Egy egészen rövid (röpke egy éves) szünetet követően folytatjuk a második világháború távol-keleti hadszínterének eseményeit bemutató sorozatunkat.
Ausztrál páncéltörő tüzérek lőnek egy japán harckocsit a malájföldi harcok idején. (forrás: Wikipedia)
Mai írásunkban a japánok egyik legfontosabb 1942-es sikerét, Brit Malájföld és Szingapúr elfoglalását mutatjuk be.
Brit Malájföld és Szingapúr
A 18. századra Délkelet-Ázsiában számos muzulmán állam, úgynevezett szultanátus alakult ki, amelyek egymással is vetélkedve igyekeztek túlélni a történelmi viharokat. Arra a viharra azonban nem voltak felkészülve, amelyet a britek hoztak el magukkal: a 19. század végére a kelet-ázsiai tengerhajózás ellenőrzése szempontjából stratégiai fontosságú Maláj-félszigetet és az attól délre fekvő Szingapúr szigetét is birodalmuk részévé tették.
A britek számos szerződést kényszerítettek a félsziget szultánjaira, az így uralmuk alá hajtott államokat pedig a Brit Malájföld (British Malaya) nevű gyarmatban egyesítették.
1941-1942 során Japán meghódította Délkelet-Ázsia nyersanyagokban gazdag korábbi gyarmatait. (forrás: Wikipedia)
Amilyen fontos volt a britek számára Malájföld (például az itt termelt kaucsuk miatt), annyira elhanyagolták a védelem fejlesztését a két világháború között: az itt állomásoztatott csapatok szinte csak a rend fenntartására és az ültetvények védelmére voltak elegendők, egy modern háború megvívására már korántsem.
Jönnek a japánok
Japán csapatok a Francia Indokínába történő bevonulás során 1940-ben. (forrás: Wikipedia)
Mint azt a sorozatunk első részében már felvillantottuk, Japán számára kiemelt jelentőséggel bírt a nyersanyagokban gazdag délkelet-ázsiai gyarmatok feletti uralom megszerzése. Már a Kínával vívott háború idején, de a világháborúba még be nem kapcsolódva vetették meg lábukat Francia Indokínában - a japánokkal (kényszer)szövetséges Vichy-i Franciaország erői nem tanúsítottak komoly ellenállást - 1940-ben, amelyet szabályos ugródeszkának tekintettek déli irányba.
A francia gyarmaton létesített japán légi támaszpontok később - ugródeszka-mivoltuknak megfelelően - fontos szerephez jutottak a háborúban.
Az HMS Prince of Wales csatahajó, a brit Királyi Haditengerészet büszkesége Szingapúr kikötőjében. Jelenléte nem rettentette el a japánokat... (forrás: Wikipedia)
Természetesen a britek nem voltak teljesen hülyék: észlelték a növekvő feszültséget, ennek megfelelően intézkedéseket hoztak a kulcsfontosságú Brit Malájföld és Szingapúr védelmére; 1941 novemberében a helyi parancsnokság alatt már 140 ezer brit, indiai, ausztrál és új-zélandi katona teljesített szolgálatot, nem sokkal később pedig megérkezett Szingapúr kikötőjébe a Királyi Haditengerészet Z-köteléke (Force Z), élén a brit flotta büszkeségével, a Prince of Wales csatahajóval.
A japán haditengerészeti légierő egyik Mitsubishi A6M Zero vadászgépe Délkelet-Ázsiában. A japánok nem kis részben a szárazföldi és tengerészeti repülőcsapataiknak köszönhették, hogy gyorsan előre tudtak törni a térségben, ahova a nyugati hatalmak jobbára már elavult repülőtechnikát telepítettek "a japánok ellen jó lesz az is!" alapon. (forrás: Wikipedia)
A britek szintén beleestek abba a hibába, amibe a hollandok és az amerikaiak: erőteljesen lebecsülték a japánok képzettségét és technikai felkészültségét (hiszen minden fegyverük csak a nyugatiak "szolgai másolata" volt), éppen ezért úgy gondolták, hogy minimális erőfeszítésekkel képesek lesznek megállítani az esetleges támadásukat, még azelőtt fenéken billentve a császár csapatait, hogy azok bármit elérnének.
Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Kezdetét veszi az invázió
Arthur Percival altábornagy, a malájföldi és szingapúri brit haderők főparancsnoka. (forrás: Wikipedia)
Jamasita Tomojuki tábornok, a Brit Malájföld ellen vezényelt 25. japán hadsereg parancsnoka. (forrás: Wikipedia)
1941. december 8-án (nem sokkal a Pearl Harbor elleni légitámadást követően) a japánok Délkelet-Ázsiában is akcióba lendültek: számos ponton partra szálltak a Brit Malájfölddel szomszédos, egyetlen független térségbeli állam, Thaiföld partvidékén, amelyet követően nem sokkal a bangkoki kormány tűzszünetet kért és formálisan is szövetségre lépett Japánnal, rendelkezésére bocsátva támaszpontjait.
Japán 97-es típusú kisharckocsik - avagy tanketták a malájföldi dzsungelben. Páncélosok tekintetében a japánok jelentős túlerőben voltak a britekkel szemben. (forrás: Wikipedia)
Az Arthur Percival altábornagy parancsnoksága alatt álló brit haderők védelemre rendezkedtek be, Szingapúrt pedig elhagyták a nagy hadihajók, hogy erőt demonstráljanak a Maláj-félszigettől keletre húzódó tengerszakaszon. A mindössze négy romboló által kísért páncélos óriások végzetét december 10-én hozta el a japán légierő, amely több légicsapás során elsüllyesztette azokat, ezzel hatalmas csorbát ejtve a Royal Navy büszkeségén...
A Force Z tagja lett volna eredetileg egy repülőgép-hordozó is.
Légitámadás! Háttérben a Repulse csatacirkáló és a Prince of Wales csatahajó a japán légitámadás után. Az 1941. december 10-i támadást csak a "Z-kötelék" négy kísérőrombolója úszta meg. (forrás: Wikipedia)
A japán szárazföldi erőket az úgynevezett Déli Expedíciós Haderő (南方軍) 25. hadserege (第25軍) alatt vonták össze Jamasita Tomojuki (山下 奉文) tábornok parancsnoksága alatt. A három hadosztályból és néhány dandárból álló alakulat létszáma mindössze 70 ezer fő volt, így a védők - számszerűleg - minimum kétszeres fölényben voltak, bár erről nem igazán volt tudomásuk. A japánok a thaiföldi akcióval egy időben, december 8-án partra szálltak a Brit Malájföld északi részén fekvő Kota Bharu városánál...
A britek balszerencséje a japánok szerencséje
A félsziget védelméért felelős brit csapatok parancsnokai nem igazán álltak a helyzet magaslatán: a kulcsfontosságú közlekedési útvonalak mentén kialakított védelmi állásaik szárnyait nem terjesztették ki a dzsungelbe (mivel azokat jobbára járhatatlannak gondolták), így viszont az őserdőben előrenyomuló japán egységek könnyedén át tudták karolni - meg tudták kerülni - a briteket, akik a bekerítés elkerülése végett jobbnak látták dél felé visszavonulni.
Az Indiai Hadsereg szikh gyalogosai a japánok elleni küzdelemben. (forrás: Wikipedia)
A japán szárazföldi és tengerészeti légierő időközben megszerezte a légifölényt (itt a japánok mennyiségi, nem csak minőségi fölényben voltak), így a levegőből is tudták támogatni csapataik előretörését. Jamasita egységei mindössze néhány hét alatt felszámolták a többségében indiai és ausztrál, új-zélandi katonákból álló ellenség ellenállását, akik fokozatosan szorultak vissza a félsziget déli csücskébe. 1942. január 27-én Percival tábornok utasítására az összes szárazföldi egységet visszavonták Szingapúr szigetére.
Nemzetközösségi erősítés - ausztrál katonák érkezése Szingapúrba. (forrás: Wikipedia)
Szingapúrt a britek igazi tengeri erőddé varázsolták - a déli partok mentén kialakított partvédelmi ütegek elméletben akármilyen erős tengeri haderőt képesek voltak távol tartani; az észak felől jövő támadás lehetőségét azonban nem igazán vették komolyan.
Szingapúr, a délkelet-ázsiai brit gyarmati város a japán tüzérségi tűz okozta füstoszlop árnyékában. (forrás: Wikipedia)
Mintegy 85 ezer brit katona zsúfolódott be a mai Budapestnél alig nagyobb szigetre, így a keskeny tengerszoros északi partján várakozó 36 ezer japán katonával szemben még mindig túlerőben voltak...a február 8-án meginduló ostrom a japán tüzérségi támadással vette kezdetét, amely után a japán katonák csónakokon keltek át a szoros vizén. A partvédelemmel megbízott ausztrál csapatokat teljes meglepetésként érte a támadás, így hamarosan visszavonultak a sziget belseje felé. A japánok alig egy hét alatt felőrölték a brit ellenállást. Ugyan Percival tábornok szigorú parancsba kapta, hogy tilos a kapituláció, február 15-én kilátástalannak ítélte a helyzetét, és megadta magát Jamasita tábornoknak.
Percival tábornok úgy ítélte meg, hogy minden további ellenállás hasztalan, ezért 1945. február 15-én letette a fegyvert Jamasita tábornok előtt. (forrás: Wikipedia)
A megpróbáltatások kezdete - a japán fogság nem bizonyult kéjutazásnak. (forrás: Wikipedia)
A megadás után
A britek ezzel történelmük egyik legsúlyosabb vereségét szenvedték el: több tízezer katonájuk esett japán fogságba, ami később újabb tragédiát szült: a megadás kultúráját a japánok nem nagyon tették magukévá (pontosabban az élve megadásét), így nem is voltak felkészülve ekkora tömegben a hadifoglyok ellátására - a következő években az embertelen bánásmód (rendszeres verések, kemény fizikai munkák, élelem és ivóvíz hiánya) következtében több tízezren vesztették életüket közülük.
Brit partvédelmi ágyú Szingapúrban - a britek a sziget déli részét erősítették meg egy várható tengeri invázióval szemben. (forrás: Wikipedia)
A japánok igazán értékelték, hogy a britek elsüllyeszthetetlen repülőgép-hordozó erőddé fejlesztették Szingapúrt: a következő időszakban a térség legfontosabb haditengerészeti és légi támaszpontjaként használták a szigetet; egy időben a történelem legnagyobb csatahajói, a Jamato és a Muszasi is állomásoztak itt.
A japán fogságot túlélő szövetséges katonákat borzalmas egészségügyi állapotban szabadították fel bajtársaik három-négy évvel később. (forrás: Wikipedia)
A malájföldi és szingapúri hadjáratok során mindkét fél nagyjából tíz-tízezer főt veszített - Percival tábornok a háború hátralevő részét hadifogságban töltötte, amelyből végül 1945 nyarán szabadult (és ott volt a japán fegyverletételnél a Missouri csatahajó fedélzetén szeptember 2-án). Jamasita tábornok fényes karriert futott be a császári haderőben, amelynek háborús bűnösként való felakasztása vetett véget a Fülöp-szigeteken 1946-ban.
A japán fegyverletételi ceremónián a fogságból frisseb szabadult Percival tábornok is részt vehetett. (forrás: Wikipedia)
A britek 1945-ben győztes nagyhatalomként tértek vissza Szingapúrba és Malájföldre, a következő években azonban meggyűlt a bajuk a helyi kommunista felkeléssel - az ezt legyűrő hadjárat után nem sokkal kénytelenek voltak megválni gyarmatbirodalmuk délkelet-ázsiai ékkövétől az 1950-es évek végén.
