A Barangolás Blog számos posztjában foglalkoztunk már ilyen-olyan módon a dél-afrikai apartheid rendszerével, valamint betekintettünk Rodéziába, ahol a ma bemutatotthoz nagyon hasonló rendszer épült ki. Most elérkezett az idő, hogy kicsit részletesebben is megnézzük, milyen volt a faji elkülönítés politikája az afrikai kontinens legfejlettebb és egyik leggazdagabb államában.
A Dél-afrikai Unió, majd a Dél-afrikai Köztársaság zászlaja az apartheid idején - igazi zászló a zászlóban megoldás, ahol az Union Jack mellett két búr köztársaság, az Oranje Szabadállam és a Dél-afrikai Köztársaság egykori zászlaja tűnik fel. (forrás: Wikipedia)
Két Háromrészes írásunk első epizódjában nézzük meg, hogyan alakult ki és miként élte virágkorát az apartheid.
Szegregáció ma, szegregáció holnap, szegregáció mindörökké!
Ugyan a fenti idézetet egy amerikai politikus (George Wallace alabamai kormányzó) mondta amerikai kontextusban, a szavak mégis tökéletesen kifejezik a Dél-Afrika történelmét évtizedeken keresztül meghatározó, a faji elkülönítést és elnyomást zászlajára tűző politikai és társadalmi rendszer, az apartheid alapjait.
Az "apartheid" afrikaans kifejezés jelentése: elkülönültség.
A kezdetek
Dél-Afrika eredeti őslakői, a koiszan népek még jól megvoltak egymással és a természettel egyaránt. (forrás: Wikipedia)
Mai európai szemmel nézve szinte felfoghatatlan, de Afrika déli csücske (amely egyébként az emberiség egyik bölcsője is) hosszú időn keresztül a bevándorlók egyik fő célpontja volt (mármint az Európából kivándorlók számára). A manapság a népesség zömét adó bantuk sem tekinthetőek őslakosoknak, hiszen több ezer évvel ezelőtt vándoroltak be észak felől, kiszorítva az itteni koiszan őslakókat, akiknek eredete sok tízezer évre nyúlik vissza.
A 19. század a búrok évszázada volt - ekkoriban vándoroltak nagy számban a tengerparti kolóniákról a kontinens belsejébe, létrehozva számos kisebb-nagyobb államalakulatot. A vándorlás afrikaans nyelven Die Groot Trek néven vonult be a történelembe. (forrás: Wikipedia)
A posztunk számára igazán releváns, már említett európai bevándorlók első hullámát a partvidéken megtelepedő portugálok alkották, akiket a 17. századtól a hollandok szorítottak ki. Az ekkoriban a mai Fokvárosban és környékén megtelepedő holland telepesek leszármazottait hívjuk búroknak (a "boer" holland szó jelentése: "paraszt" vagy "farmer"), vagy afrikánereknek.
A brit uralom ellen harcoló búr milicisták a második búr háború idején, 1900-ban. (forrás: Wikipedia)
A meglehetősen véresre sikeredett konfliktus során a britek széles körben alkalmazták a koncentrációs táborokat a búr ellenállás megtörése érdekében. A képen búr asszonyok és gyerekek egy csoportja az egyik táborban. (forrás: Wikipedia)
Minden csoda három napig tart (vagy még addig se): a napóleoni háborúk végén Dél-Afrika felett a győztes angolok vették át az irányítást, amit a búr közösségek nem toleráltak valami jól: kétszer is háborús konfliktusba keveredtek a betolakodó angolokkal, akik azonban a második búr háborúban (a Birodalom erejét és katonáit felhasználva) a 19-20. század fordulóján döntő győzelmet arattak az ekkor már a belső területekre vándorolt afrikánerek felett.
Pretoria látképe a 20. század elején. Az aranybányászatról híres Johannesburg mellett fekvő város az 1910-ben megalakult Dél-afrikai Unió kormányzati központja lett, míg a törvényhozás a tengerparti Fokvárosban székelt - és székel mind a mai napig. (forrás: Wikipedia)
Azt meg már csak halkan jegyezzük meg, hogy mind az angolok, mind a búrok előszeretettel csaptak össze a bantu (zulu, xhosza, satöbbi) közösségekkel, miközben a már így is színes dél-afrikai népesség több százezer indiai vendégmunkással gyarapodott (akiknek a többsége le is telepedett az országban, míg mások - többek között egy Mohandász Karamcsand Gandhi nevű jogász - visszatértek szülőföldjükre).
Habár a háború során még koncentrációs táborokat is alkalmaztak az ellenállás megtörése érdekében, a britek végül a kiegyezés mellett döntöttek: ezáltal 1910-ben megalakult a dél-afrikai angolok és búrok szövetségén alapuló Dél-afrikai Unió, mint a Brit Birodalom domíniuma (széleskörű autonómiával rendelkező területe).
Új rendszer születik
Daniel François Malan, a Dél-afrikai Unió miniszterelnöke 1948 és 1954 között. Nevéhez fűződik a fehér és nem fehér közösségek teljes elkülönítésén alapuló politika állami szintre emelése. (forrás: Wikipedia)
Dél-Afrikában a fehérek soha nem voltak többségben (a csúcson, 1911-ben is a népesség alig 20%-át adták), a politikai és gazdasági hatalom ennek ellenére hosszú időn keresztül a kezükben maradt. A második világháború után új szelek kezdtek fújni a nagyvilágban, amely magával hozta a gyarmati rendszer összeomlásának veszélyét is. Ez különösen a búroknak nem tetszett, akiknek a nacionalista pártja, az Újraegyesült Nemzeti Párt (Herenigde Nasionale Party) megnyerte az 1948-as választást, majd a roppant afrikaans-nevű Daniel François Malan miniszterelnök irányításával hozzálátott a teljes faji szegregáció bevezetéséhez, amely később apartheid-rendszer néven vált híressé.
A szegregációt zászlajára tűző dél-afrikai búr Nemzeti Párt emlegetett zászlaja. (forrás: Wikipedia)
A 19. századtól a gyarmatosító britek is alkalmaztak ehhez hasonló politikát, de nem ilyen átfogóan.
A dolog lényege a következő: a dél-afrikai fehér közösség hosszútávon csak úgy őrizheti meg politikai és gazdasági vezető szerepét az országban, ha a fehér és nem fehér (fekete, indiai, mulatt) közösséget amennyire csak lehet, szétválasztják egymástól, miközben utóbbi felett az előbbiek teljes kontrollt gyakorolnak. Miután a jogszabályi alapokat megteremtették, az állami erőszakszervezetek (elsősorban a rendőrség) hathatós támogatásával létrejött Dél-Afrikában két, egymással párhuzamosan létező társadalom: a fehéreké és az összes többi emberé.
Akiknek nem lehettek egyenlő jogaik a fehérekkel: Dél-Afrika több tízmilliós fekete és színes közössége évtizedeken keresztül ki volt rekesztve az ország politikai és gazdasági irányításából, miközben munkájuk létfontosságú volt a működőképesség fenntartásához. Gyakorlatilag az egész országban párhuzamosan működött a fehér és nem fehér közösségek fenntartásához szükséges szociális infrastruktúra (iskolák, kórházak). (forrás: Wikipedia)
Külön ülőhelyek a tömegközlekedési eszközökön, külön boltok, kórházak, külön strandok, hogy a rasszok még véletlenül se keveredhessenek egymással. S hogy ki melyik csoportba tartozott, nem (csak) a bőrszín alapján döntötték el, gyakran teljesen abszurd eljárásokat is alkalmaztak (a legismertebb az úgynevezett ceruzateszt).
Apropó: azt ki kell hangsúlyozni, hogy diktatúráról van szó, de nem a szó leghagyományosabb értelmében: miközben ugyanis a nem fehér lakosokat kirekesztették, a fehér közösségben (a fehérek számára) fennmaradt az angolszász típusú demokrácia (általános választójoggal a 18 év feletti fehéreknek), vagyis rendszeresen tartottak többpárti választásokat, és nem alakult ki személyi kultusz sem valamelyik vezető köré.
A nem fehér dél-afrikaiak csak speciális okmányokkal, úgynevezett belső útlevelekkel közlekedhettek saját hazájukban. A (fehérekből álló) rendőrség folyamatos razziákkal, közúti ellenőrzésekkel tartotta ellenőrzés alatt a többségi társadalmat. (forrás: Wikipedia)
A mindennapok
A közösségi tereket szigorúan szegregálták Dél-Afrikában - ahogy a fenti, háromnyelvű táblán is látható, ez alól a strandok sem jelentettek kivételt. (forrás: Wikipedia)
Az 1950-es évek elejére megszilárdult az apartheid Dél-Afrikában: a színesbőrűek csak egy különleges belső útlevél birtokában utazhattak országukban, a dél-afrikai gazdaság számára nem létfontosságú színes munkaerő (kiemelten fontos volt a nem fehérek munkája például a bányászatban vagy a nehéziparban, mint segédmunkaerő) és családjaik pedig szépen-lassan gettókba szorultak. Ezen gettók, illetve a kizárólag feketék által lakott vidékek alapjain hozták létre az 1960-as évektől az úgynevezett bantusztánokat (törzsi lakóközösségeket), amelyek egyike-másika a függetlenségét is elnyerte Dél-Afrikától. Papíron legalábbis.
Számos hely kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Ezekről is táblák (angol és afrikaans nyelven) tájékoztatták az arra tévedőt. (forrás: Wikipedia)
Egyébként ezek az "államok" (Transkei, Bophuthatswana, Venda és Ciskei függetlenségét a dél-afrikai fehér kormány el is ismerte), amelyek gyakran tucatnyi exklávéból (vagy enklávéból) álltak, teljesen életképtelen entitások voltak: létezésüket csak és kizárólag Dél-Afrika jóindulatának köszönhették.
A szegregáció csúcsát az 1970-es évektől létrehozott bantusztánok jelentették - ezen, önállóan életképtelen fekete "államok" a fehér és nem fehér közösségek elkülönítését voltak hivatottak bebetonozni. (forrás: Wikipedia)
Habár Dél-Afrika a nyugati társadalmi rendszer részét képezte (tűzzel-vassal üldözték a kommunistákat, akiknél csak egy dolog volt rosszabb: a fekete kommunisták), a felvilágosult nyugat-európai és észak-amerikai társadalmak kollektív gyomra nem nagyon tudta megemészteni a faji szegregáció ilyen durva megnyilvánulását, ezért Dél-Afrika fokozatosan elszigetelődött. 1961-ben egy népszavazás után a pretoriai kormány felmutatta virtuális középső ujját Londonnak: kikiáltották a köztársaságot, az addig Őfelségét (mint a brit Nemzetközösséghez tartozó Dél-Afrika államfőjét) képviselő főkormányzó pedig egy csapásra elnökké avanzsált. Az országot irányító miniszterelnök ekkor már egy Hendrik Verwoerd nevű búr (naná, majd angol) politikus volt, akit autoriter magatartása miatt többször megpróbáltak eltenni láb alól (1966-ban ez végül sikerült is - Verwoerd nevét mementóként egy ideig az ország legnagyobb víztározója viselte).
Az apartheid másik ikonikus alakja: Hendrik Verwoerd 1958-tól 1966-ig volt Dél-Afrika miniszterelnöke. Irányítása alatt az országban kikiáltották a köztársaságot és hátat fordítottak a brit Nemzetközösségnek. Életének végére egy görög-mozambiki merénylő jól elhelyezett késszúrásai tették fel a pontot. (forrás: Wikipedia)
Később az ENSZ számos területen embargót hirdetett Dél-Afrika ellen, de a nyugatiaknak szükségük volt rájuk az afrikai kommunista előretörés megakadályozása érdekében, úgyhogy ezt nem mindig tartották be...
Ellenállás
A bantusztánokat Dél-Afrika gazdaságilag legértéktelenebb részein hozták létre. Látkép a Ciskei Köztársaságban. (forrás: Wikipedia)
A dél-afrikai fekete és színesbőrű közösségek nem mindig nézték tétlenül, hogy másodrendű állampolgárok legyenek hazájukban: számos fegyvertelen és fegyveres ellenállási mozgalom szerveződött, amelyeket az apartheid belső elhárítása igyekezett kordában tartani vagy felszámolni, hogy aztán a dél-afrikai igazságszolgáltatás páncélkesztyűbe bújtatott csontos ökle keményen lesújthasson rájuk.
Nelson Mandela az egyenjogúságért folytatott - gyakran erőszakos és fegyveres - küzdelem vezéralakjává nőtte ki magát. Munkásságáért hosszú évtizedeken keresztül élvezhette a dél-afrikai állam vendégszeretetét. (forrás: Wikipedia)
A feketék tüntetései nem egy alkalommal torkolltak vérfürdőbe: a legsúlyosabb ilyen a sharpeville-i volt 1960-ban, amelyben hatvankilenc ember vesztette életét.
A leghíresebb ilyen ellenálló csoport az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress - ANC) volt, amelynek vezetője, egy bizonyos Nelson Mandela hosszú évtizedeken élvezte az apartheid büntetés-végrehajtás vendégszeretetét, többek között Dél-Afrika Alcatrazában.
A Sharpeville-i mészárlás áldozatainak sírjai. (forrás: Wikipedia)
Zárásként itt van Dél-Afrika 1957-től 1994-ig hivatalos himnusza (afrikaans nyelven):
Eddig tartott az első rész. A második részben megnézzük, hogyan kapcsolódott a dél-afrikai apartheid rendszere a hidegháború nagy sakkjátszmájába és utánajárunk, hogy mi is volt az a híres-hírhedt bozótháború határháború.
