Az, hogy pontosan hol volt a magyar őshaza, a mai napig vita tárgya a kutatók és az egyszerű emberek között is; a legnépszerűbb elmélet szerint ez a terület valahol a mai Urál hegység környékén helyezkedett el. De nem csak a ma emberét izgatja, hogy honnan érkezett a Kárpát-medencébe a magyarság - ez már több száz évvel ezelőtt is kérdés volt. Egy 13. századi Domonkos-rendi szerzetes pedig úgy gondolta: utánajár a kérdésnek, és felkutatja az őshazában maradt magyarokat.
Julianus barát Magna Hungaria irányába mutató szobra a Halászbástyánál. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gomb után következzen Julianus barát két utazásának rövid története!
A keleti veszedelem
A 13. század első néhány évtizede egyértelműen a Mongol Birodalom Dzsingisz kán általi megteremtésének és felvirágoztatásának, majd erőszakos expanziójának időszaka: az 1220-as években a mongol hadjáratok már a kelet-európai orosz államokat pusztították (s döntötték alárendelt viszonyba), ezzel párhuzamosan az utolsó nagyobb népvándorlási hullámot elindítva a végtelen sztyeppén.
Mongol lovasroham egy középkori ábrázoláson. (forrás: Wikipedia)
Ebben a bizonytalan időszakban határozta el néhány Domonkos-rendi szerzetes, hogy útra kelnek, s felkeresik az akkor a kollektív magyar tudatban még elevenen létező őshazát abban a reményben, hogy találkozhatnak azokkal a magyarokkal, akik több száz évvel azelőtt nem választották a vándorlás útját.
A magyarországi domonkosok egyébként élen jártak az országtól keletre fekvő területeken élő nomád népek (elsősorban a kunok) térítésében is.
A II. Honóriusz pápa által 1217-ben szentesített Domonkos-rend címere. A szerzetesrend a 13. században elsősorban térítő munkájával tűnt ki Magyarországon. (forrás: Wikipedia)
1231 és 1234 között négy barát egy bizonyos Ottó vezetésével útra kelt, de nem jutottak túl messzire: a Dnyeper-Donyec vonalánál visszafordultak, de csak a csapat vezetője, Ottó tért haza nagybetegen - éppen el tudta mesélni történetüket, mielőtt nyolc nappal később meghalt volna.
Julianus színre lép
1235 májusában egy másik Domonkos-rendi szerzetes, Julianus negyedmagával indult el Konstantinápoly felé, ahol hajóra szálltak, s meg sem álltak a Fekete-tenger manapság háború sújtotta, akkoriban azonban főként genovai kereskedővárosok által uralt északi partjáig. Innen a sztyeppén fekvő egyik alán városba (Torginka) mentek, ahol ketten közülük meggondolták magukat és visszafordultak - további sorsukról nincsen információ.
A hosszú hónapokig tartó vándorút a végletekig próbára tette az utazókat szellemileg és fizikailag egyaránt.
Az úgynevezett Kis mecset Bolgarban, a Volgai Bolgárország egykori fővárosában. A volgai bolgár állam a mongolok 1230-as években bekövetkezett támadása következtében omlott össze. Julianus barát itteni kapcsolatok révén talált rá az őshazában maradt magyarságra. (forrás: Wikipedia)
Julianus megmaradt testvérével, Gerhardusszal folytatta a nagy utazást egészen addig, amíg utóbbi egy Bunda nevű városban meg nem halt. Julianus ilyen közel a célhoz már nem adta fel a tervét (hogy az pontosan mi volt, még visszatérünk rá), s eljutott a Volgai Bolgárország fővárosába. A mai Csuvas- és Tatárföld területén fekvő birodalom központjában Julianus találkozott egy magyar asszonnyal, aki pontosan elmagyarázta, hogy hogy találhatja meg őket két napi járóföldnyire onnan.
Julianus első utazásának részleteiről egyébként egy másik Domonkos-rendi szerzetes, Richardus (avagy latinul Riccardus) pápának írt feljegyzéseiből tudunk.
A nagy találkozásra végül nem sokkal később került sor: Julianus rábukkant az őshazában maradt magyarokra, akikkel a hatalmas tér- és időbeli távolság ellenére kölcsönösen megértették egymást. A leírások alapján az itt maradt magyarok megőrizték ősi életformájukat, amelyről az Európa belsejébe költött testvéreik kétszáz évvel korábban lemondtak: nomád életmódot folytattak, s a fegyverforgatás mestereinek bizonyultak, miközben ősi hitvilágukat is megtartották a szomszédos iszlám Volgai Bolgárország mellett.
Julianus barát keleti utazásai: első útja 1235 és 1236 között (feketével), illetve második útja 1237-ben (pirossal). (forrás: Wikipedia)
Julianus elbeszélése szerint a magyarok nem sokkal korábban verték meg az előrenyomuló mongolokat - a magyarok elmondása szerint találkozott is egy sok nyelven beszélő követükkel.
Julianus végül egy hónapot töltött a keleti magyarok között, ahonnan egy általuk javasolt rövidebb (az orosz államokon és Lengyelországon keresztül vezető) útvonalon tért haza Magyarországra 1236 decemberében.
Pogányok. Istenről fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek. A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy [most] hol laknak, nem tudták. [...]
- részlet Riccardus barát Julianus útjáról Rómába küldött jelentéséből.
Julianus a magyar őshazát a "Magna Hungaria", azaz "régi Magyarország" kifejezéssel illette - mai tudomásunk szerint államalakulattá soha nem vált, csupán szállásterületként funkcionált a magyarok számára.
A második út
Julianus barát a következő évben, 1237-ben újból útra kelt, ezúttal azonban feltételezhetően már az Európa felé törő mongolok szándékának felderítése volt a fő célja - mint ahogy egyes feltételezések szerint már az első útra is emiatt került sor; ebben az esetben Julianust nyugodtan nevezhetjük az első ismert magyar hírszerzőnek is. Ekkor azonban már nem jutott túl messzire: Moszkvától valamivel keletre érte a hír, hogy távollétében a Volgai Bolgárország megsemmisítő vereséget szenvedett a mongoloktól, s az új hadjáratban feltehetően az itteni magyarság nagy része is elpusztult.
Második útjának egyetlen kézzel fogható eredménye egy levél volt, amelyet az Európa meghódításáért felelős mongol hadvezér, Batu kán küldött IV. Béla királynak.
A muhi (vagy Sajó-menti) csata egykorú ábrázolása egy nyugati kéziratban. (forrás: Wikipedia)
Julianus barát második útjáról is készült jelentés - útjainak jelentősége abban rejlik, hogy először kapott a nyugati társadalom (elsősorban a magyar vezetés és a római katolikus egyház) részletes leírást az új veszedelemről, amely Európát fenyegette a mongol előretörés képében; az már igazán nem a baráton múlott, hogy végül nem sikerült a felkészülés az 1241-1242-ben bekövetkező invázióra, amely a magyar kollektív tudatba tatárjárás néven vonult be.
Julianus barát keleti úti tapasztalatait később (az 1240-es évek derekán) a pápa által a mongol udvarba küldött követek is felhasználták.
IV. Béla mongolok előli menekülése a Képes Krónika ábrázolásában. (forrás: Wikipedia)
A két úton kívül Julianus barát életéről gyakorlatilag semmit nem tudunk; valószínűleg a 13. század első éveiben születhetett, s fiatalon csatlakozhatott az 1220-as években Magyarországon megjelenő Domonkos-rendhez; második útja után az élete szintén a történelem homályába vész - lehet, hogy a tatárjárás idején életét vesztette, de az is lehet, hogy részt vett az ország újjáépítésében. Ma Magyarországon számos szobor ábrázolja az őshazában maradt magyarokat felkutató barátot, ahogy nem egy közterület is Julianus nevét viseli.
Julianus és Gerhardus barát már említett szobra a Halászbástyánál. (forrás: Wikipedia)
