült Államok elnöke a háború idején... (forrás: Wikipedia)
Az meg már csak hab volt a tortán, hogy a britek az amerikai partok előtt tartottak razziákat az amerikai (tehát a napóleoni háborúban hivatalosan semleges) hajókon, illetve komoly támogatásban részesítették az Egyesült Államok nyugati és északi határvidékén élő indián törzseket, amelyek a bőkezű brit támogatásért cserébe sokszor törtek borsot a jenkik orra alá (mondjuk a fennálló ellentétek miatt valószínűleg amúgy sem nem kellett őket kétszer kérni).
S nem mellesleg Kanada nyersanyagokban gazdag gyarmata (illetve akkor még gyarmatai - az egységes Kanada csak később jött létre) is jól jött volna a folyamatosan terjeszkedő Egyesült Államoknak...
...és brit kollégája, Lord Liverpool miniszterelnök. (forrás: Wikipedia)
Az akkori amerikai elnök, James Madison egy idő után megunta a britek arcátlanságát, és a Kongresszus elé vitte a háború kérdésének ügyét...
Háború!
...amely végül 1812 júniusában megszavazta az Egyesült Államok történetének első (de nem utolsó) hadüzenetét, amit az elnök örömmel írt alá. Az egykori gyarmatlakók tehát megüzenték a háborút a kor egyik leggazdagabb és legütőképesebb tengeri haderejével rendelkező hatalmának, hogy egyszer s mindenkorra elszámoljanak a vitás kérdéseikkel.
A háború első jelentősebb csatájáról, a quennstowni csatáról készült festmény. Az 1812. októberében vívott csatában a britek legyőzték a háromszoros túlerőben lévő amerikaiakat. (forrás: Wikipedia)
A háborút a jenkik egy hétezer fős professzionális hadsereggel és egy ugyanilyen létszámú haditengerészettel (egy tucatnyi komolyabb hadihajóval) kezdték meg; velük szemben Észak-Amerikában (pontosabban az USA-tól északra fekvő brit Alsó- és Felső-Kanadában) nagyjából hasonló erejű, öt-hatezer fős brit haderő állomásozott.
A későbbi harcok során aztán a helyi milíciák (önkéntes területvédelmi csapatok) több tízezer tagját is mozgósították és a reguláris hadseregeket felduzzasztották, így a békekötés idején már több tízezer fős hadseregek álltak fegyverben mindkét oldalon.
Harcok a szárazföldön
A háború első komolyabb hadjáratát az amerikaiak indították a kanadai brit területek elfoglalására, ezek azonban nem érték el céljukat, sőt, a britek ellentámadása során harc nélkül el tudták foglalni az amerikaiak egyik fontos erősségét, Fort Detroitot (igen, azt a Detroitot).
Az összecsapások során mindkét fél oldalán szép számmal harcoltak indiánok - akik gyakran figyelmen kívül hagyták az európaiak háborús játékszabályait. (forrás: Wikipedia)
Az amerikaiak északi támadásai ráadásul hozzájárultak a kanadai gyarmatok közös nemzettudatának kialakulásához: még a britekkel egyébként nem szimpatizáló québeci francia közösség is fegyvert fogott hazája védelmére, attól tartva, hogy a bevonuló amerikaiak megfosztanák őket római katolikus vallásuktól és francia identitásuktól.
Az 1812-es összecsapásokat követően (amelyekben mindkét oldalon szép számmal vettek részt az így vagy úgy elkötelezett őslakos indián közösségek harcosai, nem egyszer komoly mészárlást rendezve az ellenségnél) gyakorlatilag állóháború alakult ki az Egyesült Államok és Kanada határvidékén, ahol az amerikaiak nem tudtak, a britek pedig nem akartak előrenyomulni (utóbbiak fő célja a kanadai gyarmatok védelme volt, amíg Európában le nem rendezik Napóleont).
Az amerikai főváros, Washington lángokban. (forrás: Wikipedia)
A britek az északi fronton való előrenyomulás helyett (amelyet amúgy is meggátoltak az amerikaiak által a Nagy-tavakon aratott győzelmek) a jenki partvidéki városok elleni rajtaütésekkel próbálták meg az ellenséget megtörni és demoralizálni.
Az ehhez szükséges létszámú haderő Amerikába vezénylését az Európában Napóleon felett 1814-re aratott győzelem tette lehetővé.
Ennek leglátványosabb lépése az amerikai főváros, Washington elfoglalása majd középületeinek (köztük az elnöki rezidenciának, a Fehér Háznak) felgyújtása volt 1814 augusztusában. A partra szállt négyezer fős brit haderő megfutamította a csekély harcértéket képviselő jenki milíciát, majd futásra késztette magát Madison elnököt is, de miután elvégezték dolgukat Őfelsége katonái, a terület megszállása nélkül (mint akik jól végezték dolgukat) távoztak.
Az 1814-es támadás során a partraszálló britek - miután megfutamították a jenki milíciákat - Washington összes középületét felgyújtották, amiből az amerikai elnökök mindenkori rezidenciája, a Fehér Ház sem maradt ki. (forrás: Wikipedia)
Állítólag az amerikai elnök olyan gyorsan kényszerült menekülni, hogy az ebédjét is otthagyta az asztalon, amit a bevonuló britek parancsnokai jóízűen elfogyasztottak, mielőtt utasítást adtak az épület felgyújtására.
A háború utolsó nagyobb szárazföldi csatáját 1815. január 8-án vívták a déli New Orleans városánál a britek és az amerikaiak: utóbbiak (akiket a későbbi elnök, Andrew Jackson irányított) sikerrel védték meg a tengerparti várost attól a szégyentől, ami a fővárost érte néhány hónappal korábban.
Tengeri háború
Az Egyesült Államok szerény tengerészeti erővel rendelkezett a háború kezdetén, ennek ellenére néhány alkalommal, amikor egy-egy elleni küzdelemről volt szó, győzelmet tudtak aratni a Királyi Haditengerészet egységei felett. A jenkik végül legnagyobb győzelmüket nem is a tengeren, hanem az Erie-tavon 1813. szeptember 10-én vívott ütközetben aratták: az Oliver Hazard Perry parancsnoksága alatt álló amerikai flottilla megverte a briteket és zsákmányul ejtette tavi armadájuk nagy részét.
A USS Constitution (amely egyébként iskolahajóként mind a mai napig hadrendben áll az amerikai haditengerészetnél!) összecsapása a brit HMS Guerriere hadihajóval. Az egy-egy elleni küzdelmekben az amerikaiak a győzelem esélyével szállhattak szembe az erősebb hadiflottával rendelkező ellenfeleikkel. (forrás: Wikipedia)
Az amerikaiak emellett a háború kezdetétől igyekeztek zavarni a brit kereskedelmi hajózást az Atlanti-óceánon (többek között államilag támogatott kalózhajók bevetésével), de idővel érvényesült a brit tengeri dominancia, amely végül az amerikai partvidék blokádjához és a washingtonihoz hasonló szárazföldi rajtaütésekhez vezetett.
Az amerikaiak legnagyobb hadihajós sikerüket nem az óceánon, hanem a Nagy-tavak egyikén, az Erie-tavon vívott ütközetben aratták a britek felett. A festmény középpontjában az amerikai erők parancsnoka, Oliver Hazard Perry látható. (forrás: Wikipedia)
Keserű béke
Végül a felek belátták, hogy nem sok értelme van folytatni a háborúskodást: az amerikaiak nem tudták elfoglalni Kanadát, ráadásul a brit blokád miatt 1814-re kiürült az államkincstár, így nem volt miből finanszírozni a csapatokat. A britek sem voltak érdekeltek a háborúskodás folytatásában (ami végül is ártott az üzletnek), ráadásul közben sikeresen kerekedtek felül Napóelonon is.
New Orleans 1815-ös, sikertelen brit ostromáról készült festmény. (forrás: Wikipedia)
Az 1814 augusztusában kezdődött tárgyalások eredményeként végül a felek a ma Belgium részét képező Gent városában 1814 karácsonyán megkötötték a háborút lezáró békeszerződést, amely a háború előtti állapotot, azaz a status quo-t állította vissza.
Az 1812-es háborúban a britek oldalán harcoló, még életben lévő indián veterán harcosokról készült fotó az 1880-as évekből. (forrás: Wikipedia)
Mivel azonban akkor még nem létezett telefon (internet meg pláne, ugyebár), a békekötés híre csak hetekkel később érkezett az Újvilágba, az utolsó összecsapások pedig csak 1815 februárjában zárultak le - így kerülhetett sor az értelmetlen háború még értelmetlenebb utolsó nagyobb összecsapására, a New Orleans-i ütközetre is.
A háború nagyban hozzájárult a kanadai identitás létrejöttéhez: az amerikai invázió idején több ezer kanadai telepes fogott fegyvert, hogy választott- vagy szülőföldjét megvédelmezze a betolakodóktól. A fotón egy Torontóban (Kanada legnépesebb városa) emelt háborús emlékmű látható. (forrás: Wikipedia)
A végül sokak számára értelmetlennek (szóismétlés: három a magyar igazság!) bizonyuló háború összecsapásaiban legalább húszezer ember vesztette életét - a hadakozás azonban megteremtette a néhány évtizeddel később egységesülő Kanada alapjait, s az amerikaiaknak is megmutatta, hogy van még hová fejlődniük a hadviselés terén, illetve figyelmük a feltáratlan nyugati területek meghódítására összpontosult ezután.
