A 20. és 21. század diktátorait bemutató sorozatunk ötödik epizódjában végre ellátogatunk az öreg kontinensre, hogy megismerkedjünk azzal a katonatiszttel, akinek tevékenysége meghatározó volt Spanyolország közelmúltbeli történelme szempontjából.
A Caudillo, azaz a Vezér portréja. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gomb után következzen a Caudillo ("vezér"), azaz Francisco Franco Bahamonde története!
Irány a sereg!
Francisco Franco és szülei. (forrás: Wikipedia)
Írásunk főszereplője, aki a keresztségben a spanyolosan rövid Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade nevet kapta, 1892. december 4-én született meg egy galíciai kisvárosban, Ferrolban egy kisnemesi származású, tengerésztiszti hagyományokkal bőven rendelkező családba. Felmenői példáját követve a kis Francisco is a flottához szeretett volna csatlakozni, azonban az Egyesült Államoktól 1898-ban elszenvedett vereséget követően ez a haderőnem méretében jelentősen összement, így a betölthető pozíciók száma is alacsony volt.
A Franco-család címere 1940 előtt. (forrás: Wikipedia)
Mivel azonban vonzotta a katonai pálya, csatlakozott a hadsereghez, amelynek toledói gyalogsági akadémiájának elvégzését követően csendes laktanyai szolgálat következett szülővárosában. Az 1910-es években már a Spanyolország által (is) annektálni szándékozott Marokkóban találjuk Francót, ahol helyiekből verbuvált egységek parancsnokaként szerzett magának hírnevet, s kezdett el felfelé mászni a katonák nehezen járható ranglétráján.
1917-ben, huszonnégy éves korában a hadsereg történetének legfiatalabb őrnagyává léptetik elő.
Francisco és szintén katona bátyja, Ramón Észak-Afrikában 1925-ben. (forrás: Wikipedia)
1921-ben a francia mintára létrehozott spanyol idegenlégió parancsnokhelyettesévé nevezik ki, s ebben a minőségében részt vesz az 1926-ig dúló marokkói rif háborúban (Guerra del Rif). Spanyolországba történő visszatérését követően, marokkói tapasztalatait felhasználva a zaragozai akadémián oktatja az irreguláris hadviselés fortélyait (immáron ezredesként). Közben a belpolitikai helyzet egyre inkább fokozódott hazájában, amelynek eredményeként 1931-ben a monarchiát a köztársaság váltja fel.
1930-ban. Gyorsan emelkedett a ranglétrán felfelé. (forrás: Wikipedia)
Franco 1923-ban feleségül vette Carmen Polot, akitől egyetlen gyermeke, egy lánya született 1926-ban: María del Carmen Franco.
Politikai ambíciók és a polgárháború
Franco-párti tüntetők felvonulása Salamanca városában 1937-ben, a polgárháború idején. (forrás: Wikipedia)
Franco kezdetben igyekezett távol tartani magát a napi politikától annak ellenére, hogy konzervatív világnézetű tisztként nem szimpatizált a meglehetősen baloldali érzelmű köztársasági kormánnyal. 1933-tól a baloldalt a jobboldal követte a kormányrúdnál, Franco csillaga pedig a következő évben ragyogott fel először, amikor az észak-spanyolországi bányászsztrájkot a hozzá hű gyarmati csapatok kíméletlenül leverték - a még ekkor is fiatal tábornok pedig jutalmul a hadsereg vezérkari főnöke lett.
Franco és tábornok-társai a polgárháború alatt. A jobboldali érzelmű tiszteknek nem tetszett a baloldali kormány tevékenysége. (forrás: Wikipedia)
1936 tavaszán az egységfrontba szerveződött baloldal megnyerte a választásokat, Francót pedig a Kanári-szigetekre helyezték át - így tevékenyen nem vehetett részt a polgárháború kezdetét jelentő, jobboldali érzelmű katinatisztek által szervezett államcsínyben. Nem sokkal később azonban Marokkóba utazott, átvette a helyi spanyol csapatok (az Afrikai Hadsereg, azaz Ejército de África) feletti parancsnokságot, megszerezve az ellenőrzést a hadsereg legütőképesebb egységei felett.
Már a háború után: Franco Reus városában 1940-ben. Ekkor már Spanyolország teljhatalmú ura volt. (forrás: Wikipedia)
1936 szeptemberében - amikor már dúlt a háború - a katonatisztekből álló Nemzetvédelmi Tanács (Junta de Defensa Nacional) Francisco Francót választotta meg Spanyolország államfőjének és a haderő főparancsnokának. Franco ebbéli minőségében a náci Németország és a fasiszta Olaszország támogatását élvezve vezette a jobboldali csapatokat a polgárháborúban. A három évig tartó kegyetlen és véres harcok eredményeként a Franco vezette erők 1939 tavaszán döntő győzelmet arattak a köztársaságpárti erők felett, így a Caudillo névvel illetett tábornok hazája teljhatalmú urává vált.
Spanyolország élén
Franco és Hitler találkozója 1940-ben. A német diktátornak beletört a bicskája Francóba - már ami Spanyolország világháborús részvételének kicsikarását illeti. (forrás: Wikipedia)
Sokáig nem ülhetett babérjain, ugyanis néhány hónappal később szövetségese, Hitler elérkezettnek látta az időt az ellenségekkel történő leszámolásra. A polgárháborúban teljesen tönkrement gazdaságú, kimerült Spanyolország nem bírta volna el egy újabb háború terheit, ezért Franco a következő években ügyesen lavírozva egyensúlyozott a szövetségesi kötelezettség és az ország túlélését jelentő semlegesség között. Ugyan egy "önkéntes" spanyol hadosztály felállításra és bevetésre került a keleti fronton, Spanyolország a háború végéig kitartott semlegessége mellett.
Spanyolország zászlaja Franco uralma idején. (forrás: Wikipedia)
Mivel Franco mögött nem állt olyan jól szervezett politikai erő, mint a náci párt Németországban Hitler mögött, a tábornok a hatalmát inkább a jobboldali politikai erők, valamint a hagyományosan konzervatív katolikus egyház támogatásával kívánta megszilárdítani és megtartani. A vezetésével létrehozott párt, a Nemzeti Mozgalom (Movimiento Nacional) egyfajta ernyőszervezetként funkcionált a különböző, Franco hatalmát támogató politikai erők összefogására, akiket a köznyelv falangistákként aposztrofált.
1942-ben Cortes Españolas néven felállításra került egy 556 fős kvázi-törvényhozó testület, a tényleges irányítást azonban Franco gyakorolta.
A római katolikus egyházban fontos támogatóra lelt a tábornok és rezsimje. (forrás: Wikipedia)
A második világháború vége után a győztes hatalmak (Egyesült Államok, Egyesült Királyság) hosszú éveken keresztül meglehetősen ridegen viszonyult Spanyolországhoz annak korábbi németbarátsága miatt, a hidegháború beköszöntével azonban a katonai szükségszerűség egy oldalra sodorta őket, miközben a spanyol gazdaság erőforrásait az újjáépítés kötötte le.
1947-ben Franco monarchiává nyilvánította Spanyolországot, de a trónt üresen hagyta, habár olyan egyenruhát hordott, amely csak az uralkodókat illette meg, s ő maga is a királyi palotában élt.
A háború után a nyugati szövetségesekkel hosszú ideig fagyos volt Spanyolország viszonya, a kezdődő hidegháború azonban egy oldalra sodorta Francót az Egyesült Államokkal. A képen Eisenhower amerikai elnök 1959-es madridi látogatásán készült. (forrás: Wikipedia)
Eközben odahaza a Franco vezette rezsim igyekezett elnyomni minden rendszerellenes törekvést és hangot. A nem Franco-párti politikai szervezeteket és szakszervezeteket betiltották (a baloldaliakat, különösen a kommunistákat és anarchistákat keményen üldözték is), s erre a sorsra jutottak a különböző kisebbségek (katalánok, baszkok, satöbbi) önállóságáért küzdő csoportok is - a mindennapos cenzúráról már nem is beszélve. A rendszer legfőbb támaszaként a rendvédelmi szervek funkcionáltak, különösen a csendőrségként operáló Civil Gárda (Guardia Civil).
1937 és 1956 között Franco személyes védelméről az Észak-Afrikában toborzott Mór Gárda (Guardia Mora) gondoskodott. (forrás: Wikipedia)
A homogén nemzetiségi összetételű Spanyolország kialakítása érdekében még tartományi szinten is a spanyol vált az egyetlen hivatalos nyelvvé.
A passzív ellenállás mellett Francónak szembe kellett néznie fegyveres felkeléssel is: 1959-től a baszkföldi spanyol tisztviselők nem érezhették magukat biztonságban, ugyanis bármikor levegőbe repülhettek az Euskadi Ta Askatasuna (ETA) baszk terrorszervezet pokolgépeitől.
Luis Carrero Blanco tengernagy, Spanyolország miniszterelnöke 1973 júniusától 1973 decemberében bekövetkezett haláláig. Az ETA út mentén elhelyezett pokolgépe végzett vele. (forrás: Wikipedia)
Egyik leghíresebb áldozatuk Luis Carrero Blanco tengernagy-miniszterelnök volt 1973 decemberében - egy útszéli bomba robbant a kocsija mellett...
A gyarmatok és az utolsó évek
Franco feltett szándéka volt, hogy megőrzi Spanyolország utolsó gyarmatait: Spanyol Szaharát és Spanyol Guineát. Utóbbit azonban nem sikerült súl sokáig megtartani, 1968-ban ugyanis a fokozódó nemzetközi nyomás hatására megkapta függetlenségét (Egyenlítői-Guinea néven), a néhány ezer spanyol gyarmatost pedig hazamenekítették az őslakosok bosszúja elől.
Franco és felesége, Carmen. (forrás: Wikipedia)
Nem voltunk az előbb teljesen pontosak, Franco ugyanis azért mindenáron nem ragaszkodott Afrikához, a portugálokéhoz hasonló véget nem érő és véres gyarmati háborúkat el akarta kerülni.
Franco uralmának végén, 1974-ben Marokkó támadást indított az időközben spanyol tartománnyá nyilvánított Spanyol Szahara ellen - az értelmetlen harc helyett a spanyol csapatok evakuálták a civil gyarmatosokat, s hozzákezdtek a kivonulás megkezdéséhez.
Egy másik amerikai elnökkel, Gerald Forddal, szintén Madridban, 1975-ben. (forrás: Wikipedia)
Hosszú időn keresztül nem került szóba Franco öröklése, de 1969-ben az e téren lévő homályt eloszlatta, amikor örökösének a Bourbon-család hercegét, János Károlyt jelölte meg, felruházva őt a "Spanyolország hercege" címmel. Az ekkor már nagybeteg (többek között Parkinson-kórtól is szenvedett) Franco végül 1975. november 20-án halt meg. A halálát követő évben az utolsó spanyol katona is elhagyta Nyugat-Szaharát, Spanyolország trónját pedig elfoglalta János Károly király, aki fokozatosan demokratizálta az országot, amely az 1980-as években a NATO és az Európai Közösség tagja lett.
Mögöttem az utódom: Franco 1969-ben jelölte meg örököseként a későbbi János Károly királyt - aki ekkor a Spanyolország hercege címet vehette fel. (forrás: Wikipedia)
Franco Carlos Arias Navarro társaságában 1975 októberében, néhány nappal halála előtt. (forrás: Wikipedia)
Franco földi maradványait eredetileg a Madrid melletti Elesettek völgyének (Valle de los Caidos) bazilikájában helyezték el, 2019-ben azonban a regnáló spanyol kormány azok exhumálása és áthelyezése mellett döntött annak érdekében, hogy ne lehessen nyilvános zarándokhely a napjainkban is minimum vitatott személyként a köztudatban élő Franco sírhelye.
Az Elesettek völgyének bazilikája, ahol Franco sírhelye is volt 2019-ig. (forrás: Wikipedia)
Sokan gondolnak nosztalgiával a Franco-korszakra, amely sokak szemében a stabilitás időszaka volt (a különböző kisebbségek és ellenfelei szemében pedig a kegyetlen elnyomásé) - a 2010-es években viszont a kontinentális Spanyolországban már nem volt Francónak köztéri szobra, amely azt mutatja, hogy a véleménybeli különbségek ellenére a többség mégiscsak negatívan ítéli meg közel negyven éves regnálását és tevékenységét.
Hosszú időn keresztül Spanyolország-szerte több száz Franco-szobor állt, a 2010-es évek elejére azonban ezek eltávolításra kerültek, ahogyan a Franco nevét viselő közterek többségét is átnevezték... (forrás: Wikipedia)
...az eltávolított szobrok talapzatából azonban a spanyol szélsőjobboldali csoportok zarándokhelyet csináltak. (forrás: Wikipedia)
