2011. március 11-én (és 12-én) a japán és világmédia is az aznap pusztító, a Richter-skálán 9-es erősséget elérő tóhokui földrengés és az azt követő szökőár (cunami) következményeit bemutató felvételekkel volt tele. A második világháború utáni Japán történetének legsúlyosabb természeti katasztrófája több, mint tizenötezer ember halálát követelte és több tízmilliárd USA dollár értékű kárt okozott a szigetországnak.
Tegnap, április 26-án volt a harmincnegyedik évfordulója a csernobili nukleáris katasztrófának, amely máig az emberiség történetének legsúlyosabb polgári nukleáris balesete. A képen a felrobbant csernobili négyes reaktor épületének maradványai láthatóak. (forrás: Wikipedia)
Amikor a híradók kommentátorai a borzalmas csapást mutatták be nézőiknek, nem tudták, hogy akkor már készülőben volt egy másik súlyos katasztrófa is a Fukusima Daiicsi Atomerőműben...
Békés atomkor
Japán a Föld egyetlen nemzete, amely háborús körülmények között nukleáris csapást szenvedett el: 1945. augusztus 6-án és 9-én két japán város, Hirosima (広島市) és Nagaszaki (長崎市) neve örökre beégett az emberiség kollektív emlékezetébe. Ennek ellenére a háború után újjáépülő, immáron az Egyesült Államokkal szövetséges Japán a hihetetlen ütemben fejlődő gazdaságának energiával való ellátása érdekében kész volt felhasználni az atomenergiát (is).
A közvetlenül a tengerparton épülő fukusimai atomerőmű madártávlatból 1971-ben. (forrás: Wikipedia)
Az atomerőmű működésének lényege, hogy a radioaktív fűtőanyag (ami lehet urán de akár tórium is) belsejében végbemenő, ellenőrzött láncreakció során felszabaduló hő segítségével vizet gőzzé alakítva és azt turbinákba juttatva elektromos áramot állítanak elő. A láncreakció a külvilágtól megfelelő védelem (konténmentek és biológiai pajzsok) segítségével elválasztott reaktorban megy végbe - jelenleg többféle technológiájú reaktor van használatban világszerte (forralóvizes, nyomottvizes, nehézvizes reaktor és a kevésbé biztonságos gratifmoderátoros reaktor - utóbbi típus volt használatban Csernobilban is).
Ennek részeként a japán fősziget, Honsú északkeleti részén fekvő Fukusima prefektúra tengerpartján az 1960-as években hozzáláttak egy összesen hat reaktorblokkból álló, forralóvizes elven működő atomerőmű építéséhez. A végül Fukusima Daiicsi Atomerőmű (福島第一原子力発電所 - a "daiicsi" jelentése "első", vagy "első számú") nevet kapó komplexum első blokkja 1971-ben kezdte meg hosszú évtizedeken átívelő áramtermelő tevékenységét.
Az atomerőműhöz a nukleáris technológiát az Egyesült Államok, egész konkrétan a General Electric szállította. Ez volt az első (de nem utolsó) együttműködése az amerikai konszernnek a beruházó Tokiói Elektromos Művek (東京電力ホールディングス株式会社 - angol rövidítéssel TEPCO) társasággal.
A japán főváros és környékének áramellátásáért felelős TEPCO vállalat főhadiszállása Tokióban. A közel negyvenezer embert foglalkoztató vállalat napjainkban közel kétszáz erőművet birtokol Japán-szerte; ezek közül három atomerőmű. (forrás: Wikipedia)
A harmincnégy évvel ezelőtt bekövetkezett csernobili katasztrófáról huszonöt éven keresztül azt gondolta az emberiség, hogy a történelem utolsó súlyos nukleáris balesete volt - abban a hitben voltunk sokan, hogy a 21. században már nem fog bekövetkezni ilyen esemény, amelyet egyébként is a velejéig romlott és korrupt szovjet rendszer pökhendisége és hozzá nem értése okozott. 2011 tavasza azonban alaposan rácáfolt erre.
A baleset(ek)
Égő olajfinomító a pusztító 2011. március 11-i földrengést követően - a tóhokui földrengés és az azt követő szökőár a második világháború utáni Japán történetének legsúlyosabb természeti katasztrófája volt. (forrás: Wikipedia)
Szökőár által elpusztított japán falu. (forrás: Wikipedia)
Tehát mikor a híradók a földrengéssel és a cunamival voltak tele (eléggé el nem ítélhető módon egyébként), a fukusimai atomerőmű mérnökei már kétségbeesetten próbáltak elhárítani egy még nagyobb katasztrófát. A földrengés kipattanásakor az erőmű összesen hat reaktorából három (a négyes, ötös és hatos) karbantartás miatt nem működött, az egyes, kettes és hármas pedig a beépített biztonsági algoritmusoknak köszönhetően automatikusan leállt.
A fukusimai atomerőmű tengerhez képesti elhelyezkedésének sematikus rajza. "A"-val az atomerőmű helyzete látható, a "D" a normál körülmények közötti tengerszintet jelöli, az "E" az erőmű védelméért felelős hullámtörő gátat és magasságát, míg a "C" az erőmű tengerszinthez képesti magasságát. "B"-vel látható a március 11-i szökőár becsült magassága - mint az látható, esély sem volt az erőmű tengerrel szembeni menekülésére. (forrás: Wikipedia)
Az egyes, kettes, hármas és négyes fukusimai reaktorok sematikus rajza, illetve a belsejükben március 11-ét követően végbement folyamatok ábrázolása. (forrás: Wikipedia)
A reaktor leállítása azonban nem úgy működik, mint a villanykapcsoló: a leállítási parancsot követőn a fűtőanyagban még termelődik hő, ezért szükséges a hűtésük; viszont mivel az erőmű már nem termel áramot, ez csak a tartalék dízelgenerátorok segítségével lehetséges (mivel az egész régióban összeomlott az áramszolgáltatás) - végül ez bizonyult az erőmű gyenge pontjának, és ez okozta Csernobil óta a legsúlyosabb nukleáris katasztrófát.
A reaktorok leolvadása során és azt követően több helyen tűz ütött ki az erőműben. A tüzek és a magas hőmérséklet miatt számos kémiai robbanás is bekövetkezett Fukusimában, amelyet követően jelentős mennyiségű sugárzó részecske jutott a légkörbe. (forrás: Wikipedia)
Alig egy órával a földrengést és a vészleállítást követően ugyanis elérte Fukusimát a szökőár, amelynek tízméteres tizenöt méteres hullámai könnyedén átcsaptak a mindössze harmad akkorára épített védőgátak felett; a víz elárasztotta az erőmű területét, kiütve a reaktorok hűtőrendszerének működését biztosító aggregátorokat is.
A fukusimai atomerőmű egyik irányítóközpontja 1999-ben. A szolgálatban lévő operátorok nem sokat tudtak tenni a katasztrófa megakadályozásáért. (forrás: Wikipedia)
A szökőárt követő alig három nap alatt a baleset pillanatában aktív három reaktor mindegyike leolvadt - ez azt jelenti, hogy a hűtés nélkül maradt reaktorok aktív zónájában (ahol a láncreakció végbemegy) több ezer Celsius fokos hőmérséklet alakult ki, a cseppfolyóssá folyékonnyá, lávaszerűvé váló fűtőanyag pedig a reaktor alján gyűlt össze.
A négyes blokk épületének romjai - a négyes reaktor a katasztrófa idején üzemen kívül volt, így itt nem következett be a reaktor leolvadása. (forrás: Wikipedia)
A helyzetet súlyosbította, hogy mindhárom reaktorblokkban kémiai (hidrogén-) robbanás következett be a kialakuló, khm, kedvezőtlen feltételeknek köszönhetően (az épületekben tüzek gyulladtak ki). Így komoly mennyiségű sugárzás jutott ki a légkörbe (is).
A katasztrófa a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (International Atomic Energy Agency - IAEA) hétfokozatú baleseti skáláján a legmagasabb, hetes fokozatot kapta meg (Csernobilhoz hasonlóan).
Evakuáció
A nukleáris baleset miatt levegőbe jutott szennyeződés az atomerőműtől északnyugatra fekvő területeket érintette a legsúlyosabban. A legsötétebb narancs árnyalattal jelzett területen való huzamosabb tartózkodás már súlyos veszélyt jelent az emberi szervezetre. (forrás: Wikipedia)
Az erőművet üzemeltető vállalat, a TEPCO vezetése első körben nem vette túlzottan komolyan a helyzetet, illetve nem érezte szükségét a közvélemény tájékoztatásának sem - csak jóval azután ismerték el a reaktorok leolvadásának tényét, hogy a csepfolyósodott sugárzó massza már azok alján gyűlt össze és a környéken (valamint a környező tengervízben) iszonyatosan megnőtt a sugárzás.
A katasztrófát követő hetekben még az erőműtől több száz kilométerre fekvő fővárosban, Tokióban is kimutatható volt a háttérsugárzás kismértékű emelkedése. A térképen szereplő adatok a 2011. április 3-i állapotot tükrözik. (forrás: Wikipedia)
A katasztrófát követő napokban az erőmű dolgozói az időközben kivezényelt Önvédelmi Erők (自衛隊 - Dzsietai) katonáinak segítségével (a szárazföldi erők helikopteres alakulatai egymás után juttattak oltóanyagot az égő reaktorblokkok fölé) megfeszített munkát végeztek annak érdekében, hogy sikerüljön lehűteni a reaktorblokkokat - ennek során nagy mennyiségű tengervizet is szivattyúztak a kritikus helyekre (az oltáshoz használt víz egy része később visszafolyt a Csendes-óceánba, tovább fokozva a környezeti katasztrófát).
A kiürített és lezárt terület határát jelző tábla Fukusima környékén. A katasztrófa utáni hetekben több mint százötvenezer ember kényszerült elhagyni lakhelyét. (forrás: Wikipedia)
Mint írtuk volt, komoly mennyiségű sugárzás jutott ki a légkörbe (egyes becslések szerint a csernobili baleset során levegőbe jutott sugárzás mennyiségének akár 40%-a), beszennyezve ezzel az erőműtől északra-északnyugatra fekvő területek egy részét. A kijelölt kitelepítési zónákból végül százötvenezer embert evakuáltak a hatóságok - Csernobilhoz hasonlóan itt is csak a legszükségesebb holmikat vihették magukkal, a háziállatokat pedig ott kellett hagyniuk.
Az állatok bundájában, tollazatában ugyanis könnyedén megtapadnak a radioaktív részecskék, komoly sugárzás-forrássá alakítva őket.
Csernobilhoz hasonlóan a lezárt Fukusima környéki területeket is elkezdte visszahódítani a természet - a felügyelet és ellátás nélküli, visszavadult háziállatok mindennapos látványnak számítanak a szellemvárosok utcáin. (forrás: Wikipedia)
Az egykoron húszezer ember által lakott Namie (浪江町() város egyik utcája. A települést a fukusimai katasztrófa után ürítették ki - napjainkban alig ezer ember él a településen. (forrás: Wikipedia)
A kitelepített emberek többsége (mintegy százhúszezer fő) azóta visszatérhetett otthonába, a legsúlyosabban szennyezett területek azonban azóta is tiltott zónának számítanak, s valószínűleg még több száz évig nem lesznek lakhatóak.
Utóhatás
A fukusimai baleset következtében Japán összes atomerőművét leállították - az elképzelések között szerepelt az atomenergia teljes felszámolása a szigetországban, de a gazdasági realitás (az ország energiaszegénysége és a fejlett ipar magas áramfogyasztása) ezt a szándékot felülírta: azóta a biztonságosnak ítélt atomerőműveket újraindították.
A fukusimai atomerőművet 2011 decemberére sikerült teljesen (és biztonságosan) leállítani, a reaktorok alján összegyűlt olvadt (pontosabban addigra megszilárdult) fűtőanyaghoz azonban csak 2018-ban jutottak el az első felderítőrobotok. Az, hogy mikorra sikerül eltüntetni onnan ezt az életveszélyes masszát, még a jövő zenéje.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (angol mozaikszóval IAEA) szakemberei a fukusimai atomerőmű területén. (forrás: Wikipedia)
2011 tavaszán a japán kormány nagyszabású mentesítő programot indított az erőmű térségében, amely még napjainkban is zajlik (és fog is még jó néhány évig) - a legfontosabb cél az erőmű környéki talajvizek megóvása és mentesítése (ez csak részben sikerült, mert az erőmű környékének vízkészletei végül szennyeződtek), illetve a már szennyezett vizekből és talajból a sugárszennyezés továbbterjedésének megakadályozása volt, de a teljes siker még nagyon-nagyon messze van.
És addig további több tízmilliárd USA dollárnak megfelelő jent fognak még elkölteni.
A katasztrófa elhárításában és a támogató műveletekben a japán Önvédelmi Erők egységei mellett a Japánban állomásozó amerikai csapatok is tevékenyen részt vettek. A képen egy amerikai SH-60 Seahawk tengerészeti helikopter vegyvédelmi mentesítése látható. (forrás: Wikipedia)
A balesetnek szerencsére közvetlenül nem volt halálos áldozata (az első napokban viszont több TEPCO-alkalmazott is súlyos sérüléseket szenvedett többek között a robbanásokban), azonban máig nem tudni pontosan, hogy a sugárzás okozta betegségek mennyi emberrel végeztek azóta.
Egyes becslések szerint a sugárzás miatt kialakult daganatos megbetegedések akár 1500-1800 emberrel is végezhettek az elmúlt kilenc évben.
A kettes blokk aljára folyt, a leolvadást követően lávaszerű sugárzó, immáron megszilárdult fűtőanyag-masszáról 2018-ban készült felvétel. (forrás: TEPCO)
Zárásként itt egy rövid riport Fukusimából (benne az atomerőmű területén készült felvételekkel):
Csernobil és Fukusima áldozatainak emlékére.