Mi történne, ha egy globális katasztrófa el-, vagy kipusztítaná a mezőgazdasági haszonnövényeinket? Hogyan tudnánk újrakezdeni az alapvető élelmiszereink előállításához nélkülözhetetlen növények termesztését? Miként őrizhetnénk meg ezen növényeket (ha csak mag formájában is), hogy a világvége után újjáépíthessük civilizációnkat?
A Nemzetközi Magbunker bejárata a Spitzbergákon. (forrás: Wikipedia)
Ezekre a kérdésekre a választ ma már a messzi északon, a Norvégiához tartozó Spitzbergákon találjuk a Nemzetközi Magbunker formájában.
A kezdetek
Mai történetünk az 1980-as években kezdődik, amikor - elsősorban még hidegháborús, tehát atomháborús indíttatásból - a norvég kormány elhatározta, hogy létrehoz egy magbunkert az országban fellelhető növények genetikai állományának megőrzése céljából, ha valamelyik hülye mégis elindítaná a rakétákat, megvívva az emberiség utolsó háborúját; a kezdeményezéshez hamarosan csatlakozott a többi skandináv állam is, így az 1984-ben a Spitzbergák egyik elhagyatott szénbányájában megnyílt bunker már az általuk küldött magmintákat is őrizte.
Mivel a szigetcsoporthoz egy nemzetközi egyezmény következtében az akkor még létező Szovjetunió is hozzáfért, így nagyobb szabású létesítményt ekkor még nem építettek.
A közel Csehország méretű sarkvidéki szigetcsoport elszigeteltsége ideálissá teszi a Spitzbergákat a civilizációnk újjáépítéséhez elengedhetetlen növényi minták védelmére. (forrás: Wikipedia)
A 2000-es évektől már nem az utolsó háborútól, hanem a globális felmelegedéstől és ennek összes negatív velejárójától tartottak (úgy mint a tengerszint emelkedése, a megváltozott klíma miatt az eddigi mezőgazdaság összeomlása), így hozzáláttak egy sokkal nagyobb szabású projekt tervezéséhez...
A bunker felépül
...majd miután ezzel végeztek, 2006 júniusában sort kerítettek az alapkő letételére (az eseményen részt vett mind az öt északi állam kormányfője). A szigetcsoport Nyugati-föld (Spitsbergen) nevű szigetén, a főváros, Longyearbyen közelében fekvő egyik homokkő-hegy gyomrában, százhúsz méteres mélységben alakították ki a bunkert, ami tényleg egy bunker: a magokat majdan tároló kamrákat egy méter vastag megerősített betonfal, légkamrák és nyomásálló ajtók védik, így azok akár egy közvetlen nukleáris csapásnak is ellen tudnak állni.
A magbunker helyszínét úgy választották ki, hogy azt még drasztikus tengerszint-emelkedés esetén se öntse el a víz.
A magbunker a néhány ezres népességnek otthont adó Nyugati-földön, a főváros Longyearbyen közelében helyezkedik el. (forrás: Wikipedia)
A 2007 tavaszán kezdődött építkezéssel végül 2008 elejére végeztek; február 26-án hivatalosan is megnyitották az ekkor már nem csak a skandináv országokból, hanem az egész bolygóról érkező magminták tárolására szolgáló létesítményt. A tárolóhelyiségekben állandó -18 Celsius fokos hőmérsékletet tartanak fenn, amit egyrészt a permafroszt (állandóan fagyott) talaj, másrészről a helyben bányászott szénből előállított árammal működtetett légkondicionáló rendszer biztosít.
Nesze neked környezetvédelem...
Az építkezés pillanatai, ahol Cary Flower, a magbunker kialakításában szerepet vállaló egyik nonprofit szervezet akkori vezetője pózol. A bunker létrehozása 45 millió norvég koronába (8,8 millió USA dollár) került - ez igazán aprópénz a jövő biztosításáért... (forrás: Wikipedia)
Napjainkban
A megnyitása óta eltelt tizenöt évben a hivatalosan Svalbard globale frøhvelv, azaz Spitzbergák (Svalbard) Nemzetközi Magbunker (angolul Svalbard Global Seed Vault) névvel illetett létesítményben több, mint egymillió adagnyi magmintát helyeztek el a Föld minden tájáról (még Észak-Korea is küldött mintákat!). A norvég törvények tiltják a genetikailag módosított növényminták tárolását, ezért ilyen jellegű magminták nincsenek elhelyezve a bunkerben.
Masszív bejárat egy masszív létesítményhez. (forrás: Wikipedia)
A bunker fenntartásáért a norvég kormány a felelős, a magbunkerben elhelyezett mintákhoz való hozzáféréshez ugyanakkor azok tulajdonosainak van joga; tehát a magbunker egyfajta génbankként funkcionál, ahova a "betétesek" elhelyezhetik megőrzésre mezőgazdasági "kincseiket".
Természetesen a "betétesek" egymás mintáihoz sem férhetnek hozzá.
A több millió magmintát gondosan megjelölve tárolják a bunkerben. (forrás: Wikipedia)
Amikor még csak az észak-európai államok tároltak magmintákat a Spitzbergákon, ilyen üvegekben tárolták azokat... (forrás: Wikipedia)
...azóta azonban áttértek a biztonságosabb és helytakarékosabb műanyag tasakok használatára. (forrás: Wikipedia)
A létesítmény nem úgy működik, hogy a magminták tulajdonosai - akik nem csak nemzetállamok, hanem nemzetközi szervezetek is lehetnek, de például az amerikai cseroki közösség is helyezett el mintákat a bunkerben - idehozzák a mintáikat, beteszik a széfbe, aztán többet rá sem néznek, mondván, majd csak a világvége után lesz rá szükségük; kutatásokhoz, mezőgazdasági projektekhez rendszeresen vesznek igénybe itt elhelyezett mintákat, de például a szíriai polgárháború miatt elpusztult aleppói magbank állományának pótlására több, mint százezer magot vettek ki a magbunkerből.
Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy az itt tárolt mintákra nem lesz szükség egy globális újrakezdéshez...
