Vannak olyan természeti értékek, jelenségek, amelyekkel normális körülmények között itt, Magyarországon nem találkozhatunk. Ilyenek a trópusi esőerdők, (szerencsére) a vulkánkitörések, és ezen jelenségek csoportjába tartozik mai posztunk főszereplője is, noha éppen tegnap került a hírek közzéppontjába csodálatos felbukkanásával.
Sarki fény Észtországban - az északi államokban gyakori jelenségről van szó. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gomb után röviden bemutatjuk a sarki fényt!
A Föld védőpajzsa
Általános és középiskolai tanulmányainkból talán emlékszünk rá, hogy a Földet egy mágneses mező - az úgynevezett magnetoszféra - veszi körül, amelynek eredete mélyen a talpunk alatt, a Föld magjában végbemenő folyamatokban (a dinamó-mechanizmusban) keresendő. A mezőnek van egy északi és egy déli pólusa is, ezeket - nem túl meglepő módon - északi és déli mágneses sarkoknak nevezzük.
A mágneses sarkok nem esnek egybe a földrajzi északi és déli sarkokkal, ezért van az, hogy ha az iránytűnkre nézünk, nem a földrajzi észak felé mutat, hanem a mágneses észak felé, amely pozíció egyébként folyamatosan vándorol, s a földrajzi északi sarkhoz viszonylag közel található.
Az északi mágneses sark (North Magnetic Pole) elhelyezkedése a földrajzi északi sarkhoz viszonyítva. A térképen feltüntetésre került az északi mágneses sark is (North Geomagnetic Pole), amely az a pont, ahol a Föld mágneses terét létrehozó képzeletbeli "rúdmágnes" tengelye találkozik a Földdel. (forrás: Wikipedia)
Az északi mágneses sark vándorlása az évszázadok folyamán. (forrás: Wikipedia)
A mágneses mezőnek kulcsfontosságú szerepe van az űrből, pontosabban saját csillagunkból, a Napból érkező töltött részecskékkel szembeni védelemben: a mező szó szerint egyfajta pajzsként fogja fel a részecskéket, ezáltal megakadályozva, hogy azok a légkör alsóbb részeibe hatoljanak és kárt okozzanak a bolygónkon (de erről majd később). A mágneses mező működésének egyik "mellékhatásaként" pedig létrejön a sarki fény.
A sarki fény
Előfordul, hogy a napszélből érkező töltött részecskék mennyisége annyira felkavarja a magnetoszférát, hogy a részecskék egy része kölcsönhatásba tud lépni a légkör felső részének atomjaival, ionizálva azokat - ezáltal ezek a részecskék különböző színű fényeket bocsátanak ki. Mivel a mágneses mező az északi és a déli sarkok felett téríti el a napszelet a világűrbe, ezért elsősorban az északi és a déli földrajzi pólus közelében figyelhető meg a sarki fény: attól függően, hogy az északi vagy a déli féltekén tartózkodunk, hívhatjuk északi fénynek (aurora borealis) vagy éppen déli fénynek (aurora australis).
Sarki fény a Nemzetközi Űrállomásról fotózva. (forrás: Wikipedia)
A NASA egyik műholdja által készített felvétel az Antarktisz feletti sarki fényről. (forrás: Wikipedia)
A sarki fények többsége a földfelszín felett 90 és 150 kilométer között keletkezik, kiterjedésük pedig meghaladhatja az ezer kilométert is. A sarki fény színe attól függ, hogy a napszél eltérített részecskéi milyen atomokkal lépnek kölcsönhatásba; a látható színek közül elsősorban az oxigén által gerjesztett világoszöld dominál, de előfordul a nitrogén okozta kékes szín, mint ahogy az ultraibolya tartományban is erős sugárzást bocsát ki.
Szintén a nitrogén számlájára írható a minapi magyarországi vörös fény is.
Vöröses színben pompázó sarki fény Alaszkában. (forrás: Wikipedia)
A sarki fény legjobban az őszi és téli időszakokban figyelhető meg a sarkköröktől északra fekvő területeken, köszönhetően a hosszú és sötét éjszakáknak (Európában ez praktikusan Norvégia, Svédország és Finnország északi részét jelenti). Az északi népek legendáriumában hosszú ideje szerepel a történet, mely szerint a sarki fénynek hangja is lehet; újabban végzett kutatások nem zárják ki a lehetőségét, hogy a földfelszín közelébe érő töltött részecskék kiadhatnak csattanó hangot.
Geomágneses viharok
A Földet körülvevő mágneses mező felépítésének sematikus rajza. (forrás: Wikipedia)
Különösen erős naptevékenység, napkitörések során előfordulhat, hogy a napszél töltött részecskéi egyszerűen túlterhelik a földi mágneses mezőt; az ilyenkor bekövetkező mágneses viharok során az Egyenlítő irányába tolódik a sarki fények láthatósága - ennek köszönhető, hogy ritkán még Magyarországról is megfigyelhető a jelenség.
A Föld mágneses mezejének működéséről készült művészi ábrázolás. (forrás: Wikipedia)
Egy nemzetközileg elfogadott skála öt fokozatát ismeri a geomágneses viharoknak: a legenyhébb (G1) csak kisebb zavarokat okozhat a műholdak és űrhajók működésében, míg a legsúlyosabb (G5) képes arra, hogy bolygószerte túlterhelje (ezáltal használhatatlanná tegye) az elektromos hálózatokat és eszközöket; egy ilyen méretű geomágneses vihar gyakorlatilag a végét jelentené a ma ismert civilizációnak, hiszen hónapokba, ha nem évekbe telne újjáépíteni az elektromos infrastruktúrát.
Különböző formák - de mind gyönyörű. (forrás: Wikipedia)
A jegyzett történelem legerősebb geomágneses viharára 1859-ben került sor: az úgynevezett Carrington-esemény során a távíró-hálózatok egy része kisült és használhatatlanná vált (szerencsére ennél több elektromos eszköz akkoriban nemigen állt rendelkezésre), s világszerte megfigyelhető volt a sarki fény.
Nem csak bolygónk rendelkezik mágneses mezővel: a képen a Jupiter északi pólusa feletti sarki fény. (forrás: Wikipedia)
