Az újévben megújult erővel folytatjuk a tavaly év végén megkezdett, nukleáris hatalmakat bemutató sorozatunkat, amelynek harmadik epizódjában a Ködös Albionba, vagyis Oroszországba a NATO harmadik olyan országába látogatunk el, amely önerőből képes volt kifejleszteni az emberiség jelenleg ismert legerősebb fegyverét. Irány tehát az Egyesült Királyság!
Az Atomököl-sorozat eddig megjelent részei:
A posztban számos kifejezés szerepel majd, amelyet az előző részekben már megmagyaráztunk, ezért érdemes elolvasni a korábbi posztokat is.
A Brit Oroszlán újra feni a fogát...
Itt még - szinte - kéz a kézben: a jenki atomprogramban részt vevő brit tudósmisszió vezetője, James Chadwick (balra, civilben) az egészet irányító amerikai tábornokkal, Leslie Groves-szal. (forrás: Wikipedia)
Amikor az 1940-es évek első felében, a második világháború pusztító harcai közepette az Egyesült Államok kifejlesztette az atombombát, az erre létrehozott programban számos brit tudós is részt vett (a mindenütt nyüzsgő szovjet kémek és a már-már kötelező magyar tudósok mellett természetesen). A tengelyhatalmak felett 1945-ben aratott végső győzelem után, a hidegháború küszöbén a brit vezetés joggal remélhette, hogy a jenki kuzinok majd megosztják velük az atomtitkokat - az atomfegyverekről nem is beszélve.
Az első brit nukleáris gombafelhő 1952-ből. (forrás: Wikipedia)
Jól pofára ejtettek minket!
- gondolták aztán Londonban, amikor kiderült, hogy az amerikaiaknak (Truman elnök döntése értelmében) eszük ágában sincsen osztozkodni a vadonatúj csodafegyveren. Sokáig azonban nem kesereghettek ezen az arcátlanságon (?), mert még a végén harmadrendű hatalommá degradálódnak a formálódó hidegháborúban (ha a harmadrendűvé degradálódás végül nem is következett be, de az iramot ekkor már - atomfegyver ide vagy oda - nem Londonból diktálták).
1945 után - a Manhattan-tervben résztvevő tudósaikra támaszkodva - tehát beindult a külön brit atomprogram, amelynek gyümölcse szépen-lassan beérett: 1953. október 3-én a Hurricane-művelet keretében felrobbantották a Brit Oroszlán első (25 kilotonnás) nukleáris fegyverét a nyugat-ausztráliai Monte Bello-szigeten.
A britek arra számítottak, hogy a második világháború után majd ők is kapnak a jenki atombombából - Truman elnök (bal oldalt) azonban elzárkózott attól, hogy az atomtitkokat bárkivel megossza. Akkor még persze nem tudhatta, hogy a program jelentős részének dokumentációja már megvolt Moszkvának...A képen Truman mellett még Clement Attlee brit és Mackenzie King kanadai miniszterelnök látható 1945 novemberében az atomfegyverekről folytatott tárgyalások alatt. (forrás: Wikipedia)
A britek összesen tizenkét nukleáris tesztet hajtottak végre kontinens méretű egykori gyarmatuk területén az 1950-es években, az ausztrálok legnagyobb örömére.
Nukleáris triád - köszönjük, nem!
Plusz a légierő
Mai posztunkban elérkeztünk az első nukleáris hatalomhoz, amely soha nem építette ki a nukleáris triádot - tervek ugyan születtek rá (talán az építkezések is elkezdődtek a rakétasilókon), de végül nem rendszeresítettek szárazföldi telepítésű ballisztikus rakétákat - se silókban, se mobil indítókkal.
Avro Vulcan bombázók kötelékben. (forrás: Wikipedia)
Ellenben a légierő már az 1940-es évek végétől hozzáfogott egy kifejezetten nukleáris csapásmérésre optimalizált légiflotta felállításához. Ennek gyümölcseként végül három bombázótípust (mindegyik "V" betűvel kezdődő nevet kapott: Vulcan, Victor és Valiant) is rendszerbe állítottak, amelyeknek a kezdetben egy saját fejlesztésű atombomba, a Blue Danube volt a fő fegyvere.
A Brit Oroszlán első bevethető atomfegyvere, a Blue Danube bomba. (forrás: Wikipedia)
A Kék Dunát később a rendkívül fantáziadús névvel megáldott WE.177 nevű fegyver váltotta fel a Királyi Légierőnél.
Bár rettenetesen látványosak voltak, a hatalmas bombázók felett idővel eljárt az idő, így a brit tömegpusztító fegyvereket az 1980-as évektől már különféle csapásmérő és vadászbombázó repülőgépek juttathatták volna célba, ha eljön az utolsó háború ideje (az atombombázók pedig végül hagyományos háborúkban bizonyíthattak, kicsit más szerepkörben). Végül az 1990-es években döntés született a repülő haderőnem nukleáris csapásmérő képességének felszámolásáról, így az ezredfordulóra a tengerészeknél maradt egyedül nukleáris fegyver.
A jenki kuzinoktól vásárolt, tengeralattjáróra telepíthető Polaris rakéta múzeumban. (forrás: Wikipedia)
A Royal Navy szolgálatában
A brit Királyi Haditengerészet már az 1960-as években hadrendbe állította az első, Resolution-osztályhoz tartozó SSBN-jeit - ezeket azonban a franciákkal ellentétben nem saját fejlesztésű rakétákkal szereltek fel, hanem vásároltak az óceánon túlról UGM-27 Polaris típusúakat.
HMS Victorious Vanguard-osztályú tengeralattjáró, amelynek fedélzetéről tucatnyi Trident SLBM indulhat útra, hogy halált és pusztulást hozzon Őfelsége ellenségeire. (forrás: Wikipedia)
Egyszerűbb és olcsóbb volt importálni a rakétákat (majd azokat a saját robbanófejeikkel felszerelni), mint önállóan kifejleszteni egy saját típust.
Az 1990-es évektől a négy Resolution-osztályú tengeralattjárót szintén négy, vadonatúj Vanguard-osztályú váltotta fel, amelyeket (nem fogják kitalálni!) szintén a jenkiktől vett (természetesen már egy generációval modernebb) Trident II-es SLBM-mel szereltek fel. Ugyan mindegyik hajó képes lenne tizenhat ilyen rakétát hordozni (rakétánként akár nyolc robbanófejjel), a gyakorlatban a napjainkban meglévő 120 db aktív robbanófejet (plusz 95 tartalékban, raktáron) jóval kevesebb rakéta között osztották szét.
Trident II SLBM indítása egy brit tengeralattjáróról...
...egy ilyen rakéta akár nyolc (természetesen brit gyártmányú) robbanófejet is képes hordozni...
...egyetlen gombnyomás (miután megérkezett a parancs Londonból), és a rakéta már úton is van. (forrás: Wikipedia)
A franciákhoz hasonlóan legalább egy brit tengeralattjáró folyamatosan úton van, távol a nyugat-skóciai otthonától - valahol az Északi-Atlanti-óceánon -, hogy szükség esetén csapást mérhessen Őfelsége bármelyik ellenségére - a végső döntést a nukleáris fegyverek bevetéséről azonban nem a mindenkori uralkodó, hanem a miniszterelnök hozná meg.
A brit nukleáris csapásmérő erők otthona Nyugat-Skóciában, Faslane-ben. (forrás: Wikipedia)
A 2000-es években felmerült, hogy a brit nukleáris elrettentő erőt fokozatosan leépítik, majd a Vanguardok kivonásával fel is számolják, azonban változnak az idők: 2016-ban megkezdték az építését a következő évtizedekben a brit nukleáris elrettentő erő gerincét alkotó Dreadnought-osztályú SSBN-ek első példányának építését (ezek azonban már "csak" 12 rakétát fognak hordozni).
Zárásként pedig itt egy videó egy brit Trident-indításról:
A következő rész itt olvasható.
