A világ egzotikus tájait bemutató sorozatunk második epizódjában (az első, Naururól szólót itt olvashatjátok) földrajzilag ugyan Európa közelében leszünk, a táj viszont egyértelműen holdbéli. Nézzünk szét Norvégia északi végein (és azon is túl), a Spitzbergákon!
A Spitzbergák (Svalbard) helyi kormányzatának logója. (forrás: Wikipedia)
Fagyos sziklák
A Spitzbergák - a kifejezés a holland Spitsbergen szóból ered, amelynek jelentése nagyjából "csipkézett hegyek" - (vagy norvégul és még egy jó pár nyelven: Svalbard) szigetcsoportja nagyjából félúton helyezkedik el Norvégia északi partvidéke és az Északi-sark között. Területe nagyjából Szlovákiáéval azonos, teljes népessége azonban még a háromezer főt sem éri el.
A szigetcsoport térképe. A felszín jelentős részét jégtakaró borítja. (forrás: Wikipedia)
Felszínének nagy részét jég borítja; de nyilván nem ez és nem is a helyi őslakosok (jegesmedvék) keltették fel az érdeklődést iránta...valószínűleg már norvég és orosz hajósok is ismerték a 12. században, de hivatalosan az orosz szolgálatban álló holland tengerész, Barents fedezte fel 1596-ban.
Helyi őslakosok. Több, mint háromezer jegesmedve él a szigetcsoporton. (forrás: Wikipedia)
A következő évszázadokban különböző nációk - angolok, dánok, norvégok, hollandok - bálnavadászhajói használták kikötési pontként, de igazából még ekkor sem nagyon érdekelt senkit. A 19. század második felében Norvégia hivatalosan is bejelentkezett a Spitzbergákért, de ez ellen a cári Oroszország tiltakozott meglehetős vehemenciával.
Barentsburg, a legfontosabb szovjet (orosz) bányásztelepülés a Spitzbergákon, amelyet még ma is több százan laknak. Lenin elvtárs szúrós tekintete elől itt sem lehet elmenekülni. (forrás: Wikipedia)
Végül egy 1920. február 9-én megkötött (és 1925-ben életbe lépett) nemzetközi egyezmény értelmében a szigetcsoport hivatalosan is Norvégia fennhatósága alá került, de a szerződést aláíró - és ahhoz később csatlakozó - nemzetek egyenlő jogokkal rendelkeznek a Spitzbergák természeti erőforrásainak (elsősorban a hatalmas szénvagyonnak) kiaknázása terén.
Mivel Magyarország is a szerződést ratifikáló negyvenhat ország között van, elviekben semmi akadálya, hogy szénbányát nyissunk a messzi északon.
Később a Szovjetunió is csatlakozott az egyezményhez, így a hidegháború idején az a furcsa (pikáns?) helyzet állt elő, hogy egy NATO-tagország területén szovjet szénbányák működtek (ebben az időben pedig több szovjet állampolgár élt a szigeteken, mint norvég...).
A második világháború során a szigetcsoporton a németek létesítettek egy meteorológiai megfigyelőállomást (az anyaországot, Norvégiát 1940 tavaszán foglalták el Hitler csapatai), amely arról nevezetes, hogy 1945-ben az itt állomásozó német katonák voltak az utolsók, akik megadták magukat a szövetségeseknek - szeptemberben, négy hónappal az európai háború vége után (elromlott a rádiójuk, és nem ment értük senki).
Régen a szénbányászat adta a Spitzbergák jelentőségét. A koncesszión a Spitzbergák-egyezményt aláíró nemzetek (köztük van Magyarország is!) osztozhattak. A norvégok és az oroszok mellett egy időben a svédek és az amerikaiak is szép számmal képviseltették magukat. (forrás: Wikipedia)
Manapság a bányák többsége már bezárt, de azért ezen a területen még tevékenykednek a norvégok és az oroszok is (akiknek külön településük is van Barentsburg [Баренцбург] néven).
Érdekességek
A szigetcsoport közigazgatási központja Longyearbyen települése (a név jelentése: Longyear-város - egy amerikai szénipari vállalat tulajdonosa után), amely a maga kétezer fős népességével a helyi lakosság kétharmadának ad otthont.
A főváros, Longyearbyen (melyet egy amerikai üzletember alapított 1906-ban, és róla is nevezték el) madártávlatból. (forrás: Wikipedia)
Aki itt akar élni, annak néhány kompromisszumot kell megkötnie magával - és a helyi hatóságokkal. Így például nem lehet macskát tartani (veszélyt jelentenének a helyi madárpopulációra), és ami talán a legrosszabb (vagy legjobb, ez nézőpont kérdése, ugyebár), a - jegesmedvék közelsége miatt erősen ajánlott - lőfegyvert nem lehet akárhová bevinni.
A világ legészakibb temploma Longyearbyenben. (forrás: silversea.com)
Ezenkívül aki itt szeretne szülni, elfelejtheti: mivel nincsen a szigeteken erre felkészült kórház, a várandós hölgyeknek a szülés kiírt időpontja előtt három héttel el kell hagynia a Spitzbergákat. Annak pedig, aki azt tervezné, hogy ezen a csodás szigetcsoporton aludná örök álmát, szintén rossz hírünk van: a helyi temetőt évtizedekkel ezelőtt bezárták, mert rájöttek, hogy a permafroszt (állandóan fagyott) talajban a holttestek nem bomlanak el. Így akit itt érné a végzete, annak földi porhüvelyét elszállítják - minimum Norvégiába.
A Spitzbergákon a KRESZ-szabályok is picit mások... (forrás: repjegykiraly.hu)
2008-ban itt kezdte meg működését a Spitzbergák Nemzetközi Magbunker (Svalbard Global Seed Vault), ahová a világ összes tájáról szállítottak növénymagokat, hogy egy esetleges, a Föld nagy részén az életet elpusztító kataklizma (atomháború, aszteroida-becsapódás, földönkívüli invázió, satöbbi) után újra be lehessen népesíteni növényekkel bolygónkat. És itt az "összes tájat" kéretik szó szerint érteni: még az egyébként elzárkózott Észak-Korea is küldött néhány mintát a magbunker számára.
A Föld utolsó reménysége - a Nemzetközi Magbunker bejárata. (forrás: Wikipedia)
Bízunk benne, hogy a bunker mélyén tárolt magvakra végül soha nem lesz szükség...