Amikor a leningrádi orvosi egyetemen frissen végzett, alig huszonhat esztendős általános háziorvos, Leonyid Ivanovics Rogozov (Леони́д Ива́нович Ро́гозов) elfogadta a felkérést, hogy egyetlen orvosként csatlakozzon hazája hatodik Antarktisz-expedíciójához, meg volt róla győződve, hogy nyugodt, eseménytelen két év áll előtte a világ másik végén.
A Novolazarevszkaja-állomás látképe 2006-ban. A Szovjetunió által alapított, napjainkban Oroszország által üzemeltetett kutatóállomás első személyzetének volt a tagja mai posztunk főhőse. (forrás: Wikipedia)
Nagyobbat nem is tévedhetett volna - antarktiszi tartózkodása alatt ugyanis olyan orvosi kihívással került szembe, amellyel azelőtt és azóta sem sokan találkoztak...
Szovjetek a déli féltekén
Az 1950-es és 1960-as évek a nagy földrajzi felfedezések utolsó korszakának tekinthető - ezekben az időkben ugyanis a nagyhatalmak (elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió) és a térségben érintett kisebb államok (köztük a britek, franciák, argentinok) számtalan expedíciót szerveztek Földünk legdélibb kontinensének feltérképezése érdekében. Ezen expedíciók számára tucatnyi kisebb-nagyobb kutatóállomás létesült elsősorban a kontinens partvidékén.
Az 1950-es években a szovjetek - hasonlóan az amerikaiakhoz - nagy elánnal vetették bele magukat az Antarktisz feltérképezésébe. Noha a felszínen ezek csak és kizárólag polgári célú tudományos missziók voltak, ekkoriban még nem zárták ki a kontinens katonai hasznosítását sem. A képen a szovjet Vosztok-állomásról a Déli-sarkra tartó menetoszlop járművei láthatóak. (forrás: Wikipedia)
A Szovjetunió hatodik Antarktisz-expedícióját az Ob névre hallgató teherhajó szállította a kontinensre - ennek volt tagja a klinikai (rezidensi) gyakorlatát a felfedezés és kaland érdekében megszakító Rogozov doktor is, mint a csapat egyetlen orvosa. Az expedíció a partra tételt követően azzal a lendülettel megalapította a Novolazarevszkaja Állomást (Станция Новолазаревская) 1961 januárjában, hogy hozzálássanak a környező jégsivatag békés felfedezéséhez (ha-ha).
A szovjet hatodik Antarktisz-expedíció tagjait a déli kontinensre szállító Ob teherhajóról 1975-ben készült felvétel. Itt már egy helikopternek is jutott hely a hajó tatjánál, de az expedíció idején, 1961-ben még nem volt forgószárnyas a fedélzeten. (forrás: Wikipedia)
Kellemetlen tünetek
Teltek-múltak a hetek, majd a hónapok anélkül, hogy említésre méltó eseményre került volna sor - ha nem számítjuk a közeli pingvinkolónia tagjaival folytatott eszmecseréket a bolsevizmus antarktiszi jövőjével kapcsolatban. Egy áprilisi napon azonban Rogozov doktor nem várt és kellemetlen tüneteket kezdett tapasztalni magán: a kezdeti fáradtságot és hányingert hamarosan intenzív jobb-alhasi fájdalmak követték, amelyek az orvosi álmoskönyvek szerint csak egyet jelenthettek: Leonyidnak akut vakbélgyulladása kerekedett - a világ végének közelében.
A Novolazarevszkaja-állomás környéki őslakók. Sajnos közöttük kevés a szakképzett orvos, így Rogozov doktor komoly kihívás elé került. (forrás: Wikipedia)
A bélrendszer nevezett féregnyúlványának gyulladásos megbetegedésére már az 1960-as években a műtéti úton történő eltávolítás volt a megoldás, és nem tartozott a különösebben veszélyes (értsd: halálos) betegségek közé. Ez már akkor is rutinműtétnek számított - mármint a megfelelő egészségügyi felszereléssel ellátott kórházakban, odahaza a Szovjetunióban.
Egy feltárt vakbélről készült rajz. (forrás: Wikipedia)
Az Antarktiszon azonban - ahol a legközelebbi orvosi személyzet az 1600 kilométernyire fekvő szovjet Mirnij-állomáson tartózkodott, amit lehetetlen volt elérni, lévén nem voltak repülőgépek vagy helikopterek a környéken, és ha lettek volna sem tudtak volna felszállni a pocsék időjárási körülmények miatt - a vakbélgyulladás csak egyet jelenthetett Leonyid számára: a lassú, kínok közötti halált.
Az expedíció elszigeteltségét jelzi, hogy egy éven belül nem volt várható még utánpótlást szállító hajó sem, ráadásul hamarosan beköszöntött a közel fél évig tartó antarktiszi tél, ami egyet jelentett a hosszú, hónapokon át tartó sötétséggel.
Az önműtét
Leonyid Rogozovot azonban nem abból a fából faragták, aki csak úgy eldobja magától az életet, ezért elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megműti a rakoncátlankodó vakbelet: önműtétet hajt végre - társai segítségével!
Április 29-én - miután helyi érzéstelenítés gyanánt némi (?) novokaint fecskendezett magába - Rogozov doktor hozzálátott az operációhoz. Ebben két kijelölt fő-asszisztens volt a segítségére, akik a lámpákat tartották, a megfelelő műszereket odaadták az orvosnak, illetve tartottak egy tükröt, hogy Rogozov láthassa, mit csinál (utóbbi végül nem nagyon vált be, mivel Leonyid nem tudta megszokni hogy a tükörképét látja mindennek).
Az állomás vezetője (nevezzük tartalék műtőssegédnek) készenlétben állt, hogyha az egyik vagy másik asszisztens elájulna, helyettesítse őket
Rogozov doktor a sikeres önműtét után az expedíció egy tagjával. (forrás: Wikipedia)
Habár az operációnak volt olyan szakasza, amikor Rogozov kezdte feladni (a nagy vérveszteség miatt attól tartott, hogy elájul, mielőtt elköthetné a féregnyúlvány eltávolítása után keletkezett sebet, ami könnyen a véget jelentette volna), végül úrrá lett a nehézségeken, és sikeresen befejezte a történelmi önműtétet, amely ugyan kevesebb, mint két órán át tartott, a bevállalós doktort azonban beemelte a történelemkönyvekbe.
Leonyid és társai legnagyobb örömére nem posztumusz.
Az operáció után
Rogozov a műtétet követő két hétben lábadozott (öt nap alatt ment le a magas láza, s megúszta a seb elfertőződését is), majd újra munkába állt, s ismét beköszöntöttek a szürke (pontosabban koromfekete, majd folyamatosan világos) hétköznapok. 1962 áprilisában végül megérkezett a hajó az expedícióért - kikötni azonban a borzalmas időjárás miatt nem tudott, így végül egy repülőgéppel evakuálták a személyzetet (máskülönben újabb egy évet kellett volna a jégvilágban tölteniük, ami azért már nekik is sok lett volna).
A Szovjetunióba való visszatérésekor Rogozov doktort hősként ünnepelték - nem kis teljesítményt nyújtott, úgyhogy bátran írjuk le: meg is érdemelte. (forrás: Wikipedia)
Miután hazatértek a Szovjetunióba, Rogozovot igazi nemzeti hősként fogadták, aki példás helytállásával és szakértelmével ország-világ előtt demonstrálta a szovjet orvostudomány fejlettségét és azt, hogy milyen kemény fából faragták a szovjet embert (valljuk be, azért meg is érdemelte az elismerést). Rogozov doktor még 1961-ben megkapta a Munka Vörös Zászló érdemrendjét (Орден Трудового Красного Знамени), az egyik legmagasabb szovjet polgári kitüntetést a sikeres operációért.
A Munka Vörös Zászló érdemrendje. (forrás: Wikipedia)
Bár a szovjet propagandagépezet rivaldafénybe állította Rogozov doktort, és dicshimnuszokat zengett róla, erre nem igazán volt szükség: magáért beszél a tény, hogy valaki minimális külső segítséggel megműti magát a világ végén, a legközelebbi normális kórháztól több ezer kilométerre.
Leonyid Rogozov az expedíciót követő években Leningrádon helyezkedett el orvosként, majd kutatóként. Itt (pontosabban ekkor már Szentpéterváron) érte a halál: 2000-ben hunyt el hatvanhat éves korában, tüdőrák következtében.
Változások az Antarktiszon
Rogozov esete után némileg módosítottak az orvosok antarktiszi állomásoztatásán: 1961 óta csak olyan orvos teljesíthet hosszútávú szolgálatot a déli kontinensen, aki búcsút mondott vakbelének - az az orvos, akinek a jelentkezéskor még megvan ez a haszontalan szerve, kénytelen eltávolíttatni azt, vagy csak turistaként látogathat az örök fagy birodalmába.
A Mirnij kutatóállomás 2007 nyarán. A fél évig tartó antarktiszi tél nem csak a megszokottnál is hidegebbet, hanem majdnem fél évig tartó sötétséget is jelent, ezért aki télen is marad az egész évben üzemelő kutatóállomásokon, a szokottnál is nagyobb pszichikai nyomásnak van kitéve, és korlátozott az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés is. (forrás: Wikipedia)
A szigorúságnak egyszerű oka van: az Antarktiszon még napjainkban sincsen minden utcasarkon műtővel felszerelt hipermodern kórház (a kevés kivétel egyike a kisvárosként funkcionáló, így saját mini-kórházzal is rendelkező amerikai McMurdo-állomás), ráadásul a kutatóállomások többségén egyetlen orvos dolgozik (a csökkentett személyzetű téli időszakban legalábbis), éppen ezért nem lenne szerencsés, ha valakinek meg kellene ismételnie a Rogozov-féle önműtétet a hosszú, sötét tél közepén, amikor hónapokig nem lehetséges a légi úton történő kimentés sem.
