Tavaly nyáron egy poszt erejéig foglalkoztunk már az Oroszország és Japán között máig feszültségforrást eredményező néhány apró sziget történetével - akkor felvillantottuk a második világháborús összecsapásuk egy-két részletét is.
Japán roham az orosz csapatok ellen. (forrás: Wikipedia)
Viszont korántsem az 1945-ös összecsapások voltak a legsúlyosabbak a két ország történetében: következzen az 1904-1905-ös orosz-japán háború rövid története!
- Felség, biztosíthatom, hogy ezek a makakómajmok soha nem fognak bennünket megtámadni! De ha mégis, garantálom önnek, hogy néhány napon belül elsöpörjük a próbálkozásukat és visszaűzzük őket a szigeteikre! - tette hozzá szinte bocsánatkérőn Jevgenyij Alekszejev tengernagy, az orosz Távol-Kelet teljhatalmú kormányzója, a csendes-óceáni flotta főparancsnoka azon a fagyos, 1904 januári délutánon, amikor II. Miklós cár fogadta őt rezidenciáján, hogy az ázsiai katonai helyzetről érdeklődjön, miután a japánok egy kecsegtető diplomáciai ajánlattal álltak elő a feszültség rendezése érdekében.
Néhány hónappal később Alekszejev már azt kívánta, bárcsak majmokkal kellene hadakoznia, nem pedig a japán császári haderők jól kiképzett és felszerelt harcosaival.
Expanzió a Távol-Keleten
A 16. századtól kezdve Oroszország (1721-től Orosz Birodalom, azaz Россійская Имперія) fokozatosan terjesztette ki fennhatóságát kelet felé; eleinte még csak a Volga környékén élő tatárok jelentettek akadályt (aztán ők sem), majd az Urál, végül pedig a hatalmas, kontinensnyi méretű Szibéria ritkán lakott vidékei is a Föld legnagyobb szárazföldi birodalmának részévé váltak. A 18. századra már Ázsia északkeleti része is orosz uralom alatt állt (állítólag maga Benyovszky Móric is tiszteletét tette a Kamcsatka-félszigeten) Alaszkával egyetemben; a század végén pedig megkezdődött a térnyerés az addig Kína részét képező Mandzsúriában is, ahol alig egy évszázaddal később komoly érdekellentétre derült fény...
A japán tábornokok fogadják a kínaiak megadását az 1894-1895-ös háború végén. Korabeli japán illusztráció. (forrás: Wikipedia)
...mivel az 1860-as évektől a világ felé (kényszeredetten, többek között orosz nyomásra) nyitó Japán is ezt a régiót tekintette ugródeszkának a nagyhatalmiság felé vezető úton (és a Mandzsúriától délre fekvő Koreai-félszigetet). Az alig egy évtized alatt a középkori viszonyokból modern ipart kiépítő, jól felszerelt hadsereget és hadiflottát létrehozó Japán 1894-1895-ben egy rövid háborúban tönkreverte a Koreát elengedni nem akaró Kínát, s megszerezte a félsziget feletti befolyást (amely ekkor névleg önálló császársággá vált), habár jelentős katonai erőt - ekkor még - nem telepítettek ide.
A japán-kínai háborút kihasználva az oroszok pedig szépen-csendben bevonultak Mandzsúria addig kínai fennhatóság alatt maradt részébe, hivatalosan az ottani érdekeltségeik védelmére.
Északkelet-Kína, vagy más nevén Mandzsúria, amely az utolsó kínai uralkodócsalád szülőhelye. A 19. század végén Oroszország és Japán érdeklődését egyaránt felkeltette ez a terület. (forrás: Wikipedia)
Tehát mind az orosz medve, mind a felkelő nap országában élő szamurájok modern kori leszármazottai szerették volna befolyásukat kiterjeszteni a meggyengülő Kína északkeleti részén, s igazából egyikük sem akart komoly engedményeket tenni a másiknak (pontosabban a japánok 1904 elején előálltak egy diplomáciai megoldással - lemondtak volna Mandzsúriáról Koreáért cserébe -, de ezt az oroszok csuklóból elutasították).
Az oroszok - valós és vélt erejük minden gőgjével - egyszerűen nem vették komolyan a japánokat. Aktuális uralkodójuk, II. Miklós cár (császár) ráadásul szívből gyűlölte Japánt, mivel még trónörökös korában Tokióban tett látogatása alkalmával egy elmeháborodott rendőr megpróbálta eltenni láb alól.
II. Miklós, Oroszország utolsó cárja (császára). Még trónörökös korában egy elmeháborodott japán rendőr megpróbálta megölni, emiatt élete végéig ellenszenvvel viseltetett a felkelő nap országának polgárai iránt. (forrás: Wikipedia)
Kitör a háború
Az oroszok időközben, a 19-20. század fordulóján a kínai Liaodong-félszigeten hatalmas haditengerészeti támaszpontot építettek ki Port Artur (Порт-Артур) néven, amely csendes-óceáni flottájuk fő bázisa lett (1904 elején már tizenkét nagy hadihajó horgonyzott az itteni vizeken). Mintegy mellékesen pedig Mandzsúria-szerte több tízezer katonát állomásoztattak az utánpótlás-szállító vonalaik védelme címén.
Színes japán illusztráció a Port Arturban állomásozó orosz hadihajók elleni támadásról. (forrás: Wikipedia)
A háború végül a Port Artur elleni japán tenger felőli rajtaütéssel vette kezdetét 1904. február 8-án (a támadás kezdete után a szentpétervári japán nagykövet átnyújtotta hazája hadüzenetét a kissé meglepett orosz külügyminiszternek), majd a következő hetekben a Koreai-félsziget nyugati részén végrehajtott japán partraszállással folytatódott. Az orosz politikai és katonai elit (élükön a cárral) úgy gondolta, hogy eljött az idő a japánokkal való leszámolásra - még mindig úgy gondolták, hogy a háborúval rövid idő alatt móresre tanítják majd őket, egyszersmind bebiztosítják vezető szerepüket a Távol-Keleten.
Pontosabban csak azután gondolták így, hogy rájöttek, a japánok nem csak előrehozott áprilisi tréfának szánták az általuk aljasnak tekintett támadást - az uralkodó egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a japánok képesek ilyen galád tettre; ennek tudható be, hogy Oroszország csak nyolc nappal később üzent hadar Japánnak.
Port Artur és az ott állomásozó orosz hadihajók japán tüzérségi tűz alatt a város ostroma idején. (forrás: Wikipedia)
Habár az oroszok jelentős számbeli fölényben voltak a japánokkal szemben szárazföldön, érdemben nem tudták megakadályozni az ellenség hadmozdulatait: miközben a japán flotta beszorította az oroszt Port Arturba, a Koreából kitörő csapatok elvágták a flottatámaszpontot Mandzsúriától: 1904. augusztus 1-jén megkezdődött az öt hónapig tartó ostrom, amelynek végén nem csak Mandzsúria déli része veszett el az oroszok számára, hanem a csendes-óceáni flotta is.
Orosz csapatok visszavonulása a Mukdennél elszenvedett vereséget követően. (forrás: Wikipedia)
Az orosz szemszögből tragikus események sora ugyanakkor még nem ért véget: a japánok, miután biztosították Mandzsúria tengerpartját, észak felé fordultak, hogy az egész tartomány felett megszerezzék az ellenőrzést. Az oroszok 1905 februárjában tettek még egy utolsó kísérletet megállításukra, amelynek keretében sikerült megvívniuk az addigi történelem egyik legnagyobb szárazföldi csatáját Mukden (ma Senjang, vagyis 沈阳) városa mellett: a számszerűleg túlerőben lévő oroszok (háromszáznegyvenezer katonájuk állt szemben a japánok kétszázhetvenezer harcosával) végül vereséget szenvedtek a közel három hétig tartó csatában, amely végén alakulataik nagy része fejvesztett menekülésbe kezdett.
Mukden után a megmaradt orosz egységeket a határ védelmére vonták vissza az Amur folyón túlra - annak átlépése ugyanakkor nem állt szándékában a japánoknak.
Orosz tábori tüzérség a mukdeni csata idején. A ma Senjangként ismert város környékén vívott ütközet az addigi történelem egyik legnagyobb szárazföldi összecsapása volt. (forrás: Wikipedia)
Világkörüli út
Még tartott Port Artur ostroma, amikor az orosz stratégák elhatározták: mindenképpen fel kell menteni, ki kell szabadítani a csendes-óceáni flottát a japán Császári Haditengerészet (大日本帝國海軍) gyilkos szorításából. Éppen ezért összeszedték az orosz Cári (Császári) Haditengerészet (Российский императорский флот) legütőképesebb alakulata, a Balti Flotta színét-javát (összesen negyvenkét hajót, köztük tizenegy csatahajót és nyolc cirkálót), átnevezték Második Csendes-óceáni Hajórajjá, majd október 15-én Zinovij Rozsesztvenszkij tengernagy parancsnoksága alatt útnak indították a világ végére.
Zinovij Rozsesztvenszkij tengernagy, aki a fél világot megkerülve vezette flottáját - a pusztulásba. (forrás: Wikipedia)
Az oroszokra hosszú út várt, amit nem könnyített meg az sem, hogy a háborúban semleges, de a japánokkal szövetségben álló angolok a flotta nagy részének nem engedélyezték az utat jelentősen megrövidítő Szuezi-csatorna használatát - a két részre szakadt kötelék egy része így kénytelen volt Afrikát megkerülni.
Az időközben második csendes-óceáni hajórajjá átkeresztelt balti flotta útja a Távol-Keletre. A britek megatagadták a hadihajók nagy részének átkelését a Szuezi-csatornát, emiatt azoknak meg kellett kerülni egész Afrikát. A viszontagságokkal teli út végén a japánok már várták az oroszokat. (forrás: Wikipedia)
Később legendássá vált az is, hogy az oroszok a Brit-szigetek mellett elhaladva angol halászhajókat japán hadihajóknak (!) nézve tüzet nyitottak rájuk, kiváltva ezzel londoni Őfelsége haragját.
A hosszabb-rövidebb megállókat (többek között egy madagaszkárit is) beiktatni kényszerülő orosz flotta végül 1905 áprilisában Ceylontól (a mai Srí Lanka) délre újra egyesült, s mivel időközben Port Artur és Mandzsúria is elesett, az oroszok célja az egyetlen megmaradt jelentősebb távol-keleti kikötőjük, Vlagyivosztok elérése lett, hogy később majd onnan törjenek borsot a japánok orra alá.
Vlagyivosztok - a ma több mint hatszázezres nagyváros a háború idején álmos kis kikötő volt a Japán-tenger partján. (forrás: Wikipedia)
A japánok azonban számítottak az oroszok érkezésére (magas színvonalú hírszerzéssel rendelkeztek ugyanis, amelynek tagjai gyakran olvastak európai újságokat...), így amikor május 28-án a meglehetősen leharcolt állapotban lévő orosz hajóhad befutott a Sárga-tengert a Japán-tengertől (illetve a Koreai-félszigetet a japán szigetvilágtól) elválasztó Cusimai-szorosba (régen helytelenül Csuzimai-szorosként hivatkozták), a később legendássá váló Tógó Heihacsiró tengernagy parancsnoksága alatt álló japán flotta már várta őket.
Rozsesztvenszkij tengernagy zászlóshajója, a Knyaz Szuvorov (Князь Суворов) csatahajó. A hajót az ütközet során elsüllyesztették a japánok. (forrás: Wikipedia)
A jelentős túlerőben lévő japánok az addigi történelem legnagyobb tengeri ütközetében (ez a háború már csak ilyen rekorddöntögető volt, úgy látszik) tönkreverték az oroszokat: Rozsesztvenszkij tengernagy fogságba esett, az orosz hajók többségét pedig vagy elfoglalták, vagy a tenger fenekére küldték - csak néhány kisebb hadihajó jutott el Vlagyivosztokba, a később híressé (hírhedtté) váló Auróra cirkáló pedig a jenki ellenőrzés alatt álló Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában kötött ki, ahol a háború idejére internálták legénységével együtt.
Tógó tengernagy a Mikasza (三笠) csatahajó fedélzetén, tisztjei társaságában. Tógó az egész háborúban meghatározó alakja volt a japán Császári Haditengerészetnek. (forrás: Wikipedia)
A "tönkreverték" kifejezéssel nem túlzunk, a tizenegy orosz csatahajóból ugyanis hetet süllyesztettek el a japánok, miközben saját veszteségük csak három kicsiny torpedónaszád volt.
Tógó tengernagyot később úgy is emlegették, mint a "Kelet Nelsonja".
Nem mellesleg az oroszoknak (szovjeteknek) három évtizedükbe telt, mire sikerült újjászervezniük csendes-óceáni hadihajózásukat - itteni erejük azonban egészen a második világháború végéig csupán jelképesnek volt mondható.
Békekötés
Az kérdés sem volt, hogy Oroszország vereséget szenvedett a japánok ellen, ráadásul az egyre romló hátországi körülmények miatt még egy echte forradalommal is meg kellett birkóznia az orosz vezetésnek. Éppen ezért nem utasították el, amikor az Egyesült Államok elnöke, Theodore Roosevelt felajánlotta a közvetítést a felek között.
Kuroki japán tábornok, a stábja, valamint külföldi megfigyelők és tudósítók egy Mandzsúriában készült 1904-es csoportképen. (forrás: Wikipedia)
Az 1905 augusztusában a Maine állambeli Portsmouth Hajógyár területén folytatott tárgyalások eredményeként szeptember 5-én ugyanott megkötötték a békeszerződést - ebben az oroszok lemondtak Mandzsúriáról (amit egyébként a japánok sem foglaltak el, de befolyásuk ezentúl megkérdőjelezhetetlenné vált), elismerték Japán Korea feletti fennhatóságát, továbbá elbúcsúztak Szahalin szigetének déli részétől (egy időre legalábbis).
Az orosz és a japán delegáció az egyesült államokbeli béketárgyalások idején 1905 augusztusában. Ahogy mondani szokás: nem őszinte a résztvevők mosolya... (forrás: Wikipedia)
Ahhoz képest, hogy az oroszoknak gyakorlatilag nem maradt bevethető ereje, amellyel megakadályozhatták volna a teljes vereséget a Távol-Keleten, olcsón megúszták a háborút - az akkori nagyhatalmaknak sem állt ugyanis érdekében az, hogy a japánok túlnyerjék magukat. Az itteni események ugyanakkor évtizedekre meghatározták a két ország viszonyát, s még a második világháborúra is hatással voltak.
Kiegészítés: mint arra fel lett hívva a figyelmünk, lemaradtak a háború veszteségei; ezen a téren nagyjából döntetlen alakult ki - japán oldalon 58-86 ezer, míg orosz oldalon 43-120 ezer áldozatot követelt a háború (forrástól függően, de ebbe már beleszámolták a betegségben elhunytakat is).
Szovjet matrózok Port Arturban 1945-ben, miután visszafoglalták a várost a japánoktól. Az Orosz Birodalom örökébe lépő Szovjetuniónak nem kis elégtételt jelentett a japán impérium pusztulása. (forrás: Wikipedia)
Érdekesség, hogy ugyan a két harcoló fél már 1905-ben lezárta a háborút, az csak egy évszázaddal később ért véget hivatalosan. 1904-ben ugyanis az orosz támogatással függetlenségét elnyerő Montenegró is hadat üzent Japánnak (aktívan viszont nem vett részt a harcokban), őket azonban nem hívták meg a békekonferenciára. A kicsiny balkáni ország 2006-os függetlenné válásakor végül rendezték ezt a "nézeteltérést" Japánnal.
Az 1905. szeptember 5-én aláírt békeszerződés egy példánya. A dokumentum Nobel-békedíjat hozott az Egyesült Államok akkori elnökének, Theodore Rooseveltnek, aki közvetített a hadakozó felek között. (forrás: Wikipedia)
