Háborús kvázi-sorozatunkban (amely során korábban megismerkedtünk a falklandi és a paraguayi háborúk történetével) meglátogatjuk a Föld talán legnagyobb puskaporos hordóját, a Közel-Keletet, hogy felidézzük Izrael történetének egyik legvéresebb összecsapását - a függetlenségi háborút leszámítva sem azelőtt, sem azóta nem állt olyan közel a zsidó állam a teljes vereséghez, mint 1973 októberének (számukra) sötét napjaiban.
Izrael függetlenségének kikiáltását követően a környező arab államok hadseregei megtámadták a zsidó államot. A harcokból végül utóbbi került ki győztesen. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gombra kattintás után ismerkedjünk tehát meg a jom kippuri (vagy más néven ramadáni, még másabb néven októberi) háború történetével. Mivel megint elég hosszúra sikeredett a történetmesélés, az alaszkai után ezt a posztot is két részben közöljük.
Forrongó vidék
A Közel-Kelet soha nem volt a béke földje - amióta él itt ember, azóta folytat harcokat a térség különböző erőforrásaiért (ivóvíz, termékeny területek, satöbbi). Az előzmények felvázolására százezer kötetnyi terjedelem sem lenne elég; mai posztunk szempontjából a legfontosabb, hogy a második világháborút követően a britek által uralt Palesztinába bevándorló zsidók a saját kezükbe vették sorsuk alakítását: Dávid Ben-Gúrión későbbi miniszterelnök 1948. május 14-én kikiáltotta Izrael Állam függetlenségét - amit a környező arab államok (Egyiptom, Transzjordánia, Libanon, Szíria, Irak, Szaúd-Arábia) nem néztek jó szemmel. Nagyon nem.
Izrael által ellenőrzött területek az 1967-es és az 1973-as háborút követően. Világos szín: izraeli területek az 1967-es háború előtt; világosbarna (krémszín): Izrael által az 1967-es háborúban elfoglalt területek; sötétbarna színek (Egyiptomnál és Szíriánál): Izrael által a jom kippuri háborúban ideiglenesen elfoglalt, majd kiürített területek. (forrás: Wikipedia)
Másnap megindult az arab erők offenzívája a frissen függetlenné váló zsidó állammal szemben; hosszú és véres harcokat követően végül nem érték el céljukat (az ellenség tengerbe gázolását), ugyanakkor az izraeliek jelentős területeket szereztek (ahonnan több százezer palesztinai arab kénytelen volt elmenekülni).
Transzjordánia ugyanekkor - bizonyára (csak és kizárólag!) a helyi arab közösségek támogatása érdekében - rátette a kezét a Nyugati Partra (Ciszjordánia) és a minden fél számára történelmi-kulturális-vallási jelentőséggel bíró Kelet-Jeruzsálemre, míg Egyiptom rendkívül elegánsan a Gázai övezetet szállta meg.
1956-ban az izraeliek részt vettek a Franciaország és az Egyesült Királyság által szervezett egyiptomi kiránduláson (szuezi válság), 1967-ben pedig - mintegy megelőző jelleggel - tönkreverték a környező arab államok (Egyiptom, Jordánia és Szíria) erőit, közben megszállták Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet (Jordánia kárára), a Golán-fennsíkot (aminek Damaszkuszban nem örültek), valamint egyáltalán nem mellékesen a Gázai övezetet és az egész Sínai-félszigetet (Nasszer egyiptomi elnök legnagyobb bosszúságára).
Az 1967-es hatnapos háborúban Izrael megsemmisítő vereséget mért a környező arab államokra, s elfoglalta a mindkét fél számára vallási és kulturális szempontból is kiemelkedően fontos Kelet-Jeruzsálemet, ahol többek között a zsidók számára szent Nyugati (vagy Sirató) fal, a muzulmánoknak fontos al-Aksza mecset, valamint a keresztények számára fontos Szent Sír-templom is található. A fényképen a Kelet-Jeruzsálemet elfoglaló izraeli katonák egy csoportja látható a Siratófalnál. (forrás: Wikipedia)
A hatnapos háborúként ismert konfliktus során az izraeliek meglepetésszerű légitámadásaiban már az első órában, javarészt a földön megsemmisítették szinte a teljes egyiptomi légierőt (Fókusz-hadművelet), így nem csak a légi fölényt, de szinte a teljes légi uralmat megkaparintották, amely kulcsfontosságúnak bizonyult a következő napok szárazföldi összecsapásai során - ahol a zsidó állam vadászbombázói (és az általuk oltalmazott harckocsik) egymás után semmisítették meg az ellenséges páncélosokat, így biztosítva az előrenyomulást.
Bosszú a küszöbön
Izrael tehát 1967-ben alaposan megverte arab ellenfeleit, amelynek ők értelemszerűen nem nagyon örültek. Egyiptom és Szíria néhány év alatt a Szovjetunió hathatós támogatásával újjászervezte haderejét (többek között több száz korszerű vadászrepülőgépet és légvédelmi rendszert kaptak Moszkvától), s szinte égtek a bosszúvágytól (és nem csak a vezetők, hanem az átlag polgárok is). A Szuezi-csatorna mentén, illetve a Golán-fennsíkon lévő 1967-es fegyverszüneti vonalaknál eközben napi szintűvé váltak a kisebb-nagyobb összecsapások (az egymás felmenőinek hangos felemlegetéséről és szidalmazásáról nem készültek számszerű feljegyzések, olyan gyakoriak voltak).
Anvar Szadat, Egyiptom elnöke a jom kippuri háború idején. Szeretett volna revansot venni az 1967-ben elszenvedett vereségért. (forrás: Wikipedia)
A zsidó állam hadserege (hivatalosan Védelmi Erők, azaz a Cáhál) 1967 után a Szuezi-csatorna keleti partja mentén létrehozott egy háromszázmillió dolláros védelmi vonalat - Bar-Lev-vonal -, amelybe kisebb-nagyobb erődöket integráltak (összesen huszonkettőt). Ezek egyikét a magyar fővárosról Budapest-erődnek nevezték el.
Golda Meir, Izrael első női miniszterelnöke, akit a titkosszolgálatok túl későn figyelmeztettek a küszöbön álló arab támadásról. (forrás: Wikipedia)
Az Anvar Szadat által irányított egyiptomi és a Háfez el-Aszad (a mai Szíriát irányító Aszad elnök apja) nevével fémjelzett szíriai vezetés végül megegyezésre jutott: egy összehangolt offenzíva keretében megtámadják az izraelieket, akiket reményeik szerint rövid időn belül bele tudnak szorítani a Földközi-tengerbe, egyszer s mindenkorra megválaszolva és lezárva azt a kérdést, hogy ki is ellenőrizheti a Szentföldet.
Az izraeli haderőben a légierő mellett harckocsizó fegyvernemnek volt a legnagyobb presztízse. Minden bizonnyal a fent látható, brit gyártmányú Centurion tank legénysége is készen állt arra, hogy bármi áron megvédje a hazáját. (forrás: Wikipedia)
1973 szeptemberére tehát felsorakoztak a támadó erők (több, mint százezer katona és ezernél is több harckocsi), az offenzíva kezdetét pedig a zsidók egyik legfontosabb ünnepének, Jom kippurnak az első napjára előestéjére időzítették.
Az egyiptomiak a támadás kezdeti időszakában az egész Szuezi-csatorna mentén pontonhidakat létesítettek, hogy az ezen előrenyomuló páncélos erőik el tudják söpörni az izraeli védelmet. Nyugodtan tehették ezt, hiszen a csatorna már hosszú ideje le volt zárva a kereskedelmi hajóforgalom elől. (forrás: Wikipedia)
Nem véletlenül - tesszük hozzá: az ilyen nagy ünnepeken az izraeli haderő állományának nagy részét szabadságolták, így például a Bar-Lev-vonalban is minimális létszám (alig néhány száz katona) tartózkodott.
A háború nem indult túl jól Izrael számára: izraeli katonák egyiptomi hadifogságban. (forrás: Wikipedia)
Az izraeli hírszerzés túl későn észlelte a veszélyt - Golda Meir miniszterelnök-asszony ugyan utasítást adott a mozgósításra (nem egy történet szól arról, hogy az ilyen ünnepeken Izraelben szokásos médiacsend miatt a tartalékosok egy részét futárok értesítették és szedték össze a zsinagógákból és otthonaikból), azonban elkéstek: 1973. október 6-án délután az egyiptomi haderő megindította nagyszabású offenzíváját (Badr-hadművelet) az izraeliek ellen.
A már említett Budapest-erőd védői azonban kitartottak a sokszoros egyiptomi túlerővel szemben: két alkalommal (október 6-án és 15-én) is megakadályozták az erőd elfoglalását, így megmaradva szálkaként az ellenség hátában.
Az egykoron Budapest-erődnél lobogó, golyók lyuggatta Dávid-csillagos izraeli zászló, amely jelenleg a latruni páncélosmúzeumban van kiállítva. (forrás: Wikipedia)
Itt van vége a poszt első részének. Folytatás egy hét múlva.
