A délről a Himalája láncai által övezett, helyenként négyezer méter magasságban húzódó fennsíkokat elfoglaló Tibet hosszú időn keresztül a rejtélyek, misztikumok földje volt a nyugati ember számára. Egy vidék olyan szokásokkal, amelyeket egy átlag budapesti, amszterdami vagy bostoni lakos csak nehezen tudna feldolgozni.
A tibeti fővárostól, Lhászától északkeletre fekvő Drikung-kolostor (འབྲི་གུང་མཐིལ) az alatta fekvő völgy látképével. (forrás: Wikipedia)
Mai barangolós posztunkban utánanézünk egy ilyen szokásnak, ami nem más, mint a híres-hírhedt tibeti égi temetkezés.
Mai posztunk tartalma egyesek számára felkavaró lehet - és alapvetően a 18. életévét betöltött korosztályok számára készült, ezért kérjük, ennek figyelembevételével kattints a "Tovább" gombra.
Köszönjük!
A nyugati társadalmakban a halál egyfajta tabunak számít - egészen addig, amíg egy súlyos betegség, egy váratlan baleset vagy csak az idős kor nem szembesít vele, nem szívesen beszélünk róla, nem igazán gondolkodunk el rajta, s a temetéseken is csak fájó szívvel veszünk részt, miközben magát a szertartást és a test felkészítését külön erre szakosodott vállalkozások bonyolítják le. Tibetben a helyi, buddhista kultúrának hála kicsit máshogyan viszonyulnak az elmúláshoz: nem a véget látják benne, hanem egy új élet kezdetét, vagy ha az illető különösen szerencsés, akkor a megvilágosodás kapuját.
Tibeti buddhista szerzetesek a Drikung-kolostorban. A buddhista hitvilágban kiemelkedő szerep jut a kolostorokban élő, tanult szerzeteseknek, akik segítik az elhunyt lelkét eligazodni a túlvilág kapujában. (forrás: Wikipedia)
A Bardo tödol (népszerű nevén a Tibeti halottaskönyv, hívebb fordításban a Köztes létből hallás útján való megszabadulás) útmutatásait követve a tibetiek hite szerint az azt követő lény képes irányítani újjászületését, sőt még arra is képes, hogy az újjászületések láncolatából (szanszárából) megszabadulva elérje a nirvánát. Amikor a test meghal, a lélek vándorlásnak indul, és a legelőnyösebb módon próbál újjászületni. Már a haldoklás során egy tanult láma elkezdi a Bardo tödol felolvasását a haldoklónak, és folytatja ezt 49 napig, még akkor is, ha a reinkarnáció nem valósul meg, mivel az elhunyt ez alatt az idő alatt eléri a megszabadulás állapotát. Erre azonban igen kevés az esélye.
Részben a buddhista (lámaista) hitben, részben a még a buddhizmus előtti ősi szokásokban, részben pedig a helyi időjárásban találjuk meg az okát annak, hogy Tibetben az idők folyamán kialakult egy meglehetősen furcsa temetkezési forma, az úgynevezett égi temetkezés (tibeti nyelven བྱ་གཏོར་, a kifejezés nagyjából annyit tesz, hogy "madaraknak szétszórni"), amely nem más, mint a földi porhüvelyek szakszerű kihelyezése a szabadba, hogy aztán a dögevő madarak számára táplálékként szolgáljon. A helyi hitvilágban persze a dögevő madarak sem dögevő madarak, hanem a képükben felbukkanó istenségek, szellemek, démonok. Tehát úgy is mondhatjuk, hogy a testek felajánlásra kerülnek az isteneknek.
A Jerpa-völgy egy szeglete az égi temetkezésnél használt kőrakásokkal. (forrás: Wikipedia)
Az Ázsiában máshol népszerű hamvasztás Tibetben is ismert és használatban volt/van, de korábban az égetéshez szükséges drága alapanyag (a tüzelő) hiánya miatt csak a különösen gazdag helyiek és az egyházi vezetők (főlámák) engedhették meg maguknak a Földtől való távozás eme formáját.
Manapság persze már jóval egyszerűbb (és olcsóbb) a hamvasztás is.
És hogy az isteneknek tett áldozaton kívül mi szükség erre a temetkezési fajtára? A hagyományos földbe temetkezés bolygónk ezen pontján meglehetősen körülményes lenne: a magas hegyek által körülölelt Tibeti-fennsíkon ugyanis szinte egész évben állandóan fagyott a talaj felső rétege (permafroszt), emiatt sokkal egyszerűbb a természetre bízni a test eltüntetését, mint sírt ásni neki. Régészeti leletek tanúsága szerint a területen élő emberek már több, mint négyezer évvel ezelőtt is a test szabad területen hagyásával és természetre bízásával búcsúztak el a hozzátartozóktól, úgyhogy nem ma kezdték.
A TOVÁBBIAKBAN ELÉG NATURALISTA LEÍRÁS KÖVETKEZIK.
CSAK ÓVATOSAN!
1920 környékén Lhászában készült felvétel két tibetiről, akik egy elhunyt testét viszik az égi temetés színhelyére. (forrás: Wikipedia)
Az 1938-1939-es német tibeti expedíció tagja által készített felvétel az égi temetkezés résztvevőiről. (forrás: Wikipedia)
Maga az égi temetkezés egyébként nem úgy működik, hogy fogják az elhunytat, és egyszerűen kidobják a mezőre: miután a lélek elhagyta a testet, szakképzett lámák kifejezetten erre a célra kialakított kések segítségével feldarabolják a tetemet (sokszor a helyi buddhista kolostor termeiben, miközben imákat mantrálnak és füstölőket égetnek a léleknek szánt útmutatásként), amelyet ezt követően az adott völgy erre kijelölt helyén felépített kőrakások között helyeznek el, ahol a következő napokban-hetekben aztán a keselyűk és más dögevők elvégzik feladatukat.
1985-ös, Lhásza mellett készült felvétel, amelyen egy tetemből lakmározó keselyűk (istenségek) láthatóak. (forrás: Wikipedia)
(forrás: Wikipedia)
Amennyiben szükséges, a megmaradt testrészeket (a keselyűk után általában csak a csontok maradnak) és belsőségeket tovább aprítják (legtöbbször nagyobb kövek segítségével), hogy a kisebb állatok (varjak, sólymok) is kedvükre fogyaszthassanak belőle. A kíváncsiság felkeltéséhez jakvajjal vagy tejjel kenhetik be a testrészeket.
Ha az állatok (mint írtuk volt, az istenségek) érintetlenül hagyják a tetemet, vagy nagy részét meghagyják, azt a helyiek rossz előjelnek tekintik - valószínűleg az elhunyt túl sok rosszat cselekedett életében, vagy rossz karmára tett szert, ezért nem előnyös körülmények között (formában) fog újjászületni.
A Drikung-kolostor épületegyüttese. Az égi temetkezés előtti szertartásokra általában a kolostorok e célra kijelölt termeiben kerül sor. (forrás: Wikipedia)
Egy adott helyen adott idő alatt korlátozva van az égi temetkezés során "eltüntetett" testek száma - a helyiek szerint ugyanis a túl sok tetem túl sok gonosz szellemet (démont) csal a környékre, márpedig sok mindenre van szükségük, de ártó szellemekre nem igazán.
Manapság egyre kisebb az igény az égi temetkezésre, ezért egyre kevesebb az olyan hozzáértő ember, aki elő tudja készíteni a holttestet... (forrás: Wikipedia)
Miután az 1950-es években Kína kiterjesztette befolyását Tibetre, a kommunista vezetés igyekezett betiltani az égi temetkezés minden formáját, mint az elmaradott, babonás régi világ egyik mementóját - ez végül nem sikerült, olyannyira nem, hogy idővel a helyzet elkezdett átbillenni a ló túloldalára: az ezredfordulótól nyugati turisták százai voltak kíváncsiak a szertartásra, így nemrégiben a tibeti törvényhozás betiltotta az égi temetkezés turistalátványosságként való kezelését (és a felvételek készítését).
Manapság leginkább a szerzetesek által lakott, Lhászától keletre fekvő Jerpa-völgyben és kolostorában, valamint a tibeti fővárostól északkeletre fekvő Drikung-kolostorban népszerű szokás az égi temetkezés.
Egy kolostor falát ékesítő, az égi temetkezés naturalista részét bemutató festmény. (forrás: Wikipedia)
A szokás egyébként a szomszédos Csinghaj és Szecsuán egyes területein is él még, továbbá Mongólia és Kína mongolok által lakott területein is találkozhatunk az égi temetkezés helyi változataival (itt a madarak mellett kiéheztetett kutyák is részt vesznek a tetem-eltüntetésben).
Vagyis találkozhatnánk, ha részt akarnánk venni rajta.
