Ma a harmadik epizóddal folytatjuk a világ zászlóit felfedező, országokon és kontinenseken átívelő sorozatunkat.

1956 októberében és novemberében, azokban a napokban, amikor Budapesten és Magyarország egyéb részein még javában dörögtek a fegyverek, Afrika és Ázsia határán három szövetséges hatalom éppen azon fáradozott, hogy megleckéztessék a túlságosan is önálló politikát folytató Egyiptomot és annak ambiciózus vezetőjét, Gamal Abden-Nasszert, valamint - mintegy mellékesen, de tényleg - visszaszerezzék az ellenőrzést a Szuezi-csatorna felett.

A britek (és részben franciák) által a 19. század második felében épített Szuezi-csatorna jelentősen lerövidítette a Távol-Kelet és Európa közötti hajóutat. (forrás: Wikipedia)

Kiegészítés: mint ahogyan arra egyik olvasónk felhívta a figyelmünket, a csatornát a franciák építették (Ferdinand de Lesseps vezetésével), a britek pedig később váltak többségi tulajdonossá és üzemeltetővé. 

A konfliktusban - amely elterelte a nemzetközi közvélemény figyelmét a szovjetek által vérbe fojtott magyar szabadságharcról - igazán nem a három muskétáson múlt, hogy végül visszavonulót kellett fújniuk. A "Tovább" gomb után nézzük meg, hogyan (és miért zajlott) a szuezi válság!

A kötöttpályás, vasúti közlekedésnek a világ számos országában nagy jelentősége (és még nagyobb hagyománya) van - elég csak a japán Sinkanszenre, a francia gyorsvasútra (TGV), vagy éppen a vasúti teherszállítás amerikai gazdaságban betöltött fontos szerepére gondolni (és akkor a hongkongi emeletes villamosokat vagy a magyarországi kisvasutakat még meg sem említettük).

Teherszállító vasúti szerelvény egy nagy forgalmú amerikai vonalon. Az aktív vasutakról ma kevés szó fog esni, ezt garantáljuk. (forrás: Wikipedia)

Mai posztunkban azonban nem ezekről lesz szó, hanem azon országok közül veszünk górcső alá néhányat, amelyek az évek folyamán részben megszüntették vagy átadták az enyészetnek saját vasúti közlekedésüket. Válogatásunk (amely nem az első és nem is az utolsó blogunk történetében) ezúttal is szubjektív.

Amikor 1945 májusában a szövetséges hatalmak parancsnokai a Németország feletti győzelmet ünnepelték, még valószínűleg kevesen gondolták közülük, hogy néhány év múlva már mint egymás kvázi ellenségei fognak egymással farkasszemet nézni az akkorra már megosztott Németország szívében - saját Németországuk támogatójaként és a szabad (szocialista) világ védelmezőiként tetszelegve a nagyvilág előtt. 

Brit, amerikai, szovjet és francia tábornokok - itt még mosolyognak egymás között, hiszen nem régen győzték le közös ellenségüket, a náci Németországot. (forrás: Wikipedia)

Mai posztunkban annak járunk utána, hogy a nyugati szövetségesek közül kik voltak azok, akik katonáikat jóval a második világháború után, az akkor már hidegháborúként emlegetett konfliktussorozat alatt (és még azon is túl) Nyugat-Németországban állomásoztatták, hogy szükség esetén feltartóztathassák a szovjet gőzhengert - és azt is megtudjuk, hogy végül ki és meddig maradt a Vaterlandban.

Az első, zászlókat felvonultató válogatást követően íme a második, amelyben ismét öt ország lobogója kerül bemutatásra.

1812-ben Európa nagy része éppen a Napóleon Franciaországa elleni háborúskodással volt elfoglalva. Ezen  franciaellenes küzdelem legfőbb szponzorai és résztvevői a britek voltak, akiknek emellett még volt gyarmatukkal is alaposan meggyűlt a baja.

Hagyományőrzők az 1812-es háború egyik csatájának újrajátszása közben. (forrás: Wikipedia)

Nézzük meg, hogyan és miért is zajlott az 1812-es brit-amerikai háború.

Mai barangolós posztunkban visszatérünk Borsod megyébe, hogy megismerkedjünk egyik, mára már feledésbe merült helyével (a környék egykori erősségével), amely közvetlenül a rudabányai tengerszem tőszomszédságában található.

Szuhogy címere, amelyben látható egy stilizált várrajz, emlékeztetve arra, hogy a település határában a középkorban egy erődítmény állt. (forrás: Wikipedia) - mint Olvasónk jelezte, a fenti képen valójában a címer tükörképe látható, a valóságban az Ómega követi az Alfát. 

A "Tovább" gomb után tehát irány Szuhogy és a csorbakői várrom!

Ma induló vadonatúj sorozatunkban a világ - ilyen vagy olyan okból - különleges, színes, formás zászlóit vesszük majd szemügyre (epizódonként öt zászló bemutatására kerül majd sor). Válogatásaink (mint mindig) szubjektívak lesznek.

(forrás: Wikipedia)

Az első részben irány Ázsia, Óceánia és Afrika színesebbnél színesebb lobogókkal tűzdelt világa!

Az utóbbi időben újfent sikerült elhanyagolnunk az egzotikus országokat bemutató sorozatunkat, amiért nem győzünk elégszer elnézést kérni a Tisztelt Olvasóközönségtől. Ugyan a csorbán nem tudunk tovább köszörülni, de ma folytatjuk Föld körüli barangolásunkat, s felfedezünk egy újabb, Magyarországról egzotikusnak ható országot (jelen esetben - nem először és nem is utoljára - országrészt).

Ázsia földrajzi közepe és a rajta emelt emlékmű. (forrás: Wikipedia)

Kalmükföld után tehát következzen második orosz tagköztársaságunk: irány a Tuvai Köztársaság (Тыва Республика)!

Amikor 1878-ban Bolívia meg akarta adóztatni a területén működő chilei Compañía de Salitres y Ferrocarril de Antofagasta (CSFA) bányászvállalatot (amely a lőporok fontos alapanyagának, a kálium-nitrátnak, vagy másik nevén a salétromnak a kitermelésével foglalkozott), még senki nem gondolta, hogy hamarosan véres háború robban ki a Csendes-óceán keleti partvidékén; egy háború, amely végül alaposan átrajzolta Chile, Bolívia és Peru térképét is.

Chile és Bolívia határa egykoron a 24. déli szélességi kör mentén húzódott, így az akkoriban különösen értékes salétromban gazdag területek bolíviai és perui fennhatóság alatt álltak. A korábban bolíviai városként ismert Antofagasta, valamint az egykor perui uralom alatt álló Iquique és Arica ma már chilei nagyvárosok. (forrás: Wikipedia)

Nézzük meg röviden, hogyan is zajlott a csendes-óceáni (vagy salétrom-) háború!