Mai posztunkkal elérkeztünk az Atomököl-sorozat feléhez: négy országot már letudtunk, és mire az írás végére érünk, már csak négy ország nukleáris erőinek bemutatása marad hátra.
A "Tovább" gomb után nem kisebb atomököl története tárul fel előttünk, mint maga a Mennyei Középső Birodalom, a Kínai Népköztársaság!
Mint azt már tapasztalhattátok, a posztok során használunk számos rövidítést (ICBM, SLBM, satöbbi) és különleges kifejezést, amelynek folyamatos részletezése szétfeszítené blogunk szűk kereteit - így egyik-másik kifejezés megértéséhez érdemes visszaolvasni a korábbi posztokat.
Elnézést kérünk és megértéseteket köszönjük!
Ébredő sárkány
A második világháború végén újrakezdődött a korábban félbemaradt mérkőzés Kínában, amelynek tétje nem volt kisebb, mint az, hogy ki uralja a kontinensnyi országot - a kommunisták (Mao Ce-tung vezetésével) vagy pedig a köztársaságpárti nacionalisták (élükön Csang Kaj-sek tábornokkal)? A meccset végül a Szovjetunió hathatós támogatásával és az Egyesült Államok csendes passzivitása (ha a tetemes pénzbeli támogatást nevezhetjük csendes passzivitásnak) mellett előbbiek nyerték, Csang Kaj-sekék pedig kénytelenek voltak a jenkik által ellenőrzött Tajvanra úszni menekülni.
Az első kínai atombomba makettje, mint múzeumi bemutató tárgy. (forrás: Wikipedia)
Eddig sokan ismerik a történetet, de nyugi, nem akarunk hosszú történelemórát tartani.
A Sztálin által irányított Szovjetunió joggal várhatta el a frissen (hivatalosan 1949. október 1-jén) vörössé váló Kínától, hogy szépen tagozódjon be a formálódó keleti blokkba, s úgy táncoljon, ahogyan Moszkva fütyül. Ez egy darabig így is ment (legalábbis így látszott), az 1950-es évek közepétől azonban Mao rájött, hogy országában nagyobb potenciál rejlik: egyenrangú játékosként akart részt venni a hidegháború gyakran véres mérkőzésein (bocsánat a sok sporthasonlatért).
Az első kínai nukleáris teszt helyszínéről készült amerikai műholdkép... (forrás: Wikipedia)
"És mi lehetne ennél megfelelőbb eszköz, mint a saját atombomba?" - kérdezte teljes joggal, mintegy önmagától a Nagy Kormányos, miközben a világ dolgairól elmélkedett, s kipillantott az akkoriban még szmogmentes pekingi kék égre irodája ablakán. Az 1950-es években tehát beindult a kínai atomprogram (gőzerővel), amelyhez a kezdetben a szovjetek is hathatós segítséget nyújtottak elvtársaiknak dokumentáció, hasadóanyag és tudósok exportja formájában. A két ország közötti gyümölcsöző katonai együttműködés 1959-ben ért véget (bár a felszínen továbbra is két jó barát látszatát keltették), a kínai tudósok pedig egyedül folytatták tovább munkájukat, amelynek eredményeként 1964. október 16-án a nyugat-kínai Lop-nór kiszáradt tómedrében felrobbantották első, 22 kilotonna robbanóerejű atombombájukat: megszületett az ötödik atomhatalom.
...és az első kínai gombafelhőt ábrázoló fotó. Az 1964-es teszttel Kína vált az ötödik atomhatalommá. (forrás: Wikipedia)
Ha a szovjetekre igaz volt, hogy az Egyesült Államokból, khm, beszerzett tervrajzok nélkül sokkal lassabban tudták volna saját atomfegyvereiket kifejleszteni, akkor ez az állítás fokozottan igaz Kínára: az akkor még elvtársakként tisztelt szovjetek komoly segítsége évekkel (akár évtizedekkel) rövidítették meg a saját fejlesztési programjaikat - de például az első generációs kínai fegyverrendszerek többsége is licencben gyártott szovjet gyártmány volt (nem egy esetben a licencdíjakkal sem bíbelődtek sokat).
Kicsi a bors, de erős...
A kínai vezetésnek soha nem volt célja a szovjetekéhez és az amerikaiakéhoz hasonló méretű nukleáris fegyverarzenál kiépítése (ehhez a megfelelő kapacitások is hiányoztak akkoriban): egy olyan elrettentő erő lebegett Maóék szeme előtt, amely elegendő arra, hogy a potenciális ellenségek (amely klubba az 1960-as évektől már a jenkik mellett a szovjetek is bekerültek) kedve még a Kína elleni atomtámadás gondolatától is elmenjen - mintegy mellékesen pedig tökéletesen alkalmas a regionális vetélytársak (India, Japán) féken tartására.
A kínai közepes és interkontinentális ballisztikus rakéták hatótávolságát jelző térkép. Az ICBM-ekkel Kína akár az Egyesült Államok törzsterületére is képes csapást mérni. (forrás: Wikipedia)
Ennek köszönhetően napjainkban a Középső Birodalom körülbelül 300 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, de a csúcson sem volt Pekingnek több ötszáznál - panaszra azért ez a mennyiség sem adhat okot, mert bőven elegendő egy nagyobb méretű ország térképről történő leradírozásához.
A Középső Birodalom szárazföldi atomarzenálja
DF-31 típusú, mobil indítású ICBM - a kínaiak a ballisztikus rakétáik többségét mobil indítójárművekre telepítik, ezáltal növelve túlélésük esélyét. (forrás: Wikipedia)
Természetesen Kína is követte a többi hagyományos atomhatalom által felállított sémát: először repülőgépek által hordozott bombákra szereltek nukleáris robbanófejeket, azonban a szovjetekhez hasonlóan már nagyon hamar, 1966-ban felállították a ballisztikus rakéták üzemeltetéséért felelős, a szárazföldi erőktől teljesen függetlenül működő külön haderőnemüket, amelyet először még Második Tüzérségi Hadtestnek hívtak, 2016 óta pedig már a sokkal beszédesebb Hadászati Rakétaerő becsületes név tulajdonosa.
DF-5B ICBM egy parádén. (forrás: Wikipedia)
Az elmúlt évtizedekben rövid, közepes és interkontinentális hatótávolságú ballisztikus rakéták egész családját alkották meg (Dongfeng [népszerű magyar átírással Tungfeng, azaz "Keleti szél"]-típusnevű rakéták) a kínaiak annak érdekében, hogy megfelelő mértékű elrettentő erőt építhessenek ki. A rakéták kisebb részét silókban telepítették, a nagy részük azonban mobil indítóegységekről várják a Kínai Népköztársaság mindenkori vezetőjének (jelenleg az elnöki posztot betöltő kommunista pártfőtitkárnak) az indításra vonatkozó parancsát.
A becslések szerint a kínaiak több százas nagyságrendben tartanak hadrendben ilyen rakétákat, amelyek egy része hagyományos robbanófejjel (vagy robbanófejekkel) van felszerelve. Sajnos a statisztika iránt rajongókat nem kényeztetik el nagyon, ugyanis pontos adatokat nem szolgáltatnak az ilyen típusú fegyvereikről (sem).
Az amerikaiak véleménye szerint Kínának nagyjából hetven ICBM-je lehet (ez annyit tesz, hogy nagyjából ennyi rakétájuk képes elérni az Egyesült Államok szárazföldi törzsterületét).
A repülő sárkány
A Népi Felszabadító Hadsereg Légierejének jelenleg egyetlen bombázótípusa a szovjet ősökkel rendelkező H-6-os - a váltótípus rendszerbe állítása a 2020-as években várható. (forrás: Wikipedia)
A Népi Felszabadító Hadsereg Légierejének fő nukleáris csapásmérő öklét az amerikaiakhoz és oroszokhoz hasonlóan a stratégiai bombázók képezik, amelyekből az előbbiekkel ellentétben csak egyetlen típussal rendelkeznek - ez pedig nem más, mint a H-6-os, amely az 1950-es években kifejlesztett szovjet Tu-16-os bombázó (még) licenc alapján gyártott változata.
A bombákat a Középső Birodalomban is felváltották a cirkálórakéták - legalábbis ha nagy távolságú nukleáris csapásmérésről van szó. (forrás: Wikipedia)
A modern kor követelményeinek megfelelően az elmúlt évtizedekben felújított, cirkálórakéták hordozására is alkalmas bombázók egy részét (érdekes módon) a haditengerészet légiereje üzemelteti (az esetleg célkeresztbe kerülő amerikai repülőgép-hordozócsoportok legnagyobb bánatára, ugyanis a bombázók bevethetik a cirkálórakéták hajók elleni verzióit is, akár nukleáris robbanófejjel felszerelve).
Tengeri sárkány
Elnézést, a sárkány-hasonlatot muszáj volt még egyszer elsütni...szóval a pekingi vezetők vágyálmaiban is fel-felbukkantak a rakétahordozó tengeralattjárók (az elv ugyanaz, mint a többieknél: rövidebb a repülési idő és az ellenség reakcióideje, ha a rakétát mondjuk Los Angeles partjai előtt indítjuk, mintha ezt Délkelet-Kínából tennénk), de a technikai kihívások hosszú évtizedeken keresztül hatalmas gátat szabtak a kivitelezésnek.
A Csin-osztály a modern kor követelményeinek megfelelő SSBN, amely azonban "csak" 12 ballisztikus rakéta hordozására képes. (forrás: Wikipedia)
Végül az 1980-as években sikerült rendszerbe állítani egyetlenegy SSBN-t, amely a 092-es típus nevet viseli (a NATO pedig Xia-osztálynak nevezte el). Ezt a tengeralattjárót elsősorban tapasztalatszerzés céljából építették meg (a JL-1 típusjelű ballisztikus rakétáinak - amelyekből egy tucatot hordozhat - hatótávolsága még a kétezer kilométert sem éri el), s habár még napjainkban is rendszerben van, harcértéke igencsak megkérdőjelezhető (a nyugati hatalmak SSBN-jeihez hasonló, több hetes járőrözéseket például hosszú évtizedekig nem hajtottak végre vele)...
A JL-2-es SLBM méretben is nagyot nőtt a JL-eshez képest. (forrás: Wikipedia)
...nem úgy a 094-es típusú SSBN-eké (NATO-név: Jin-osztály), amelyek szintén egy tucat rakétát hordozhatnak, ezek azonban már a jóval korszerűbb, a robbanófejeket akár hétezer kilométer távolságra is eljuttatni képes JL-2-es SLBM-ek. Ezekből a tengeralattjárókból jelenleg négy áll Kína rendelkezésére, de ha az utolsó is megépül, már nyolc egység fogja szelni a habokat.
A "JL" egyébként a Julang (népszerű magyar átírással Csülang), azaz az "Óriási hullám" kínai megfelelőjének kezdőbetűit takarja.
JL-2-es SLBM indítása. (forrás: Wikipedia)
Zárásként az alábbi videón (02:15-től) az első kínai kísérleti atomrobbantás látható:
Letudtuk tehát az öt hagyományos atomhatalmat (akik az ENSZ-ben is a legnagyobb hatalommal és befolyással bírnak a Biztonsági Tanács állandó tagjaiként), a következő részektől pedig jönnek a trónkövetelők, akiket (egyenlőre) még csak regionális atomhatalomként tart számon a világ...
Az Atomököl-sorozat korábbi részeit itt, itt, itt és itt olvashatjátok. A kínai megnevezések fordításáért valamint a segítségért külön köszönet illeti Vevét. Köszönjük!
