A felkelő nap országa a 19. század második felében a szó szerint középkori társadalmi-gazdasági viszonyokból mindössze néhány évtized alatt modern, fejlett ipari állam lett, amely joggal pályázhatott a "Kelet-Ázsia vezető hatalma" megtisztelő címre, amit aztán az oroszoktól egy győztes háborúban el is hódítottak.
Matthew C. Perry amerikai hajóskapitányról készült korabeli japán rajz. Az alkotás nem éppen a parancsnok legelőnyösebb portréja. (forrás: Wikipedia)
Kevesen tudják azonban, hogy nem sok választotta el Japánt attól, hogy Kínához hasonlóan a nyugati hatalmak félgyarmataként kelljen meghunyászkodnia - egy amerikai hajóskapitány, Matthew Calbraith Perry flotillatengernagy (commodore) ugyanis 1853-1854-ben megalázó feltételeket kényszerített az évszázados álmát alvó óriásra.
Az alvó óriás
Japán a 16. században a tartományurak (sógunok daimjók) között a hatalomért vívott véres polgárháborúk korszakát élte, miközben a térséget felfedező európaiak (hollandok, portugálok) igyekeztek minél nagyobb befolyásra szert tenni a szigetországban. Az 1600-ban megvívott történelmi szekigaharai csatában végül a Tókugava-klán győzedelmeskedett, amelyet követően Japán új urai komoly döntést hoztak: országukat gyakorlatilag elzárták a külvilág elől, elüldözve az egyre pimaszabbá váló európai kereskedőket.
Az elszigeteltséget annyira komolyan vették, hogy több, mint két évszázadon keresztül az esetleg Japán partjainál felbukkanó hajótörötteket (főleg, ha európai vonásaik voltak) egyszerűen eltették láb alól.
Tokugava Iejaszu (徳川 家康), Japán egyik legismertebb sógunja (tartományura teljhatalmú hadura), akinek vezetésével kezdetét vette Japán több, mint két évszázadon át tartó izolációs politikája. (forrás: Wikipedia)
Persze hiába tettek fel szemellenzőt, az idő (és a kor) közben haladt; miközben Európát és Észak-Amerikát lassan behálózták a vasútvonalak, és gőzhajtású hajók kezdték szelni a világtengereket, Japán még mindig édesdeden aludta középkori álmát, ahol a Tokugava-sógunátus (amelynek uralmát Edo-kor néven is ismerik) teljhatalmat gyakorolt az ország felett.
Tokugava Ieszada (徳川 家定), Japán sógunja az 1850-es években, amikor hazája az elzárkózás politikájának átértékelésére kényszerült. (forrás: Wikipedia)
Azt mondanunk sem kell, hogy az isteni származású császár csak báb volt a sógunok hatalmi játszmáiban.
A jenkik elindulnak
Az Egyesült Államok a 19. század közepére már széleskörű kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Kelet-Ázsiában (egész pontosan Kínában), azonban a washingtoni vezetők szemét nagyon is csípte az elzárkózó, a kapcsolatfelvétel minden formáját megtagadó Japán, amelyre potenciális piacként és kiaknázandó nyersanyag-forrásként tekintettek.
Persze nem csak az amerikaiak kacsintgattak Japánra, hanem a többi rivális nagyhatalom - elsősorban a britek és az oroszok - is.
Matthew C. Perry flottillatengernagy (Commodore), aki az 1850-es évek amerikai haditengerészetének legendás parancsnoka volt. (forrás: Wikipedia)
Miután az 1840-es években több kísérletet is tettek Japán megnyitására, 1852-ben az amerikai vezetés minden korábbinál nagyobb dobásra szánta el magát: Matthew C. Perry parancsnok, a mexikói háború veteránjának parancsnoksága alatt egy négy hadihajóból álló mini flottát állítottak össze, amelyet Japánba küldtek azzal a feladattal, hogy addig haza se térjenek, amíg nincsen írásos (pecséttel ellátott!) papírjuk arról, hogy a vágott szeműek szívesen látják a derék amerikai kereskedőket kikötőikben.
Az Allegheny, Powhatan, Susquehanna és Mississippi gőzösökből álló köteléknek utóbbi volt a zászlóshajója.
Kómei császár (孝明天皇), az utolsó japán uralkodó, aki alatt a valódi hatalmat a tartományurak, azaz a sógunok gyakorolták. Hosszú évszázadokon keresztül a császár csak báb volt a sógunok kezében, tényleges hatalommal nem rendelkezett, isteni mivoltát azonban ekkoriban sem kérdőjelezték meg. (forrás: Wikipedia)
A flottilla 1852 novemberében indult a majdnem világ körüli útra Virginiából (az akkori elnök, Millard Filmore jókívánságaival együtt). Egy kisebb kínai kitérőt követően végül 1853 májusának végén pillantották meg a Japánhoz tartozó Rjúkjú-szigetcsoportot.
A Tokiói-öböl bejáratát védő Odaiba-erőd, amelyet a Tokugava-sógunátus parancsára építettek 1853-1854-ben, elsősorban a fenyegetést jelentő amerikai hajóhaddal szemben. (forrás: Wikipedia)
Végül július 8-án az amerikai hadihajók (amelyek hivatalosan a Távol-keleti Hajóraj részét képezték) megérkeztek a megerősített kikötő, Uraga partjaihoz (ez napjainkban a hatalmas kikötő, Jokoszuka része), ahol a japánok felemelt középső ujjaival és a tengeri széllel harsányan szálló anyázással voltak kénytelenek szembesülni (ugyan ekkor már Japánban is széles körben elterjedt volt a puskapor és a tűzfegyverek használata, ezúttal ettől az erőd katonái eltekintettek).
A korabeli japán hadiflotta egyik legmodernebb hajója, a Shóhei Maru (昇平丸) vitorlás. Technológiai szempontból (ekkor még) a japánok a nyugati hatalmak nyomába sem érhettek, ezért megrendítően hathatott az állig felfegyverzett, gőzerővel hajtott hajók felbukkanása partjaik közelében. (forrás: Wikipedia)
Egy héttel később Perry parancsnok mintegy négyszáz tengerész és tengerészgyalogos kíséretében partra szállt, majd udvariasan átnyújtotta a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok felvételére vonatkozó amerikai kérést tartalmazó dokumentumot a tartományi kormányzónak, s közölte, hogy hajóival hamarosan vissza fog térni a válaszért.
És a jenkik tényleg visszatérnek
Az amerikai armádia a papír átadását követően hazahajózott az Egyesült Államokba, de a parancsnok nem volt feledékeny: a következő év elején visszatért Japánba (immáron kilenc hajó élén), s nem holmi vidéki tartományt keresett fel, hanem egyenesen a főváros, Edo (Tokió) kikötőjénél dorombolt dörömbölt.
A Japánba tartó amerikai flottáról készült rajz. (forrás: Wikipedia)
A Japánt ténylegesen irányító Tokugava-sógunátus előtt Kína példája lebeghetett (ugyan elzárkóztak a külvilágtól, azért a szomszédos egykori szuperhatalom Nyugattal szembeni csúfos bukásának híre még oda is eljutott), így elfogadták az idegenek tárgyalási ajánlatát, amelynek eredményeképpen 1854. március 31-én aláírták a kanagavai egyezményt (神奈川条約 japánul; Convention of Kanagawa angolul), a Japán Császárság és az Egyesült Államok között. Az amerikai-japán béke- és barátsági szerződés néven is hivatkozott egyenlőtlen szerződésben (amellyel a jenkik rákényszerítették az akaratukat a japánokra) rögzítették a kapcsolatok felvételét, számtalan kikötőt megnyitottak az amerikai hajók előtt, s rendelkeztek egy amerikai konzulátus Japánban való megnyitásáról is.
Az amerikaiak tehát meglehetősen sikeresen alkalmazták az ágyúnaszád-diplomáciát.
Matthew C. Perry amerikai tengerésztisztek társaságában - az amerikai látogatásról készült japán beszámoló. (forrás: Wikipedia)
A szerződést később az amerikai törvényhozás és az utolsó báb-császár, Kómei is ellenjegyezte. Az amerikaiak példáján felbuzdulva az angolok, franciák és oroszok is megjelentek hadiflottájukkal Japán partjainál, s hasonló tartalmú szerződéseket kényszerítettek a japán vezetésre.
A kanagavai szerződés egy másolati példánya. (forrás: Wikipedia)
Később még koncessziós területeket is igyekeztek maguknak kialakítani a nyugati hatalmak, Japán félgyarmati sorba való süllyesztésére vonatkozó elképzeléseiket azonban már nem tudták megvalósítani.
A szerződés után
A szerződés aláírása után Perry parancsnok és flottája igazi nemzeti hősnek kijáró ünneplés közepette térhetett haza az Egyesült Államokba. Ugyan alig négy évvel később meghalt (s emiatt kimaradt a testvérháborúból), Perry nem csak Japán megnyitása miatt alkotott maradandót: ő fektette le az alapjait annak az amerikai politikának, amelynek eredményeképpen a Csendes-óceán nyugati részén stratégiai fontosságú szigeteket és szigetcsoportokat (Guam, Fülöp-szigetek, satöbbi) vontak ellenőrzésük alá a térségbeli befolyásuk biztosítása érdekében.
Perryt és flottájának tagjait hősnek kijáró ünneplésben részesítették az Egyesült Államokban. A képen a Japán megnyitásának századik évfordulója alkalmából kiadott emlékbélyeg látható. (forrás: Wikipedia)
Ami Japánt illeti, a nyitást követő másfél évtized a helykereséssel telt el: a Tókugava-sógunátus ragaszkodott hatalmához, ugyanakkor az 1867-ben trónra lépő új császár, Mucuhito (később a Meidzsi néven vonult be a történelembe) ragaszkodott a császári hatalom megújításához és az ország modernizációjához. A Meidzsi-restauráció néven ismert folyamat egy véres polgárháborúban csúcsosodott ki, amely a kiindulópontja lett az alig negyedszázaddal később bekövetkező nagyhatalommá válásnak.
Matthew C. Perry emlékműve Sinodában, Japánban. (forrás: Wikipedia)
De ahogy a mondás tartja: az már egy másik haiku történet.
Japán fegyverletétel 1945. szeptember 2-án, az USS Missouri csatahajó fedélzetén. A szövetséges tisztek mögött az az amerikai zászló látható, amely annak idején megjárta Japánt Perry flottájával. A lobogó nem véletlenül került oda... (forrás: Wikipedia)
