Japán történelme során számos alkalommal tettek kísérletet idegen hatalmak a szigetország feletti uralom megszerzésére, de mindannyiszor kudarcot vallottak: a felkelő nap földje soha nem lett gyarmat, vagy megszállt terület, s az átlagos japán ember számára elképzelhetetlen volt, hogy ez valaha is bekövetkezzen.
A félig elsüllyedt japán Haruna (榛名) csatahajó 1945 júliusában. A háború utolsó heteiben Japánnak már nemigen voltak bevethető hadihajói az érkező amerikai inváziós flottával szemben. (forrás: Wikipedia)
A második világháború végén azonban mégis megtörtént. A "Tovább" gomb után jöjjön Japán Egyesült Államok általi megszállásának rövid története.
A vereség árnyéka
1945 nyarán még a legelvakultabb japán politikusok és katonatisztek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a három és fél évvel korábban felébresztett óriással, az Egyesült Államokkal (és szövetségeseivel) vívott háborúban a férfi szaporítószerv rossz oldalára kerültek. A nagyvárosokat (néhány kivételtől eltekintve) porig bombázták a jenki repülőgépek, a tengeri kereskedelmet (utánpótlást) megbénították az ellenséges tengeralattjárók, s az amerikaiak már megvetették lábukat a birodalom előkertjében, Okinava szigetén. Ennek ellenére úgy tűnt, a vezetőknek eszük ágában sincs megadni magukat - a szövetségesek ugyanis feltétel nélküli megadást vártak el, ez viszont kétségessé tette az isteni eredetű császár, Hirohito (裕仁) trónon maradását.
Japán vezetői (politikusok és katonák vegyesen) bíztak benne, hogy kellően nagy veszteségek okozása mellett tárgyalóasztalhoz tudják kényszeríteni az amerikaiakat.
Gombafelhő az égen: a Hirosima és Nagaszaki elleni amerikai atomtámadásoknak döntő szerepe volt (lehetett) a japánok megadásában. (forrás: Wikipedia)
Augusztus elején végül két japán várost, Hirosimát és Nagaszakit elpusztították az első atombombákkal, ezzel egy időben pedig az addig a Távol-Keleten semleges Szovjetunió villámháborút indított a Mandzsúriában állomásozó japán csapatok ellen (s szovjet csapatok szálltak partra Dél-Szalahinon és a Kuril-szigeteken is). Az ország teljes pusztulásának és a vörös inváziónak a veszélye végül magát a császárt késztette lépésre: egy kalandos körülmények között, titokban elkészített, majd augusztus 15-én a nagyközönség számára lejátszott hangfelvételen Hirohito bejelentette, hogy hazája elfogadja a szövetségesek potsdami deklarációját.
Az uralkodó, Hirohito császár első nyilvános beszédét rögzítő lemez egy példánya ma már múzeumban. A Japán feltétel nélküli megadását a néppel közlő, kalandos körülmények között elkészített felvételt 1945. augusztus 15-én sugározták a köztéri hangszórókon. (forrás: Wikipedia)
Az uralkodói többest használó császár ezt olyan bravúrosan vitte véghez, hogy beszédében egyetlen szóval sem említette a "vereség" vagy "megadás" kifejezéseket.
Inváziós flottából megszálló flotta
És a fegyverletétel
Közben a Csendes-óceán nyugati részén a Downfall-művelet keretében már gyülekezett a történelem legnagyobb inváziós flottája, amelyet az amerikaiak (a britekkel és ausztrálokkal karöltve) 1945 őszén terveztek bevetni a legdélibb nagy japán sziget, Kjúsú elfoglalása során. A japán kormányzat kapitulációjának híre egy csapásra megváltoztatta a helyzetet: az addig véres harcokra felkészített armada és a hajók fedélzetén tartózkodó több tízezer katona célja immár az aláírandó fegyverszüneti egyezmény utáni megszálló feladatok végrehajtása lett.
A fegyverszüneti egyezmény záró oldalai. (forrás: Wikipedia)
Az 1945. augusztus 15-én életbe lépett tűzszüneti egyezményt követően az első amerikaiak (egy 150 főből álló kontingens) augusztus 28-án landoltak a Kanagava prefektúrabeli Acugi városa melletti reptéren - feladatuk a fegyverszüneti egyezmény aláírásának megszervezése volt. Őket nem sokkal később a repülőgépeken ugyanoda szállított 11. ejtőernyős hadosztály katonái követték, majd hamarosan befutott a flotta is a Tokiói-öbölbe.
A csendes-óceáni térség szövetséges főparancsnoka, Douglas MacArthur tábornok augusztus 30-án érkezett meg a felkelő nap országába.
A japán külügyminiszter, Sigemicu Mamoru (重光 葵) vezette küldöttség megérkezik a Missouri amerikai csatahajó fedélzetére... (forrás: Wikipedia)
...ahol a szövetséges parancsnokok és a hadihajó matrózainak jelenlétében 1945. szeptember 2-án aláírták a fegyverszüneti egyezményt. (forrás: Wikipedia)
Szeptember 2-án végül a szövetséges hatalmak képviselői és a japán kormány küldöttsége a Tokiói-öbölben horgonyzó USS Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a fegyverszüneti egyezményt, amelyben rögzítették, hogy Japán a szövetséges hatalmak (értsd: az Egyesült Államok) megszállása alá kerül. Ezzel párhuzamosan a japánok a többi hadszíntéren (Kínában, Délkelet-Ázsiában) is részesei lehettek a kellemetlen megadásnak - sok japán katona azonban ennek ellenére tovább folytatta a harcot a dzsungelek mélyén...
Kultikus kép: a hórihorgas amerikai főparancsnok, Douglas MacArthur tábornok a hozzá képest alacsony japán császár, Hirohito társaságában nem sokkal a fegyverszüneti egyezmény aláírását követően. Néhány évvel korábban ilyen kép nem készülhetett volna el, de ez már egy új korszak hajnala volt. (forrás: Wikipedia)
Az eredeti elképzelések szerint Németországhoz és Ausztriához hasonlóan Japánt is megszállási övezetekre osztották volna: az amerikaiak, britek és szovjetek mellett a kínaiak is kaptak volna egy-egy zónát. Ebből végül nem lett semmi.
Japánt Németországhoz és Ausztriához hasonlóan négyhatalmi megszállási övezetekre tervezték osztani. A piros területet a Szovjetunió, a kéket az Egyesült Államok, a zöldet az Egyesült Királyság (brit Nemzetközösség), a sárgát pedig Kína kapta volna meg. A kék-sárga-csíkos övezetet az amerikaiak és kínaiak közösen ellenőrizték volna. A tervből - Japán szerencséjére - nem lett semmi. (forrás: Wikipedia)
A megszállás
Az amerikai megszálló hatóságok hivatalos lobogója. (forrás: Wikipedia)
Az időközben Japán katonai kormányzójává kinevezett MacArthur tábornok irányításával a Blacklist-művelet keretében 1945 szeptemberétől több tízezer amerikai katona érkezett Japánba. Az első időben még fokozott óvatosság jellemezte tevékenységüket, hiszen néhány héttel korábban a japán katonai vezetés még több millió ember öngyilkos támadásával kívánta feltartóztatni az ellenséget - így nem lehetett kizárni, hogy az elvakult hazaszeretettől és lojalitástól fűtött (esetleg a bombázástól feldühödött) civilek rátámadnak az amerikai katonákra.
Ebből végül - szerencsére - nem lett semmi.
Tokiói utcakép a háború után. A később kibontakozó japán "gazdasági csoda" alapját az ország újjáépítésének éveiben rakták le. (forrás: Wikipedia)
A 8. amerikai hadsereg parancsnoksága alatt álló megszálló hadsereg (amelynek létszáma 1945 decemberében már 350 ezer fő volt) gerincét az 1.lovassági, a 24. gyalogos- és a 11. ejtőernyőshadosztály alkotta. 1946 februárjától őket egészítette ki egy 40 ezer főből álló nemzetközösségi (brit, ausztrál, új-zélandi és indiai) megszálló haderő (British Commonwealth Occupation Force), amelynek elsődleges feladata az egykori japán császári haderő lefegyverzésének felügyelete lett.
A megszálló haderőben több ezer amerikai-japán teljesített szolgálatot, elsősorban tolmács szerepkörben.
1945. augusztus 30-án készült kép a jokoszukai haditengerészeti támaszponton: a bázis japán parancsnoka átadja a kikötő kulcsait az Ausztrál Királyi Haditengerészet kapitányának. (forrás: Wikipedia)
A megszálló hatóság tokiói főhadiszállásának épülete. (forrás: Wikipedia)
A kezdeti időszakban ez - mármint a lefegyverzés (demilitarizálás) - volt a szövetségesek fő célja, s ezt egészítette ki a megszállt Japán közbiztonságának fenntartása (helyreállítása), illetve a nélkülöző civil lakosság élelmiszerrel való ellátásának megszervezése. Ezzel párhuzamosan az amerikai katonai hatóságok hozzáláttak a feltételezett (és még öngyilkosságot nem elkövető) háborús bűnösök felkutatásához és letartóztatásához. Felmerült a császár felelősségre vonása is, de ezt MacArthur (félve a japán társadalom várható ellenállásától) elvetette - erről Hollywood is megemlékezett egy filmmel.
A lefegyverzés részeként a még szét nem bombázott hadiipari üzemek leszerelésére, valamint a még el nem pusztított haditechnika (repülőgépek, hadihajók) lefoglalására is sor került.
Pillanatkép a tokiói per egyik tárgyalásáról. (forrás: Wikipedia)
Később Japán demokratizálása lett az amerikaiak célja. Ennek érdekében 1947-ben új alkotmányt írtak az ország számára, amelyben rögzítették, hogy Japán örökre lemond a háborúról, mint érdekérvényesítő eszközről.
Egy igazságosságon és renden alapuló nemzetközi békére komolyan törekedvén a japán nép mindörökre lemond a háborúról, mint a nemzet szuverén jogáról, és az erő használatáról és az azzal való fenyegetésről, mint eszközökről a nemzetközi viták intézésében. Annak érdekében, hogy e célt megvalósítsa, soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi erőket, sem más háborús potenciált. Az államnak nincs joga hadviselésre.
- Japán alkotmányának 9. (béke)cikkelye.
A társadalom át- (újjá-) szervezésének részeként modernizálták az oktatási rendszert (elhagyták a császár személyi kultuszának emberekbe sulykolását, továbbá előtérbe helyezték a nyugati értékeket), új munkajogi szabályokat fogadtak el, s felszámolták a korábbi titkosrendőrséget is: ekkortól kezdett legálisan működni az országban a helyi kommunista párt - azt azért el tudjuk képzelni, hogy kik álltak mögöttük.
A gyakorlatilag az amerikaiak által megfogalmazott, majd 1947-ben elfogadott új japán alkotmány egyik oldala. (forrás: Wikipedia)
Azért mindent nem volt szabad: a megszállás éveiben az amerikaiak egy cenzori hivatalt is működtettek, amellyel többek között a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadásokkal kapcsolatos híreket szűrték.
Az európai nürnbergi bíróság mintájára Japánban is megszervezték a háborús bűnösök felelősségre vonását célzó intézményt - a tizenegy ország képviselőiből álló bírói és ügyészi testület az úgynevezett tokiói perek során (1946-tól 1948-ig) számos egykori katonai és politikai vezetőt ítélt el s végeztetett ki.
Japán kommunisták egy csoportja. Az 1945 előtt üldözött politikai frakció az amerikaiak érkezése után szabadon működhetett és szerveződhetett, habár komoly politikai befolyásra soha nem tett szert. (forrás: Wikipedia)
Az idegen kultúrában, gyakran ellenséges környezetben élni kénytelen amerikai katonák számára a parancsnokságuk igyekezett minél több szórakozási lehetőséget biztosítani. Mivel az egyszerű katonák igényeit, khm, a könyvtárak, mozielőadások és kultúrestek nem minden esetben elégítették ki, ezért a Kikapcsolódási és Szórakoztatási Társaság (Recreation and Amusement Association - 特殊慰安施設協会) keretein belül több ezer hivatásos japán altesti munkáshölgy okozott boldog pásztorórákat az erre vágyó jenki katonáknak.
A parancsnokok ezzel igyekeztek elejét venni a harcképességet jelentősen csökkentő nemi betegségek kontrollálatlan terjedésének. Fő a figyelmesség, ugyebár...
Maga az intézmény egyébként mindössze néhány hónapig működött, 1946 márciusában megszüntetésre került, bár az igények nem múltak el.
A függetlenség visszanyerése
A nemzetközösségi megszálló haderő ausztrál kontingensének díszszemléje. (forrás: Wikipedia)
Az évek múlásával az amerikaiak egyre több jogkört adtak át az újonnan megalakuló japán polgári kormányzatnak (és a vele párhuzamosan megszervezett rendfenntartó erőknek), így 1950-ben, a koreai háború kirobbanásakor már szinte csak jelképes erők (a már említett 24. gyalogoshadosztály) állomásoztak a szigetországban. Az ő nagy részüket rövidesen átdobták a Koreai-félsziget pusztító harcaiba, s Japánt egyfajta logisztikai ellátóközpontként használták.
Az amerikai katonák szórakoztatására létrehozott egyik, khm, szabadidős létesítmény bejárata. (forrás: Wikipedia)
1951. szeptember 8-án végül Japán és a korábbi szövetségesek képviselői (mínusz a Szovjetunió) San Franciscóban megkötötték a háborút hivatalosan is lezáró békeszerződést, amelynek eredményeként 1952. április 28-án Japán visszanyerte szuverenitását - ez azonban nem érintette az Okinavát is magába foglaló Rjúkjú-szigetcsoportot, amely egészen 1972-ig amerikai katonai és polgári igazgatás alatt maradt.
A szükség (kényszer), egészen pontosan az egyre növekvő távol-keleti vörös veszedelem miatt végül az amerikaiak nyomására a japánok 1954-ben újjászervezték a haderejüket, immáron Önvédelmi Haderő (自衛隊) néven, amely azóta a térség egyik legütőképesebbjévé vált - de az már egy másik történet...
A San Franciscói békeszerződés aláírása. Az okmány ratifikálását követően az addigi megszálló amerikai haderők immár Japán szövetségeseként maradtak a szigetországban - elsősorban a Távol-Keleten terjeszkedni szándékozó Szovjetunió és Kína féken tartása érdekében. (forrás: Wikipedia)
Az országban állomásozó amerikai csapatok ekkortól nem megszálló, hanem szövetséges funkciójukban maradtak Japánban: még napjainkban is több, mint ötvenezer amerikai állomásozik a szárazföldi, tengerészeti és légi támaszpontokon (egy repülőgép-hordozó-harccsoport, valamint jelentős tengerészgyalogos alakulatok formájában). Az amerikaiak ottléte számtalanszor okozott feszültséget a helyiekkel (elsősorban nemi erőszakok miatt), de a japánok többsége barátként tekint az egykori ellenségekre.
A Japánban állomásozó amerikai csapatok (United States Forces Japan - USFJ) parancsnokságának emblémája. (forrás: Wikipedia)
