Ha az üzembiztonság kifejezést halljuk, valószínűleg nem India az az ország, amely elsőnek eszünkbe jut - s e sztereotip hozzáállás kialakulásában nem kis szerepet játszott egy közel negyven évvel ezelőtti vegyipari baleset, amelyet azóta is a világ legsúlyosabb ipari katasztrófájaként tartanak számon.
Bhopál napjainkban egy közel kétmilliós, nyüzsgő metropolisz, egyetemi város és ipari központ. (forrás: Wikipedia)
Mai írásunkban a bhopáli katasztrófa történetével ismerkedünk meg röviden.
A vegyipari konszern
Történetünk 1969-ben kezdődik, amikor a növényvédő szerek gyártásával foglalkozó amerikai Union Carbide Corporation (UCC) vállalat helyi leányvállalata, az Union Carbide India Limited (UCIL) megnyitotta új üzemét az indiai Madhja Prades állam fővárosában, Bhopálban. Más, hasonlóan veszélyes üzemekkel ellentétben itt nem a lakott területektől távol, hanem azok közvetlen közelében került kialakításra a telephely - a helyi illetékeseket ez azonban nem különösebben zavarta, lévén a létesítmény több ezer ember megélhetését biztosította.
Az UCIL vegyipari telepének berendezései napjainkban - közel negyven évvel ezelőtt, a katasztrófa idején sem voltak sokkal jobb állapotban. (forrás: Wikipedia)
Az UCIL abban is különbözött más gyártóktól, hogy fő termékét, a karbarilt (Sevin márkanévvel) olcsóbban tudta előállítani, mivel a gyártási folyamat során metil-izocianátot (MIC) is felhasználtak. Az erősen mérgező, irritáló hatású, szúrós szagú, ám színtelen vegyületből három 69 ezer literes tartályban több, mint száz tonnát tároltak az üzem területén.
A katasztrófa felé vezető út
Az amerikai vállalat nem véletlenül telepítette Indiába a gyártása egy részét: a kisebb bérköltségek mellett a hatóságok sem alkalmazták és felügyelték olyan szigorúan a környezetvédelmi és üzembiztonsági szabályokat, mint mondjuk az Egyesült Államokban vagy Európában tették volna. A karbantartási költségek megspórolásának hála az 1969-ben vadonatújan átadott bhopáli létesítmény az 1970-es évek végére már eléggé leromlott állapotba került.
1976-tól a helyi szakszervezetek ugyan rendszeresen felhívták a gyár és a városi hatóságok figyelmét a veszélyre, nem sok intézkedés történt a balesetveszély csökkentése érdekében: 1984-ig tucatnyi kisebb-nagyobb baleset történt a gyár területén, amelyek többségét a metil-izocianát gáz szivárgása okozta, és amelyek többségét egyszerűen eltussolták.
A metil-izocianátot tartalmazó föld alatti tartályokban ideális esetben a tartályba pumpált nitrogéngáz volt hivatott megakadályozni a veszélyes anyag szivárgását.
A katasztrófa
1984 december elejére a metil-izocianát biztonságos tárolását lehetővé tevő berendezések többsége meghibásodott, a csövek és szelepek nagy része rendkívül rossz állapotban volt. Ennek és az emberi gondatlanságnak tudható be, hogy december 4-én a hajnali órákban nagy mennyiségű, a csövek tisztítására használt víz jutott be a mintegy 42 tonna metil-izocianátot tartalmazó E610 jelölésű tartályba; mivel a vegyület vízzel érintkezve exoterm - azaz hőfelszabadulással járó - reakcióba lépett, innentől már nem lehetett a katasztrófa szellemét a nyugalom palackjába visszaparancsolni...
Az E610 jelölésű metil-izocianát-tartály napjainkban, immáron a föld felett. A tartályba jutó víz halálos láncreakciót indított el. (forrás: Wikipedia)
...a dolgozók ugyan észlelték a tartályban növekvő nyomást (két munkás el is indult megkeresni a hiba forrását - őket később a tartály közelében, holtan találták meg), de úgy döntöttek, hogy a hiba elhárításával megvárják az éjféli teaszünet végét, s a veszélyt jelző gyári szirénát is kikapcsolták (több téves jelzés után ez a biztonsági berendezés már bosszantó volt és hátráltatta a munkát). Mikorra azonban a szünet véget ért, a tartályban lévő nyomás már szétfeszítette a külső betonburkolatot, s a gázzá váló metil-izocianát nagy része egy hatalmas felhőként kilebegett a mit sem sejtő Bhopál városa fölé.
A vegyipari üzem 1986 elején. (forrás: Wikipedia)
Mivel a metil-izocianát gáz nehezebb a levegőnél, ezért a gázfelhő a talaj közelében összpontosult; ez több ezer azonnali áldozatot követelt az alvó lakosság körében. A gyár vezetői nem adtak megfelelő tájékoztatást a szivárgás jellegéről (sőt, először tévesen ammónia- vagy foszgén-szivárgást kommunikáltak), ezért a városi kórházak nem tudtak hatékony ellátást adni a több tízezer sérültnek, akik nehéz légzéssel, szemirritációval és gyomorfájdalommal keresték fel őket - sokan a kórházi folyosókon lelték halálukat.
A bhopáli főpályaudvar napjainkban. Az állomáson szintén sokan vesztették életüket, a vasúti személyzet azonban megakadályozta egy éjszakai expresszvonat megállását, valamint több szerelvény elindítását Bhopálba, ezzel több száz ember életét mentve meg. (forrás: Wikipedia)
Az utóhatások
A katasztrófa áldozatai. (forrás: outlookindia.com)
A katasztrófában becslések szerint közel húszezer ember vesztette életét, s több mint ötszázezer (!) ember szenvedett kisebb-nagyobb sérüléseket - sok százezer embernek még évekkel később is egészségügyi gondot okozott az 1984 decemberi gázszivárgás. A katasztrófa után a városban és környékén megnövekedett a halva születések aránya, és sok csecsemő fizikai és értelmi károsodással jött világra.
Az UCIL egyébként végig tagadta a felelősségét a katasztrófában és nem volt hajlandó a rehabilitációs programok támogatására sem, sőt, azt állította, hogy szabotázs okozta a pusztítást.
Bhopáli túlélők tüntetése a 2000-es évek elején az Egyesült Államok ellen: "Oszamát akarod, add át nekünk Andersont". (forrás: Wikipedia)
Az indiai kormány és az UCC egy 1989-es peren kívüli egyezségben megállapodott, hogy a vállalat 470 millió (akkori) USA dollárt fizet a katasztrófában okozott károkért - hogy ebből az összegből végül mennyi jutott az áldozatokhoz, azt nem tudni, Bhopálban a kormány egy kolóniát mindenesetre épített az áldozatok özvegyei számára. A katasztrófában megsérültek számára 310 USA dollár, az elhunytak hozzátartozóinak pedig 780 USA dollár értékű segélyt folyósítottak.
Fali rajz az egyik bhopáli kórházban. (forrás: Wikipedia)
Az UCC vezetőjét, Warren Andersont (aki 1986-ban nyugdíjba vonult) egy indiai bíróság emberöléssel vádolta meg és elfogatóparancsot adott ki ellene, az Egyesült Államok kormánya azonban (bizonyítékok hiányára hivatkozva) megtagadta a kiadatást. A bhopáli üzemben ugyan 1984 december végén újraindult a termelés (a megmaradt metil-izocianátot azonban elszállították), a gyárat végül bezárták - mind az amerikai tulajdonos, mind az indiai leányvállalat az 1990-es években nevet változtatott.
A bhopáli áldozatok egyik emlékműve. (forrás: Wikipedia)
A túlélők és hozzátartozóik azóta is rendszeresen szerveznek tüntetéseket, hogy hallassák hangjukat az őket ért sérelmek és igazságtalanságok, valamint a kormány nemtörődöm hozzáállása kapcsán. A már régen bezárt üzem területéről továbbra is szivárognak az ott hagyott vegyi anyagok, amelyek közvetlen veszélyt jelentenek a térség ivóvíz-ellátására. Ugyan a környezetvédők többször is felszólítottak az összefogásra (nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt), a mai napig nem kezdődött meg a telep teljes rekultivációja - és ki tudja, talán már nem is fog...
