A Barangolás blog mai posztjában egy nagyon picit elmerülünk a történelem viharos tengerének hullámai között (hogy költőiek legyünk): röviden megismerkedünk néhány olyan állammal (avagy "állammal"), amelyeket a szakadár szellem, illetve a függetlenség iránti olthatatlan vágy hívott életre - céljukat, az önállóságot azonban végső soron nem érték el, mert az ország, amelynek területéből kiválni szándékoztak volna, leverte a felkelést (vagy nézőpont szerint a függetlenségi mozgalmat).
Az 1862-es antietami csatáról készült festmény. Az ütközet az amerikai polgárháború egyik legvéresebbje volt. (forrás: Wikipedia)
Válogatásunk - mint az eddigi válogatások blogunk történetében - ezúttal is szubjektív.
Amerikai Konföderációs Államok
Az Amerikai Konföderációs Államok egyik lobogója. (forrás: Wikipedia)
A történelem talán legismertebb szakadár államalakulata az 1861-ben létrejött, majd 1865-ben megszűnt Amerikai Konföderációs Államok (vagy röviden: Konföderáció) volt, amely az Amerikai Egyesült Államokból kivált, rabszolgatartó államok alkotta laza államszövetség volt. A déli államok 1860-1861-re unták meg az északiak (elsősorban gazdasági jellegű) hegemóniáját a szövetségi köztársaságban, amelyben csak a jéghegy csúcsa volt a rabszolgatartás kérdésköre.
Az amerikai polgárháborúban két reguláris haderő csapott össze egymással - a harcokban olyan újításokat is bevetettek, mint a géppuska vagy a lövészárok, így az áldozatok száma százezrekben volt mérhető. (forrás: Wikipedia)
Az ekkoriban Unióként is hivatkozott Egyesült Államok (élén Abraham Lincoln elnökkel) azonban nem tűrte tétlenül területének megcsonkítását: néhány hónap alatt mindkét fél százezres seregeket szerelt fel, amelyek aztán a következő négy évben számos csatatéren csaptak össze (több százezer halottat hagyva maguk után). A Konföderáció függetlenségét végül - hivatalosan - egyetlen más állam sem ismerte el (habár gazdasági kapcsolatokat épített ki az európai nagyhatalmakkal), 1865-re pedig az Unió megsemmisítő vereséget mért a déli testvérekre, így ma hiába is keresnénk a térképeken az államszövetséget.
Az Egyesült Államok déli területein a fehér közösségek egy részében azonban napjainkban is komoly nosztalgikus hagyománya él a Konföderációnak.
Azawad
A 2012-ben rövid ideig létező, államszervezetet azonban kiépíteni nem tudó Azawad zászlaja. (forrás: Wikipedia)
A szaharai tuareg közösségek nem igazán szívlelték az európai gyarmatosító hatalmak által létrehozott modern afrikai államok (mint amilyen Niger, Mali vagy éppen Csád) gyakran diktatórikus elnyomását, s ezen ellenszenvüknek nem egyszer fegyveres felkelés formájában adtak hangot. A leglátványosabb eredményt a mali területén ténykedő tuareg csoportok érték el, akik 2012 elején formálisan is kikiáltották az Azawadi Köztársaság függetlenségét - miután megfutamították a franciaországnyi méretű terület védelméért felelős pár száz fős mali kormánycsapatokat.
A sokáig elnyomott tuareg közösségek a fegyveres harcban látták az egyetlen esélyt sorsuk jobbá tételére Maliban. Tervük végül az iszlamisták és az ellenük küzdő nemzetközi haderő megjelenésével elbukott. (forrás: Wikipedia)
Az azawadi örömbe a szélsőséges iszlamista csapatok hozták el az ürömöt, akik kihasználták a kialakuló hatalmi vákuumot, s gyakorlatilag rátelepedtek a tuareg függetlenség felszállóban lévő csillagára.
A válasz nem maradt el: az iszlamista veszélyre hivatkozva (a felkelők már a mali fővárost, Bamakót fenyegették) Franciaország villámgyorsan katonákat küldött az országba (majd később több más ország is), s szépen-lassan elkezdték visszaszorítani az iszlamistákat. Azawad pedig kérészéletű államként (senki által el nem ismerve) elmerült a kollektív történelmi emlékezés süllyesztőjében - egyenlőre legalábbis.
Biafra
A mindössze három évig létező Biafrai Köztársaság zászlaja. (forrás: Wikipedia)
Afrika mindig is bővelkedett a függetlenségi mozgalmakban - s miért éppen a kontinens legnépesebb országa, Nigéria maradt volna ki ebből a trendből? A többségében keresztény vallású igbo népcsoport által lakott délkeleti országrész Biafrai Köztársaság néven kiáltotta ki függetlenségét 1967-ben. Az aktus rögtön (polgár)háborúba torkollott, ahol a a hidegháború minden fontos (és sok kevésbé fontos) szereplője is képviseltette magát. Érdekes módon a két ősellenség, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt az egységes Nigériában volt érdekelt, míg Biafra harcát - többek között - Kína, Franciaország és az apartheid Dél-Afrika támogatta.
Biafra a tervek szerint megkaparintotta volna Nigéria kőolajban és földgázban rendkívül gazdag tengerparti részét, a Niger folyó deltavidékét is. (forrás: Wikipedia)
Mintegy véletlenül az újonnan létrejött Biafra területe - a biafraiak szerint - magában kellett, hogy foglalja a Niger folyó olajban gazdag deltavidékét is, amely Nigéria bevételeinek döntő többségét szolgáltatta akkoriban és szolgáltatja ma is.
A mintegy kétmillió áldozatot követelő harcok végén, 1970-ben végül a nigériai kormánycsapatok elfoglalták Biafra területét, s hosszú időre elvették a helyi civil lakosság kedvét a további lázongástól.
Katalónia
Katalónia zászlaja. (forrás: Wikipedia)
Katalónia némileg kakukktojás mai válogatásunkban, ugyanis az eddig nevezett országokkal ellentétben évszázados államiságra tekint vissza: a középkor idején független államként létező Katalónia később az egységesülő Spanyolország része lett, a helyi közösségek azonban nem mondtak le egy önálló katalán állam megteremtésének (pontosabban újra létrehozásának) álmáról. A 20. századi, Franco tábornok nevével fémjelzett spanyol diktatúra teljesen elnyomta a nem spanyol közösségeket, az 1970-es években bekövetkezett rendszerváltást követően azonban újjáéledtek a függetlenségi mozgalmak. A baszk szélsőségesekkel (ETA terrorszervezet) ellentétben a katalánok nem bocsátkoztak fegyveres felkelésbe - inkább békés, demokratikus eszközökkel kívánták megvalósítani a független Katalóniát (részben ennek köszönhetően Katalónia - és más spanyolországi közösségek - széleskörű belső autonómiához jutottak az évek folyamán).
Ha nyílt háború nem is jellemzi a katalán függetlenségi mozgalmat, de erőszak bizony akad itt is: 2017-ben a spanyol kormány bevetette a csendőrséget a rend helyreállítására (és a spanyol közigazgatás fenntartására), s a csendőrök nem mindig bántak kesztyűs kézzel az ellenszegülőkkel. (forrás: WIkipedia)
S hogy miért a nagy függetlenségi vágy? A hazafias érzelmeken túl a katalánok pénztárcája is ezt követelte: az autonóm közösség Spanyolország leggazdagabb országrésze, amely hatalmas összegeket fizet be a központi költségvetésbe - gyakorlatilag katalán pénzből finanszírozzák a pénzszűkében lévő, szegényebb közösségeket, miközben az adóeurók kisebb része kerül csak vissza Barcelonába.
A függetlenségpárti mozgalmak végül többségbe jutottak a katalán törvényhozásban, amelyet egy függetlenségi népszavazás megtartására használtak fel. A 2017. október 1-jén megtartott referendumon a többség az önállóságra szavazott, amelyet követően a katalán parlament megszavazta a függetlenség kikiáltását. A spanyol kormány (amely erről természetesen hallani sem akart) közvetlen irányítás alá vonta Katalóniát - azóta új választásokat tartottak, számos katalán vezetőt pedig letartóztattak (vagy köröznek), így a területnek egyenlőre le kellett mondania a függetlenségről.
Az a két fél javára írandó, hogy nem a fegyverek szavával akarják eldönteni, kinek van igaza.
Katanga
Piros-fehér-zöld, ez a katangai föld. (forrás: Wikipedia)
Amint elnyerte függetlenségét Belgiumtól 1960-ban, a Kongói Demokratikus Köztársaság azzal a lendülettel a káosz, véres polgárháború és a meglehetősen vér- és pénzszomjas hadurak harcának sűrű posványába süllyedt. Ezt a káoszt kívánta kihasználni a déli, ásványkincsekben gazdag tartomány, Katanga vezetése, amely kikiáltotta a Katangai Állam függetlenségét. Az új kormány külföldi (főként dél-afrikai) zsoldosok támogatásával kívánta megszilárdítani a hatalmát - a vérontás azonban nem hogy csökkent volna, csak súlyosbodott a helyzet.
A katangai állam zsoldjában álló külföldi férfit fognak el marcona svéd katonák - habár Svédország kimaradt mindkét világháborúból, a svéd katonáknak az 1960-as évek Kongójában lehetőségük nyílt bizonyítani rátermettségüket. Nem rajtuk múlt, hogy az egymás legyilkolása iránti vágy végül felülkerekedett a józan észen. (forrás: Wikipedia)
A katangai függetlenségnek végül nem a központi kongói kormány feltámadása, hanem az ENSZ-békefenntartó haderő (főként svéd katonákból álló) csapatainak inváziója vetett véget 1962 végén.
Itt lenne a happy end, de Kongónak ez a mai napig nem adatott meg: egyes térségekben még napjainkban is súlyos harcok dúlnak, habár a független államok kikiáltásának virágkora már leáldozott.