Az utóbbi időben újfent sikerült elhanyagolnunk az egzotikus országokat bemutató sorozatunkat, amiért nem győzünk elégszer elnézést kérni a Tisztelt Olvasóközönségtől. Ugyan a csorbán nem tudunk tovább köszörülni, de ma folytatjuk Föld körüli barangolásunkat, s felfedezünk egy újabb, Magyarországról egzotikusnak ható országot (jelen esetben - nem először és nem is utoljára - országrészt).

Ázsia földrajzi közepe és a rajta emelt emlékmű. (forrás: Wikipedia)

Kalmükföld után tehát következzen második orosz tagköztársaságunk: irány a Tuvai Köztársaság (Тыва Республика)!

Amikor 1878-ban Bolívia meg akarta adóztatni a területén működő chilei Compañía de Salitres y Ferrocarril de Antofagasta (CSFA) bányászvállalatot (amely a lőporok fontos alapanyagának, a kálium-nitrátnak, vagy másik nevén a salétromnak a kitermelésével foglalkozott), még senki nem gondolta, hogy hamarosan véres háború robban ki a Csendes-óceán keleti partvidékén; egy háború, amely végül alaposan átrajzolta Chile, Bolívia és Peru térképét is.

Chile és Bolívia határa egykoron a 24. déli szélességi kör mentén húzódott, így az akkoriban különösen értékes salétromban gazdag területek bolíviai és perui fennhatóság alatt álltak. A korábban bolíviai városként ismert Antofagasta, valamint az egykor perui uralom alatt álló Iquique és Arica ma már chilei nagyvárosok. (forrás: Wikipedia)

Nézzük meg röviden, hogyan is zajlott a csendes-óceáni (vagy salétrom-) háború!

Mai posztunkban újabb válogatással találkozhattok: ezúttal azon országok közül veszünk számba néhányat, amelyek egészen a közelmúltig megosztottak voltak (praktikusan egy nemzet területén legalább két állam osztozott), vagy napjainkban még (vagy már) azok. 

Megfigyelőpont a koreai demilitarizált zóna déli határán. (forrás: Wikipedia)

Azt ma már a széles nyilvánosság is tudja, hogy a hidegháború idején a Szovjetunió és az Egyesült Államok is szép számmal állomásoztatott nukleáris fegyvereket európai szövetségeseinek területén - ezeket az utolsó háború első óráiban perceiben vetették volna be különböző hordozóeszközök segítségével, olyan nukleáris tűzijátékot előidézve Európában, amilyet még nem látott a világ.

A világ első hidrogénbombájának gombafelhője (Ivy Mike-kísérlet, 1952) (forrás: Wikipedia)

Így nem zárható ki, hogy a NATO belga, nyugatnémet vagy éppen olasz vadászbombázói amerikai atombombákkal mértek volna csapást a Varsói Szerződés-tag Magyarországra, Kelet-Németországra vagy Lengyelországra, amelyek a válaszcsapás során cserébe szovjet gyártmányú vadászbombázókkal, szovjet atombombát dobtak volna az ellenre, így kifüstölve őket (és az emberiséget egyaránt).

A hidegháború véget ért, a Varsói Szerződés megszűnt, a szovjet (orosz) nukleáris fegyvereket kivonták Közép-Európából - az amerikai tömegpusztító fegyverek azonban maradtak (pontosabban azoknak egy része). Nézzük, kik és hogyan használják őket!

Mai rendkívüli, hétközi posztunkban szakítunk blogunk eddigi hagyományaival, s felkeressük lángoktól ölelt kis hazánk egyik legvarázslatosabb helyét, amely - nem titkolt módon - a bloggazda lakóhelyének közelében helyezkedik el. 

Mediterrán hangulat Északnyugat-Borsodban. (forrás: saját)

Nem is szaporítjuk a szót tovább, irány Rudabánya és Borsod tengerszeme!

Ha jól belegondolunk, blogunk rövid története során még nem igazán foglalkoztunk kínai történettel (nem is mernénk állandó jelleggel ilyenbe belevágni, hiszen az kedves barátunk, mentorunk és szövetségesünk, Veve szak- és felségterülete), most azonban néhány bekezdés erejéig ellátogatunk a Középső Birodalomba, hogy megismerjük modern kori történetének egyik (ha nem a) legnagyobb és legjelentősebb beruházását.

A Három-szurdok völgye. (forrás: Wikipedia)

A "Tovább" gombra kattintás után tehát irány Kína, azon belül is a Három-szurdok völgye!

Blogunk egyik első posztjában - amelyben a furcsa településneveket vettük górcső alá - egyszer már foglalkoztunk válogatással. Mai írásunkban egy újabb (természetesen ezúttal is erősen szubjektív) válogatást olvashattok, ezúttal azonban azon országok közül szemezgetünk, amelyekben nem csak egy nyelvet ismernek el hivatalosan.

(forrás: multilanguage.xyz)

Szóval elég egy kattintás a "Tovább" gombra, és feltárul előttünk a - soknyelvű - világ.

A vallási ünnepeket, az újévet és május elsejét leszámítva kevés olyan ünnep van a Földön, amely egynél több ország lakóinak szívét dobogtatja meg. Ezek közé tartozik mai posztunk témája, az Ausztráliában és Új-Zélandon egyaránt nemzeti ünnepként jegyzett, minden év április 25-én megtartott ANZAC-nap.

Nyugat-ausztráliai ANZAC-emlékmű. (forrás: Wikipedia)

Az 1964-es év nagy jelentőséggel bír Japán történetében: a második világháború borzalmas pusztítását követően az ország nagy részét ekkorra már újjáépítették, a gazdaság szárnyalt, nem mellesleg pedig ebben az évben az ország fővárosa, Tokió adott otthont a soron következő, XVIII. nyári olimpiai játékoknak.

Áramvonalas forma. (forrás: Wikipedia)

És mai posztunk témája is ekkor született meg: az olimpiához kapcsolódóan, de még annak megnyitója előtt adták át az utasforgalomnak a Tokió-Ószaka szakaszon a világ első nagysebességű vasútvonalát, az "Új fővonalat" - vagy ahogy talán többen ismerik: Sinkanszen (新幹線). 

A 19. század alkonyán, 1898. február 15-én este hatalmas robbanás rázta meg az USS Maine amerikai hadihajót, amely éppen a Spanyolország fennhatósága alatt álló Kuba fővárosa, Havanna kikötőjében horgonyzott. A hivatalosan a szigeten tartózkodó amerikai állampolgárok védelmére odavezényelt hajón (amely a robbanás után gyorsan elsüllyedt) kétszázhatvan tengerész vesztette életét. A robbanás okaként a jenkik egy - minden bizonnyal véletlenül arra járó - spanyol aknát, míg a spanyolok a lőszerkészlet spontán berobbanását jelölték meg.

A kubaiak a 19. század második felében véres függetlenségi háborút folytattak a szigetet mindenáron megtartani kívánó Spanyolország gyarmati erőivel szemben. (forrás: Wikipedia)

Azon a hűvös februári napon még senki sem sejtette, hogy ez az incidens lesz a kiindulópontja a néhány hónappal később háborúvá fajuló spanyol-amerikai konfliktusnak.