Mai írásunkban felelevenítjük a hidegháború egyik kevéssé ismert konfliktusát, amely nem a vasfüggöny két, ellentétes oldalán zajlott le, hanem két NATO-szövetséges között.
Atlanti tőkehal - akaratán kívül vált két ország halászati konfliktusának főszereplőjévé. (forrás: Wikipedia)
Nem, nem Görögország és Törökország konfliktusáról lesz szó, mai célunk a messzi Észak!
Mini NATO-tagállam
Hatalmas gazdasági érdekkel
Izland soha nem tartozott a nagyhatalmak közé - erre már csak földrajzi elhelyezkedése (közel a világ végéhez) és alacsony népessége sem tette alkalmassá. A második világháborúban mégis felértékelődött jelentősége, területéről ugyanis a szövetségesek (amelyek 1940-ben el is foglalták a Dániával perszonálunióban álló, 1920 óta azonban független államot) tengeralattjáró-vadász bevetéseket tudtak végrehajtani.
Amerikai csapatok érkeznek Izlandra a második világháború idején - a Dániával perszonálunióban álló szigetországot 1940-ben foglalták el a britek, nehogy Dániához hasonlóan német kézre kerüljön. Izland a későbbiekben az Észak-Atlanti-óceánon portyázó német tengeralattjárók elleni küzdelem fontos támaszpontja lett. (forrás: Wiklipedia)
A második világégést követte a harmadik hidegháború, amelyben az aprócska Izland még jelentősebb szerepet kapott: a szigetországot Grönlandtól elválasztó vízfelület (a Dánia-szoros) ugyanis a szovjet tengeralattjárók és flottakötelékek kijárata volt a nyílt Atlanti-óceánra. Így nem csoda, hogy a katonai szövetség 1949-es létrehozásakor az egyébként reguláris haderővel nem rendelkező északi sziget is ott volt az alapító tagállamok között.
Amerikai F-15-ös vadászrepülőgépek a Reykjavík melletti Keflavík légi támaszpontján: 2006 előtt jelentős amerikai erők települtek Izlandon, amelyek a sziget védelmét voltak hivatottak biztosítani a vörösök ellen. Manapság évente néhány hónapra NATO-vadászbombázók települnek a szigetre demonstrációs céllal - nem, britek nincsenek köztük. (forrás: Wikipedia)
A szigetország katonai jelentősége mellett nem volt elhanyagolható a gazdasági sem: az izlandi halász- és bálnavadászhajók már évszázadok óta járták a környező tengereket, ellátva friss haláruval (a helyi ínyencségről, a hákarlról nem is beszélve) az otthoniakat és a bővülő exportlehetőségeknek köszönhetően más országok fogyasztóit is. A friss izlandi halakra azonban nem csak a helyi halászoknak fájt a foga...
Nézeteltérések a britekkel
Az Izland körüli vizeken már a második világháború után megjelentek a népes tőkehalállományt csökkenteni szándékozó brit (majd kisebb számban nyugatnémet) halászhajók, amelyek rendszeres összetűzésbe keveredtek az izlandi halászokkal, majd az ő segítségükre siető, kis méretű, ám annál lelkesebb helyi parti őrséggel (hivatalos nevén Izlandi Parti Őrség, azaz Landhelgisgæsla Íslands).
Brit és izlandi hajó találkozása az első "háború" során, 1958-ban. (forrás: Wikipedia)
Hogy a további nézeteltéréseknek elejét vegyék, és jogalapot teremtsenek a parti őrség beavatkozására, az izlandiak 1958 szeptemberében négyről tizenkét tengeri mérföldre (nagyjából 22 km) növelték a kizárólagos halászati övezetüket, amely Őfelsége halászattal foglalkozó alattvalóinak nem tetszett.
Egész pontosan nagyon nem tetszett.
A következő hónapokban a (lassan elszemtelenedő) brit halászhajók védelmére a Királyi Haditengerészet (Royal Navy) tucatnyi hadihajót (rombolókat és fregattokat) vezényelt az izlandi vizekre.
Tucatnyi nagy hadihajó a két nyílt vízi járőrözésre alkalmas izlandi járőrhajóval szemben. Így már érthető az alcímben emlegetett bibliai küzdelem.
Az úgynevezett GIUK (Greenland-Iceland-United Kingdom, azaz Grönland-Izland-Egyesült Királyság)-átjáró, amely kiválóan alkalmas arra, hogy a szovjet (orosz) Északi Flotta Atlanti-óceánra való kijutását ellenőrizze. Az átjáró megfigyelése és adott esetben védelme kiemelt fontosságot élvezett a NATO számára. (forrás: Wikipedia)
Az első tőkehalháborúként ismert konfliktusnak a NATO beavatkozása vetett véget, amely közvetítőként lépett fel a felek között: ennek köszönhetően 1961-ben a britek elismerték az izlandiak halászati övezetének kiterjesztését, cserébe még pár évig a brit halászhajók is tevékenykedhettek ezeken a vizeken.
Probléma megoldva - gondolhatja a Kedves Olvasó...
A csata folytatódik
Néhány évvel később, 1972 szeptemberében az izlandi kormány ismét húzott egy merészet, és 50 tengeri mérföldre (nagyjából 93 kilométer) növelte a kizárólagos halászati zóna határát - természetesen csak és kizárólag az erősen fogyatkozó tőkehalállomány megóvása érdekében, mert Reykjavíkot már akkoriban is környezetvédők irányították...
A halászháló elvágásának metódusa. (forrás: Wikipedia)
Azt a bizonyos biztosítékot Reykjavík ezúttal már nem csak Londonban csapta ki: több, a halászatban érdekelt nyugat-európai állam (és még a keleti blokk országai is) kifejtették nemtetszésüket az egyoldalú lépés miatt; az izlandiak azonban hajthatatlanok maradtak.
Hogy tettüknek nyomatékot adjanak, a parti őrség hajói speciális hálóvágóval felszerelkezve (izlandi nyelven "togvíraklippur") sorra fosztották meg a kérdéses vizekre merészkedő halászhajókat a halfogó segédeszközeiktől (az eszközt az izlandi parti őrség fejlesztette ki még 1958-ban, de első bevetésére csak 1972-ben került sor).
Az izlandiak által a második tőkehalháborúban bevetett egyik hálóelvágó alkalmatosság. (forrás: Wikipedia)
A Royal Navy menetrend szerint befutott (védendő a brit halászhajókat), a NATO pedig immár rutinos közvetítőként fellépve ismét megakadályozta, hogy a (már második) tőkehalháborúból valódi összecsapás legyen.
Az izlandiak ismét rommá nyerték magukat, a britek ugyanis 1973-ban elfogadták az izlandi döntést, cserébe 1975-ig 150 000 tonna halat foghattak a kiterjesztett felségvizeken.
A második tőkehalháborúban hunyt el az izlandi-brit konfliktus egyetlen áldozata, az egyik izlandi hajó mérnöke, aki hajója javítása közben halálos áramütést szenvedett.
Az utolsó háború
A mind ezidáig utolsó, harmadik tőkehalháború 1975 novembere és 1976 júniusa között zajlott le, miután Reykjavík 200 tengeri mérföldre (370 kilométer) növelte kizárólag halászati (gazdasági) zónájának határát.
Az izlandi parti őrség Ægir nevű nyílttengeri járőrhajója. Az 1968-ban szolgálatba állított, máig aktív hajó aktív résztvevője volt a második és harmadik tőkehalháborúnak. (forrás: Wikipedia)
A harmadik konfliktusban már jelentősebb összecsapásokra is sor került - amellett, hogy az izlandi parti őrség többször is figyelmeztető lövéseket adott le brit halászhajókra, a Royal Navy egyik hajójával, az HMS Andromeda fregattal összeütközött az izlandi Þór járőrhajó.
Később brit hadihajók többször is megpróbálták legázolni a brit halászhajók hálóit elvágni szándékozó izlandi hajókat - szerencsére végül egy hajó sem süllyedt el.
Miután a britek 22 hadihajót vezényeltek az Izland környéki vizekre, s a helyiek is felkészítették a bevetésre a teljes flottájukat (négy nagyobb és két kisebb járőrhajót), a helyzet már odáig fajult, hogy az izlandiak a NATO-ból való kilépéssel fenyegettek, nem mellesleg pedig 1976 februárjában megszakították a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Királysággal (megnyugtatásul: még '76 tavaszán helyre is állították).
Az Óðinn izlandi járőrhajó és a Scylla brit fregatt találkozása az északi, fagyos vizeken, fagyos hangulatban - az izlandi és brit hajók rendszeresen "karamboloztak" egymással a halászterület miatti vita okán. (forrás: Wikipedia)
Ez (a NATO-ból való kilépés) azzal járt volna, hogy a szigetországban települő jenki erők távozni kényszerülnek Izlandról, a NATO pedig elveszti a szovjet Északi Flotta mozgása feletti kontrollt - ami megengedhetetlen volt a hidegháború éveiben.
A NATO (értsd: az Egyesült Államok) végül harmadjára is közvetített a háborgó tengerek felek között, amelynek eredményeként a britek harmadjára voltak kénytelenek lenyelni az izlandi halas békát: 1976. június 1-jétől elismerték a tűz és jég földjének 200 tengeri mérföldes kizárólagos halászati övezetét, cserébe pedig ismét kaptak egy minimális kvótát, aminek a brit halászok annyira azért nem örültek.
Az izlandi kizárólagos gazdasági övezet "fejlődése". A fehér szín a part menti vizeket jelöli, a legvilágosabb kék árnyalat a négy tengeri mérföldes övezethatárt jelöli, míg a három legsötétebb árnyalat az 1958-as (12 tengeri mérföldes), az 1972-es (50 tengeri mérföldes) és az 1975-ös (200 tengeri mérföldes) kiterjesztést jelzik. (forrás: Wikipedia)
Az egykori virágzó északi brit halászflották és kikötőik pedig szépen-lassan hanyatlásnak indultak - akkora pofon volt ez számukra, amelyből az iparág azóta sem tért magához (habár egy minimális kárpótlást kaptak az ekkor tönkrement halászok a brit kormánytól).
Izland a tőkehalháborúk során tanúsított kitartásával pedig igazolta ország-világ előtt, hogy Dávid igenis legyőzheti (néha legalábbis) Góliátot - ehhez elég csak stratégiai helyen feküdni a hidegháború kellős közepén.
Az izlandi parti őrség Thor hadihajója, a jelenleg szolgálatban álló legnagyobb és legpotensebb izlandi hadihajó. (forrás: Wikipedia)
Zárásként itt egy brit dokumentumfilm a tőkehalháborúkról: