A koreai háború a második világháború utáni történelem egyik legvéresebb konfliktusa, egyben a hidegháború első "forró" összecsapása volt.
Amerikai M46 Patton harckocsik tigrisnek maszkírozva - az amerikaiak az ötletes "jelmezektől" az ellenség moráljának megtörését várták. (forrás: Wikipedia)
Ma folytatjuk a háború történetét bemutató írásunkat annak második részével.
Az első rész itt olvasható.
A kínai ellentámadás
Peng Tö-huaj (彭德怀), a kínai "önkéntes" csapatok első parancsnoka, a Kínai Népköztársaság későbbi első védelmi minisztere. (forrás: Wikipedia)
Az előző részt ott hagytuk abba, hogy váratlanul egy egész hadseregre való kínai katona jelent meg az Észak-Korea északi részén előrenyomuló ENSZ- (döntően amerikai és dél-koreai) csapatok előtt. A váratlanság azonban csak részben igaz, ugyanis az Egyesült Államok indiai nagykövetsége már 1950 októberének elején figyelmeztette Washingtont, hogy Mao Ce-tungék készülnek egy nagyszabású támadásra - Truman elnök és stábja ezt azonban blöffnek vélte, így nem foglalkoztak a csapatok megerősítésével...
A koreai háborúban bevetett kínai katonák téli egyenruházata - a gong és a furulya fő célja nem a csapatok szórakoztatása volt a hosszú téli éjszakákon: a meglehetősen szerény felszereléssel harcba küldött kínai csapatoknak ugyanis csak kevés rádió jutott, ezért a hangszerek segítségével kommunikáltak egymással. (forrás: Wikipedia)
...október végén aztán a kínai Népi Önkéntes Hadsereg (中国人民志愿军) mintegy 300 ezer katonája lendült támadásba. A szinte semennyire sem gépesített, csak korlátozott tüzérségi és légi támogatást élvező kínai erők a puszta tömegükkel késztették hátrálásra az ENSZ-erőket - az egyik legjelentősebb és legvéresebb összecsapásra a Csangdzsin-tóként (장진호) is ismert Csoszin-víztározónál került sor november-december folyamán; itt az amerikaiakat csúnyán megverték a négyszeres túlerőben lévő kínaiak.
Amerikai tengerészgyalogosok visszavonulása a Csoszin-víztározónál a kínaiak ellen vívott ütközetet követően. (forrás: Wikipedia)
Az "önkéntes" kifejezés egyébként ne tévesszen meg senkit: ezek a csapatok a Népi Felszabadító Hadsereg reguláris erői voltak, Pekingben azonban el akarták kerülni a látszatát annak, hogy Kína mint hadviselő fél vesz részt a háborúban.
Kínai csapatok akció közben. (forrás: Wikipedia)
A kínai offenzíva olyan jól haladt, hogy 1951 januárjára már újra a 38. szélességi kör mentén folytak a harcok, sőt, január első napjaiban a déli főváros, Szöul újra a kommunisták ellenőrzése alá került. Douglas MacArthur tábornokban és csapatában ekkor felmerült, hogy a kínai/észak-koreai utánpótlási vonalakra atombombákat kellene dobni, radioaktív sivataggá változtatva Korea északi részét és Mandzsúriát - szerencsére ebből nem lett semmi, ugyanis a harcokban résztvevő 8. amerikai hadsereg élére kinevezték Matthew Ridgway altábornagyot, akinek az irányításával az ENSZ-erők új lendületet vettek.
Habár a Szovjetunió 1949-ben végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását, ekkor még nem igazán rendelkezett bevethető atomfegyverekkel, miközben az Egyesült Államoknak több száz állt rendelkezésére.
Matthew Ridgway tábornok, az ENSZ-erők második parancsnoka. (forrás: Wikipedia)
Háború az égen
Az első részben leírtuk, hogy az amerikai légierő és tengerészeti légierő gyakorlatilag az első perctől kezdve fontos szerepet játszott az északiak utánpótlási vonalainak támadásával, a hátország fontos településeinek szőnyegbombázásával (amelyből leginkább a második világháborús veterán B-29-es bombázók vették ki részüket) a szárazföldi erők harcának támogatásában.
Amerikai napalmtámadás a kínai állások ellen. (forrás: Wikipedia)
A háborút az amerikaiak még jobbára második világháborús típusokkal kezdték meg, de később ezeket a légcsavaros eszközöket fokozatosan kiegészítették a vadonatúj sugárhajtású típusok. Az észak-koreai légierő hasonló utat járt be, persze őket a szovjetek fegyverezték fel és képezték ki - majd miután lassan elfogytak a bevethető koreai pilóták, a szovjetek éles bevetéseket is repültek szép számmal az amerikaiak ellen a 64. vadászrepülő hadtest alárendeltségében. A legikonikusabb egyértelműen az amerikai F-86 Sabre és a szovjet MiG-15-ös vadászgépek összecsapása volt a háború időszakában.
Amerikai F-86 Sabre vadászgépek egy koreai légi támaszponton. Nem ez volt az első amerikai sugárhajtású harci repülőgép, de ez szerezte az első komolyabb sikereket. (forrás: Wikipedia)
Az F-86-osok szovjet gyártmányú vetélytársa, a MiG-15-ös észak-koreai felségjelzéssel egy amerikai repülőmúzeumban. A MiG-eket többnyire második világháborús veterán szovjet pilóták vezették. Ennek ellenére a légi párbajokból jobbára az amerikaiak kerültek ki győztesen. (forrás: Wikipedia)
A szovjetek persze titokban tartották, hogy saját pilótáik ülnek az észak-koreai felségjelzésű gépekben - cserébe az amerikaiak sem nagyon firtatták, amikor jól láthatóan nem ázsiai vonású pilótákkal futottak össze a levegőben (s a szovjetek sem csináltak belőle nagy ügyet, amikor amerikai repülőgépek tévedésből egy szovjet légi támaszpontot támadtak); nem hiányzott egyik félnek sem a harmadik világháború...
A nyomasztó amerikai légi fölényt azonban még a szovjeteknek (és kínaiaknak) sem sikerült megtörniük; az F-86-osok és a MiG-15-ösök légi párbajaiból jobbára előbbiek kerültek ki győztesen (nagyjából tíz az egyhez arányban).
ENSZ-ellentámadás és patthelyzet
MacArthur tábornok és vezérkara, amely egyre hangosabban követelte a nukleáris fegyverek bevetését a vörösök ellen, kezdett egyre kellemetlenebbé válni a Truman-kabinet számára; az amerikai kormány nem akart világméretű konfliktust a szovjetekkel, megelégedett azzal, ha a Koreai-félsziget nem esik el. Éppen ezért 1951 áprilisában MacArthurt leváltották, helyére pedig a 8. hadsereg éléről Ridgway-t tették meg az ENSZ-erők főparancsnokának.
Szöulhoz hasonlóan az észak-koreai (akkoriban még ideiglenes) főváros, Phenjan is a földdel vált egyenlővé a harcok és az amerikai bombázások következtében. (forrás: Wikipedia)
Márciusban az ENSZ-erők egy újabb offenzívával ismét felszabadították Szöult, majd sikerrel állították meg a kínaiak nagy tavaszi támadását; május és június folyamán aztán sikerrel szorították észak felé a kínai-koreai erőket. 1951 júliusára a frontvonalak beálltak nagyjából a 38. szélességi kör mentén, s meg is merevedtek a következő két évre.
Ha már olyan sokszor használtuk az ENSZ-erők kifejezést, említsük meg, hogy az amerikaiak és britek mellett legnagyobb számban kanadaiak, törökök, ausztrálok, filippínók, thaiok, hollandok és kolumbiaiak vettek részt a harcokban, de megfordultak a Koreai-félszigeten etióp, görög, új-zélandi, belga, holland és luxemburgi katonák is.
Brit csapatok Centurion harckocsik társaságában. A britek egy nemzetközösségi hadtest alárendeltségében teljesítettek szolgálatot a koreai háborúban. (forrás: Wikipedia)
Új-zélandi tüzérek lövik az ellenséget. (forrás: Wikipedia)
1951 tavaszán és nyarán ugyan még sor került néhány kisebb összecsapásra, de a háború hátralevő időszakában az összecsapások jobbára már "csak" a tüzérségi párbajokra és légi ütközetekre korlátozódtak; az ENSZ-erők 1952 folyamán több, mint hárommillió tüzérségi gránátot lőttek ki a kommunistákra. Egyik félben sem volt meg az akarat egy mindent elsöprő támadásra, így a felek lassan kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
Az észak-koreaiakat pedig nem csak a szovjetek és kínaiak, hanem az egész kommunista blokk támogatták; így fordulhatott elő, hogy a harcok alatt és után magyar orvosi csapatok teljesítettek szolgálatot a Távol-Keleten, később egy egész kórházat üzemeltetve.
Az USS Missouri amerikai csatahajó (amelynek fedélzetén 1945-ben a japánok aláírták a fegyverszüneti okmányokat) 406 mm-es ágyúival lövi az észak-koreai Cshongdzsin kikötővárost 1950 októberében. Az amerikai haditengerészet óriásai a háború alatt (ellenséges hadiflotta híján) a part menti sávokban nyújtottak tűztámogatást a saját csapatoknak. (forrás: Wikipedia)
A fegyverszüneti tárgyalások
Mind Észak-, mind Dél-Korea vezetése először mereven elzárkózott a tárgyalások gondolatától, hiszen mind Kim Ir Szen, mind Li Szin Man a félsziget újraegyesítésére törekedett. Később aztán előbbiek a szovjetek és kínaiak, utóbbiak pedig az amerikaiak nyomására kénytelenek voltak engedni merevségükből: a felek először 1951 júliusában, az észak-koreai Keszong városában ültek asztalhoz...
Az ENSZ-erők delegációját Charles Turner Joy amerikai altengernagy, míg a kommunista szövetségesekét Nam Il tábornok (남일), észak-koreai vezérkari főnök irányította.
A kezdeti időkben ilyen katonai sátrakban folytak a fegyverszüneti tárgyalások. (forrás: Wikipedia)
A kisebb-nagyobb megszakításokkal folyó tárgyalások a következő két évben elhúzódtak; a kínaiak és az észak-koreaiak szerették volna elérni, hogy a két fél közötti majdani demilitarizált övezet az 1950 előtti, a 38. szélességi kört követő vonal legyen, az amerikaiak azonban nem akartak lemondani az ettől északra megszerzett és tartott pozícióikról. 1953. július 19-re végül a felek megállapodásra jutottak az összes vitás kérdésben, így július 27-én tíz órakor a frontvonal közelében fekvő Panmindzson (판문점리) faluban aláírták a fegyverszüneti megállapodást. A koreai háború három év után véget ért.
A fegyverszüneti egyezmény aláírásának pillanata 1953. július 27-én... (forrás: Wikipedia)
...és a dokumentum angol nyelvű verziójának utolsó oldala az aláírásokkal. (forrás: Wikipedia)
Az egyezmény értelmében nagyjából az aktuális frontvonal mentén alakították ki semleges megfigyelő nemzetek felügyelete alatt az Észak- és Dél-Korea közötti demilitarizált övezetet, amely hivatott volt elválasztani egymástól a harcoló feleket. Az egyezményt végül az észak-koreai Nam Il tábornok és az amerikai William Harrison tábornok írták alá.
Az Orosz Birodalom távol-keleti területén született Nam Il tábornok, aki később Észak-Korea helyettes miniszterelnöke is volt. (forrás: Wikipedia)
A fegyverszüneti egyezmény nyomán kialakított demilitarizált övezet térképe - az övezet két oldalán több százezer katona áll napjainkban is készültségben, várva a végső leszámolást. (forrás: Wikipedia)
Az aláírás helyéül szolgáló Panmindzson azóta is a két fél közötti közvetlen tárgyalások helyszíne: a fegyverszüneti vonal határán épített barakkokkal szemközt mindkét oldalon látogatóközpontot húztak fel, amiket évente több tízezer turista tekinthet meg személyesen.
A fegyverszüneti vonal határán felhúzott, két oldalról megközelíthető barakkok napjainkban a turisták kedvelt célpontjai - szükség esetén azonban a két fél közötti tárgyalások színhelyei is. A háttérben az észak-koreai oldalon felhúzott látogatóközpont látható. (forrás: Wikipedia)
A háború után
Az azóta eltelt több, mint hetven évben a fegyverszüneti egyezménynél komolyabb szerződés aláírására nem került sor, így technikailag a két Korea a mai napig hadban áll egymással - s nem csak technikailag, ugyanis mindkét koreai állam a méretéhez képest nagy és erős haderőt tart fenn.
Az egyik a számtalan észak-koreai háborús emlékmű közül - a kép központjában a nagy államalapító Kim Ir Szent Szen látható. Észak-Koreában a mai napig úgy tanítják, hogy Dél-Korea kezdte a háborút, s a Koreai Néphadsereg csak visszaverte a támadást - Kínában az 1990-es évek óta elismerik, hogy a KNDK volt az agresszor. (forrás: Wikipedia)
Az egyezmény aláírását követően néhány évvel a kínai önkéntesek elhagyták Észak-Koreát, az Egyesült Államok ugyanakkor a máig működő ENSZ-parancsnokság (United Nations Command) égisze alatt jelentős erőket állomásoztatott tovább a félszigeten; napjainkban közel harmincezer amerikai katona áll készen Dél-Koreában arra, hogy szükség esetén támogassa a dél-koreai erők harcát északi testvéreik ellen.
Az észak-koreai fenyegetés miatt Dél-Korea a mai napig komoly, ütőképes haderőt tart fenn - technológiai színvonal tekintetében az élvonalban járnak. (forrás: Wikipedia)
Békeszerződést nem kötöttek, de a több millió taposóaknával és megfigyelőposztokkal "ékesített" demilitarizált övezet határán az évtizedek alatt egyetlen esetet leszámítva - amelynek ürügyéül egy fa kivágása szolgált - nem került sor komolyabb konfrontációra (nem számítva a tengeri incidenseket), s reméljük, hogy ez így is marad annak ellenére, hogy az északi rezsim egyre militánsabb retorikáját immáron nukleáris fegyverekkel is megtámogatják.
Az áldozatok
Amerikai fogságba esett kínai katonák. (forrás: Wikipedia)
A bevezetőben a második világháború utáni egyik legvéresebb konfliktusként hivatkoztunk a koreai háborúra, s ez nem véletlenül van így: a harcok három éve alatt nagyjából 2-3 millió (!) civil vesztette életét (többségük az első egy évben). Az összecsapásokban nagyjából 140 ezer dél-koreai, 40 ezer ENSZ- (ebből 37 ezer amerikai), valamint több százezer észak-koreai és kínai katona esett el azért, hogy a harcok három éve alatt a két Koreát elválasztó "határ" a gyakorlatban ne sokat változzon.
A civil áldozatok nagy számához hozzájárult, hogy mind az északiak, mind a déliek tízezerszámra gyilkoltak meg politikailag nem megbízható polgárokat - erre napjaink dél-koreai demokráciája sem lehet büszke.
A dél-koreai csapatok által lemészárolt, kommunista-szimpatizánsnak tartott déli civilek holttestei. A semmiről nem tehető polgárok tízezerszámra estek áldozatok a harcoknak és a meggyilkolásukkal háborús bűncselekményt elkövető katonáknak mindkét oldalon. (forrás: Wikipedia)
A harcok során a felek több ezer foglyot ejtettek; habár a kommunista propaganda az ellenkezőjét állította, az észak-koreai (majd kínai) fogságba került ENSZ-katonák jóval rosszabb állapotban tértek haza, mint az ENSZ-fogságba esett harcosok (több tucatnyi amerikai hadifogoly pedig egyszerűen eltűnt); persze propagandacélokra mindkét oldal felhasználta a fogságába esett ellenséget, de a kínaiak például szabályos átnevelési programot indítottak az amerikai foglyok gondolkodásának megváltoztatására - inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Az úgynevezett 303-as magaslati mészárlást túlélő két amerikai katona - az 1950 augusztusában az észak-koreai csapatok fogságába került amerikai katonák közül negyvenkettőt végeztek ki. (forrás: Wikipedia)
