Miután (nagy nehezen) letudtuk a NATO atomököllel rendelkező országainak bemutatását, itt az ideje, hogy megismerkedjünk a Föld (mennyiségileg) legnagyobb nukleáris tűzereje felett rendelkező államával, Oroszországgal.
Az Atomököl-sorozat eddig megjelent részei:
Joe bácsi felébred
A szovjet atombomba atyjai: Andrej Szaharov (balra) és Igor Kurcsatov. Előbbi később megkapta a Nobel-békedíjat és hazájában sokáig nemkívánatos személynek számított. (forrás: Wikipedia)
1949-ben már mindenki tudta, hogy vége a második világháború lezárultát övező és azt követő eufóriának (már ami a győztesek oldalát illeti), s hogy mostantól lehet készülni a harmadikra, amelyben a főszerepet az Egyesült Államok (kék oldal) és a Szovjetunió (vörös oldal) fogja játszani. Azzal is (nagyjából) mindenki tisztában volt, hogy ebben a háborúban már a Hirosimában és Nagaszakiban debütált új típusú fegyverek, az atombombák töltik majd be a furkósbot funkcióját. A jenkik magabiztosak is voltak, hiszen ekkor még csak ők rendelkeztek ilyen fegyverrel, a vörösök pedig évekre voltak a kifejlesztésétől - gondolták a washingtoni fejesek...
Az első szovjet kísérleti atomrobbantás gombafelhőjéről készült felvétel. (forrás: Wikipedia)
...csakhogy 1949. augusztus 29-én atomvillanás fénye borította be az augusztusi forró napsugarak által már egyébként is kiszárított, kietlen kazah sztyeppét - büszkén hirdetve ezzel ország-világ előtt a szovjet tudomány és technika dicsőségét: a szovjetek felrobbantották saját, RDSz-1 kódnevű atombombájukat (ennek később a jenkik a Joe-1 nevet adták Sztálin közkeletű nyugati beceneve - "Joe bácsi" - után).
Ami a szovjet tudomány és technika dicsőségét illeti: nem lebecsülendő a szovjet atomfizikusok munkáját (mert traktorgyári munkásokkal és téesz-parasztokkal azért nehéz lett volna létrehozni egy ilyen kaliberű fegyvert): az RDSz-1 gyakorlatilag száz százalékban a jenkik Nagaszakira ledobott plutóniumbombájának a másolata volt - a szovjet hírszerzők a Manhattan-tervbe jó mélyen beépülve nem egyszer valósították meg a Btk. 261. §-ba (kémkedés) ütköző cselekményt...
Az RDSz-1 kódnevű első szovjet atombomba makettje - már csak egy Made in USA felirat hiányzik róla... (forrás: Wikipedia)
Szóval a szovjetek 1949-ben a világon másodikként csatlakoztak az Atomököl-klubhoz, de még éveknek kellett eltelnie, mire ténylegesen használható nukleáris (majd termonukleáris) fegyverekhez jutottak - így a gyakorlatban az amerikaiak (minden félelmük ellenére) egészen az ötvenes évek közepéig az atommonopólium büszke tulajdonosainak tekinthették magukat.
Cserébe viszont a szovjetek (már Hruscsov elvtárs irányítása alatt és természetesen az ő sugallatára) 1961. október 30-án a messzi északon fekvő Novaja Zemlja szigetcsoport felett az RDSz-220 fantázianevű (később Cár-bombának is becézett), 50 megatonna hatóerejű hidrogénbomba felrobbantásával megnyerték a "Kinek van nagyobb szaporítószerve" című verseny nukleáris fegyverekre kiírt díját (a jenkik "csak" 15 megatonnáig merészkedtek) - egyszersmind felállították az emberkéz által valaha végrehajtott legnagyobb robbantás rekordját is (bár a fegyvernek - hatalmas mérete - miatt katonai jelentősége egyenlő volt a nullával).
A történelem legnagyobb emberkéz által előidézett robbanásának eredménye Novaja Zemlja sarkvidéki szigetei felett. (forrás: Wikipedia)
Csak hogy érzékeltessük: ha Magyarországon, Budapesten robbantanának fel egy ekkora bombát, az a fővárost leradírozná a térképről, a fél országot pedig nukleáris sivataggá változtatná (mint ahogy ezen az oldalon utána lehet nézni, kiválasztva a célpontot és beállítva a hatóerőt) - és eredetileg egy kétszer erősebb, 100 megatonnás bombát terveztek robbantani...
Szövetségbe forrt szabad köztársaságok
Ukrajna a függetlenné válásakor számos nukleáris fegyvert örökölt meg a Szovjetuniótól - ezek egy része a fentihez hasonló, mára már elhagyott silókban telepített ICBM-eken pihentek. (forrás: Wikipedia)
Még egy aprócska kitérőt muszáj tennünk, mielőtt számba vennénk az orosz atomököl elemeit: a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor nagy dilemma elé kerültek az utódállamok vezetői: mi legyen a hatalmas mennyiségű, időközben felhalmozott nukleáris fegyverrel? A hagyományos fegyverek és katonai egységek tekintetében - aki kapja, marja alapon - az adott utódállam vezetése egyszerűen rátette a kezét a területén lévő technikára és katonaságra; egy nukleáris hatalomként a világ színpadára lépő Kirgizisztánt vagy Moldovát azonban az Egyesült Államok sem nézett volna jó szemmel, ezért kompromisszumos megoldásként a négy legnagyobb köztársaság (Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán) örökölte meg a Szovjetunió nukleáris arzenálját.
Végül nem kis részben amerikai nyomásra és pénzügyi támogatással (a világ legnagyobb örömére) az 1990-es évek közepére az ukránok, fehéroroszok és kazahok leszerelték illetve átadták Oroszországnak saját nukleáris fegyvereiket és hordozóeszközeiket (az ukránok például több tucat bombázót tettek repülésképtelenné).
Földön...
A szovjetek (oroszok) a nukleáris arzenáljuk egy részét hasonlóan a jenkikhez ma is silókban tárolják...
A jenkikhez hasonlóan a szovjetek is először a repülőgépek bombakamráiban szállítva képzelték el a fő csapást az ellenség területére, azonban a rakétatechnika fejlődése lehetővé tette, hogy az 1950-es évek végétől a ballisztikus rakéták váljanak a fő hordozóeszközökké.
...náluk azonban mobil indítójárművek is rendszerben állnak - a fenti képen egy Topol-M ICBM indítójárműve látható. (forrás: Wikipedia)
A szovjetek nem aprózták el a fontosságát ennek az új csodafegyvernek: 1959-ben létrehozták a Hadászati Rakétacsapatokat, mint önálló haderőnemet, amely ezt követően az összes szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétáért felelős volt. A szovjet haza széthullását követően Oroszország fegyveres erőiben is megőrizték önállóságukat, s napjainkban összesen három rakéta-hadsereg tíz hadosztályának alárendeltségében 320 ICBM (öt különböző típusú rakéta) várja a mindenkori orosz elnök indítási parancsát (ami egyszer majdnem meg is érkezett).
Az új generációt képviseli a Jarsz, amely a Topol-M továbbfejlesztett, 11 000 kilométer hatótávolságú változata. (forrás: Wikipedia)
Az amerikaiakkal ellentétben az oroszok nem csak rakétasilókban telepítettek ICBM-eket, hanem mobil indítójárműveken (korábban vasúti szerelvényeket is használtak erre a célra) is - így elvileg a nagyobb mozgékonyságnak köszönhetően kisebb az esélye, hogy az ellenség egy első csapásnál kiiktathassa őket, cserébe viszont a logisztikai és emberigénye jóval magasabb, mint a gyakran csak néhány fő által kiszolgált silóké.
...levegőben...
A Tu-95-ös bombázót (amely egy atomháborúban nem bombákat, hanem cirkálórakétákat szállítana) még az 1950-es évek elején fejlesztették ki - rendszerből történő kivonása azonban még fel sem merült. (forrás: Wikipedia)
A Szovjetunió egykor egy több száz repülőgépből álló hadászati bombázóflottát tartott szolgálatban, amelyek az északi sark felett átrepülve pusztították volna el a kapitalista világ központját (útközben talán integettek is volna a hasonló útvonalon, csak ellenkező irányban haladó jenkiknek). Oroszország (habár az 1990-es években siralmas állapotban volt az ország gazdasága, és alig volt repülőképes bombázó) a mai napig életben tartja a régi szép hagyományokat: ennek szellemében a rendszerben tartott három bombázótípusból (Tu-22M, Tu-95, Tu-160) kettő (a Tu-95-ös és a Tu-160-as) ma is képes nagy távolságú bevetésekre, akár nukleáris fegyverekkel is (a Tu-22M csak azért nem, mert az amerikaiakkal kötött egyezmények alapján megfosztották a légi utántölthetőség képességétől).
Természetesen az amerikaiakhoz és a franciákhoz hasonlóan már az oroszok is a spájzban vannak cirkálórakétákat használnának erre a célra.
Kh-15-ös hiperszonikus (5 Mach sebességre képes) rakéta, az orosz bombázók fő nukleáris csapásmérő fegyvere. (forrás: Wikipedia)
Az orosz bombázók nagy távolságú kiképző repülései sokszor sajtóvisszhangot keltenek a (nyugati) világban, különösen, amikor egy-egy amerikai támaszpont vagy hordozó-csoport (vagy éppen az Egyesült Királyság) közelében bukkannak fel.
A legmodernebb orosz bombázó, a szuperszonikus Tu-160-as. (forrás: Wikipedia)
...és tengeren
A szovjet vezetés is rájött az 1950-es években, hogy a tengeralattjáróra telepített ballisztikus rakétákban hatalmas pusztító potenciál rejtőzik (mégiscsak kisebb az esélye az ellenséges erők túlélésének, ha a rakétát nem Szibéria közepéről, hanem mondjuk New York partjai elől indítjuk - előbbinél a repülési idő akár fél óra is lehet, míg utóbbinál ez csak néhány perc) - ennek megfelelően gőzerővel kezdték meg az ilyen jellegű fejlesztéseket, amelyeknek a korai szakaszában nem voltak ritkák a később hollywoodi megfilmesítést érő balesetek sem.
Egy Delta IV-osztályú tengeralattjáró ritka felszíni tartózkodásainak egyikén. (forrás: Wikipedia)
Az 1960-as évekre azonban kiforrott a technológia, sőt, a Nagy Medvének olyan úri huncutságokra is futotta, mint a világ legnagyobb - többek között úszómedencével (!) és szaunával is felszerelt - tengeralattjárójának, a jenkiknél Typhoonként hivatkozott, az oroszoknál a 941-es tervszámot és az Akula nevet viselő hajóosztály hat egységének megépítésére.
Az Akulák a víz alatt 48 000 tonna vízkiszorítással bírnak, amely egy közepes repülőgép-hordozó tömegével vetekszik.
Nem mellesleg a Vörös Október című nagy sikerű könyv (és a Sean Connery főszereplésével készült film) főszereplője is egy ilyen osztályú tengeralattjáró.
Az Orosz Haditengerészet vadonatúj büszkesége, a Borej-osztályú Alekszandr Nyevszkij. (forrás: Wikipedia)
Napjainkban az orosz tengeri elrettentő erőt négy tengeralattjáró-osztály tizenegy egysége alkotja: egy hajó a Typhoon-osztályba tartozik (ezt manapság azonban már csak rakéták tesztelésére használják), egy a Delta III (Kalmar)-osztályba, hat az előbbiből továbbfejlesztett Delta IV (Delfin)-osztályba, három pedig a vadonatúj, a 2010-es évektől rendszerbe állított Borej-osztályba - utóbbi osztály a tervek szerint tíz egységet fog magába foglalni, ha az összes elkészül, és a jövőben egyedül fogja garantálni (mármint a haditengerészet részéről), hogy Oroszország ellenségei tudják, hol a határ.
Ma már csak egyetlen példány áll hadrendben a világ legnagyobb tengeralattjárói közül. (forrás: Wikipedia)
A Delta-típusú (a Deltát természetesen a NATO aggatta rájuk) tengeralattjárók egyébként 16-20 R-29 típusú SLBM-mel vannak felszerelve, míg az egy szem Akula és a három Borej-osztályú hajó már a modern Bulavákkal (húsz, illetve tizenhat egységgel) - rakétánként akár hat robbanófejjel felszerelve.
A legfontosabb statisztikai adatról majdnem meg is feledkeztünk: az oroszok jelenleg 6850 db hadászati robbanófejjel rendelkeznek (a többségük néhány száz kilotonna hatóerejű), ebből pedig 1600 db bevethető azonnal - a többi raktárakban pihenve várja az ítéletnapot.
Zárásként pedig itt egy videó, amin tömeges Bulava-indítás látható (reméljük, élesben ilyenre soha nem került sor):
