1962 októberének végén, miközben a világ nagyobb része éppen azzal volt elfoglalva, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kubai rakétaválság kapcsán megvívja-e az emberiség utolsó háborúját, a Föld túlsó felén, Ázsia közepén két regionális hatalom elérkezettnek látta az időt a vitás kérdések rendezésére.
India és Kína szó szerint a világ tetején került konfliktusba egymással. A helyenként nyolcezer métert meghaladó csúcsokkal tarkított Himalája nem kedvezett a gépesített hadviselésnek. (forrás: Wikipedia)
Nem született volna meg ez a poszt, ha az a bizonyos rendezés tárgyalásos úton történik: következzen az 1962-es kínai-indiai háború rövid története.
A rövid előzmények
Hosszú évszázadokon keresztül nem volt különösebb jelentősége, hogy a Himalájától délre és északra fekvő államok (utóbbi praktikusan Tibetet és az azt időről időre ellenőrzése alá vonó Kínai Császárságot jelentette, míg előbbi alatt a Föld legmagasabb hegyvonulatának déli lábainál fekvő kisebb királyságokat, szultánságokat foglalta magába) határa pontosan hol húzódik.
Kasmír megosztottsága nem újkeletű, s a mai napig meghatározza India és Pakisztán, valamint India és Kína viszonyát, hiszen mindhárom ország követel magának a régióból, Pakisztán és India pedig gyakorlatilag az egészet magáénak tekinti. Pakisztán és Kína már korábban megegyezett egymással a közös határról, emiatt kvázi szövetségesek az Indiával fennálló konfliktusban. (forrás: Wikipedia)
Változást a britek hoztak, akik a 19. század második felében fokozatosan fennhatóságuk alá vonták India egészét, és a névleg független királyságok (Nepál, Bhután és Szikkim) is a londoni Őfelsége védnöksége alá kerültek. Ekkortól vált fontossá, hogy ezen államok északi határa hol húzódik - egyrészt a precíz britek így négyzetlábra pontosan meg tudták állapítani birodalmuk nagyságát, másrészt Indiától északra létre akartak hozni egy ütközőzónát, amely elválasztja a brit érdekeltségeket és az északról dél felé terjeszkedő Orosz Birodalmat egymástól.
Akkoriban Kína, mint félgyarmati státuszú egykori nagyhatalom nem volt játékban, habár Tibet névleg a kínai császárok fennhatósága alá tartozott.
Indiának és Kínának nem csak nyugaton, hanem keleten, a Himalája Bhután és Mianmar (Burma) közötti szakaszán is vitás kérdéseik vannak a határt illetően. (forrás: Wikipedia)
Az időközben Brit Indiai Császárság néven összefogott gyarmati India északi határának kijelölésére végül 1914-ben került sor az indiai brit adminisztráció képviselője, Henry McMahon javaslata alapján: a brit-tibeti megállapodás a következő évtizedekre elfogadott iránymutatást jelentett arra vonatkozóan, hol húzódik a himalájai határvonal.
Nehru indiai miniszterelnök fogadja Eisenhower amerikai elnököt Indiában 1959-ben. Ugyan India az el nem kötelezett országok legjelentősebb államának számított, az "ellenségem ellensége a barátom" elv alapján az 1950-es éy 1960-as években Kína ellenében elég szoros együttműködés alakult ki az Egyesült Államokkal. (forrás: Wikipedia)
A változást az 1940-es évek vége hozta el a régióban: 1947-ben (akkor még domíniumként [királyságként], 1950-től már köztársaságként) India elnyerte függetlenségét az Egyesült Királyságtól (s azon nyomban két részre szakadt), míg 1949-re a kínai polgárháború is fordulópontjához érkezett, miután a szárazföldi Kína nagy részét a kommunista erők vonták fennhatóságuk alá: 1949. október 1-jén egy elbűvölő (?) tekintetű kommunista vezető pekingi proklamációja nyomán megszületett a Kínai Népköztársaság.
Vitás határok
Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság alapítója és vezetője hosszú évtizedeken keresztül. Vezetése alatt Kína kilépett a Szovjetunió árnyékából és elindult azon az úton, amelynek végén napjainkban az ország már globális hatalom. Ennek egyik lépcsőfoka az Indiával fennálló vitás határok kérdésének rendezése volt. (forrás: Wikipedia)
Peking új urai igyekeztek a korábban a Kínai Császárság részét képező területek minél nagyobb része felett meg- illetve visszaszerezni a fennhatóságukat. Ennek részeként 1950-ben kínai csapatok szállták meg az addig de facto független államként létező, a dalai láma irányítása alatt álló Tibet területét. A Mao Ce-tung vezette komancsoknak és a független India vezetőinek (élükön Dzsaváharlál Nehru miniszterelnökkel) azonban teljesen más elképzelésük volt a létrejövő közös határvonalt illetően.
Az 1950-es években még nem volt egyértelmű, hogy India és Kína viszonya el fog mérgesedni. Nehru és Mao Ce-tung pekingi találkozója 1954 októberében. (forrás: Wikipedia)
Ennek ellenére az 1950-es évek viszonylag békésen teltek el; habár nem értettek egyet a határról, igazából Peking és Újdelhi sem feszegette nagyon a témát. De ahogy a mondás tartja: semmi sem tart örökké, így a látszólagos együttműködés friss vakolatán méretes repedések jelentek meg az évtized végére.
Indiai katonák ünneplik Goa portugál gyarmatának elfoglalását 1961-ben. A kicsiny portugál helyőrség feletti győzelem abba a tévhitbe ringatta India vezetőit, hogy az akkoriban nagyjából háromszázezer fős hadsereg minden kihívással könnyedén szembe tud nézni. Alig egy év múlva aztán nagyot koppant az álluk... (forrás: Wikipedia)
Az első szöget a kínai-indiai barátság koporsójába a Kína által véresen levert 1959-es tibeti felkelés verte be, amelyet követően a dalai láma több ezer követője társaságában Indiába távozott, amely menedékjogot adott az északról érkezőknek; a második szöget pedig az indiai kormány expanzív politikája jelentette, amelynek keretében Újdelhi igyekezett a szubkontinens minden olyan része felett megszerezni a fennhatóságot, amely még nem hódolt be a független Indiának.
A leglátványosabb része ennek a portugál gyarmat, Goa megszállása volt 1961 decemberében, amely abba a tévhitbe ringatta az indiai politikai és katonai vezetést, hogy az Indiai Fegyveres Erők (Indian Armed Forces) a helyzet magaslatán állnak.
Éleződő feszültség
India és Kína közös határa két, egymástól jól elkülöníthető régióban helyezkedik el: a Himalája nyugati végénél, a Kasmír mellett fekvő Akszaj-csin és a Bhutántól keletre húzódó Arunácsal Prades területén. Mindkét helyen teljesen másként értelmezték az indiai és kínai vezetők, hogy hol húzódik a határ.
A kínai műszaki csapatok által az 1950-es évek végére kiépített (hadi)út Akszaj-csin területén. Az útnak stratégiai fontossága volt a Tibetben állomásozó kínai csapatok ellátása szempontjából. (forrás: Wikipedia)
Ennek egyik ékes példája, hogy a kínaiak (konkréten a hadsereg műszaki alakulatai) Tibet könnyebb elérése érdekében utat építettek Akszaj-csin területén, amelyet 1957-ben adtak át, ezt azonban az indiaiak - akik elvileg maguknak követelték a területet - hosszú ideig észre sem vették.
Nehru miniszterelnök tudtával az indiai hadsereg egységei már 1960-ban őrjáratokat szerveztek a vitatott hovatartozású hegyvidéki régiókban (a kínai rezsim megdöntésében érdekelt Egyesült Államok támogatásával), 1962-ben pedig már előretolt harcálláspontokat létesítettek, mintegy üzenve Kínának, hogy ki az úr a háznál.
Luo Zsuj-csing tábornok, a Népi Felszabadító Hadsereg vezérkari főnöke az India elleni háború idején. Megbízható, öreg harcosnak számított, aki jól menedzselte az indiaiak elleni offenzívát. (forrás: Wikipedia)
1962 nyarán a kínai Népi Felszabadító Hadsereg (中国人民解放军) is fokozta a járőrtevékenységet, hiszen az indiaiak megjelenése a nyugati határnál közvetlenül fenyegette Tibetben állomásozó csapataik utánpótlását.
Háború a hegyekben
Mao Ce-tung és a kínai vezetés végül 1962 októberének elején hozta meg a döntést arról, hogy erőszakkal biztosítják be az indiai határt. Ennek megfelelően a már korábban felvonult kínai csapatok október 20-án megindították offenzívájukat: nyugaton és keleten egyaránt lerohanták az előretolt indiai állásokat.
A kínai vezetők akár lottózhattak is volna, ugyanis a támadás időpontjának kiválasztásával megütötték a főnyereményt: éppen ezekben a napokban robbant ki ugyanis a kubai rakétaválság, és a Kedves Olvasó is kitalálhatja, hogy a világ közvéleményének 99%-a melyik konfliktussal volt éppen elfoglalva...
Pran Nath Thapar tábornok, az indiai hadsereg vezérkari főnöke. Neki nem volt olyan szerencséje, mint kínai kollégájának - alig egy hónappal a kínai támadás után menesztették posztjáról a sorozatos vereségek miatt, és mert nem készítette fel megfelelően csapatait az ország védelmére. (forrás: Wikipedia)
A meglehetősen arrogánsan és pökhendien viselkedő indiai vezetőket teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a kínai támadás: egyszerűen nem gondolták, hogy a kínaiak beváltják korábbi fenyegetéseiket, és katonai erővel nyomulnak majd előre a határvidéken.
Krisna Menon öt évig volt India védelmi minisztere. Neki még Thaparnál is korábban, október 31-én távoznia kellett hivatalából, hasonló okokból, mint Thaparnak. (forrás: Wikipedia)
A kínaiak néhány nap alatt elérték kitűzött céljaikat (mind a nyugati, mind a keleti régiókban csak addig nyomultak előre, amíg elérték a számukra optimális, jól védhető határokat), ezt követően pedig védelemre rendezkedtek be. Az indiai haderő, mint írtuk volt - bár korábban jól teljesített Goában a portugálok ellen - egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán (már ami a felkészültséget illeti, mert a harctér az jó magasan volt): ugyan a hegyvidékre vezényelt csapatai motiváltak voltak, mind felszerelés, mind kiképzettség terén komoly hiányosságokat mutattak (míg a kínaiak a hegyi hadviselésben jártas katonai egységeket vetettek be), ráadásul az utánpótlás biztosítása sem volt megoldott, ugyanis a kínaiakkal ellentétben nem bajlódtak hegyi utak építésével, a légi utánpótlás-szállítás pedig ebben az időben még gyerekcipőben járt arrafelé.
Csang Kuo-hua tábornok, az India elleni háború harctéri parancsnoka, másodállásban Tibet kínai kormányzója. (forrás: Wikipedia)
Az összecsapásokban egyébként indiai oldalról mintegy 12 ezer, míg kínai oldalról 80 ezer (!) katona vett részt. Habár mindkét ország komoly légierőt mondhatott magáénak, a magashegyi viszonyok miatt végül egyik félnél sem játszottak komolyabb szerepet a repülőgépek, ahogyan a szárazföldi csapatoknál is inkább a gyalogság és a vontatott hegyi tüzérségé volt a főszerep, semmint a páncélos hadosztályoké.
Az Akszaj-csin területén húzódó indiai-kínai határ változása 1873-tól. (forrás: Wikipedia)
A kínai miniszterelnök, Csou En-laj már október 24-én felajánlotta a békés rendezést Újdelhinek (a kínaiak nyugati előrenyomulásának India általi elismeréséért cserébe a keleti határok nagyjából változatlan megtartása mellett), azonban Nehru hajthatatlan maradt, és három nappal későbbi válaszában ragaszkodott a szeptemberi állapotok visszaállításához.
Az újdelhi reményekkel szemben ez eléggé sakk-matt helyzet volt: a kínaiak már nem akartak, az indiaiak pedig nem tudtak előrenyomulni.
A háború vége
November 14-én az indiai csapatok a keleti hadszíntéren megpróbálkoztak egy ellentámadással a magaslatokon fekvő kínai állások ellen, ami olyan jól sikerült, hogy még a csúcsok elérése előtt kifulladó indiai katonákat a kínaiak még a kiinduló állásaikon is túlra űzték; ezt követően az indiai vezetés már nem erőltette annyira a "térjünk vissza a szeptemberi határokhoz" politikát.
Nehru miniszterelnök és az Újdelhibe akkreditált amerikai nagykövet, Kenneth Galbraith találkozója 1962. november 9-én. Habár a kubai rakétaválság meglehetősen elterelte Washington és Moszkva figyelmét a világ többi részéről, a jenkik igyekeztek hírszerzési és logisztikai támogatást nyújtani Indiának - bár mire ezek realizálódtak, a kínaiak már kész helyzet elé állítottak mindenkit. (forrás: Wikipedia)
Ekkorra már véget ért a kubai rakétaválság legforróbb időszaka; a Szovjetunió nem nagyon erőltette magát, hogy állást foglaljon az ekkor még vele névleg szövetséges Kína és a Moszkva számára a harmadik világ vezető hatalmaként fontos szerepet játszó India konfliktusában, ugyanakkor az Egyesült Államok támogatásáról biztosította Nehru miniszterelnököt - és még egy repülőgép-hordozó-harccsoportot is az Indiai-óceánra vezényeltek.
November 21-én végül a kínai vezetés egyoldalú fegyverszünetet jelentett be - ezt az indiai miniszterelnök hivatalosan elutasította ugyan, de diplomáciai csatornákon jelezték Pekingnek, hogy ők is be fogják tartani a fegyvernyugvást. December 1-jén a kínai csapatokat húsz kilométerre visszavonták az általuk elismert határoktól; az alig egy hónapig tartó háború után csak a stratégiailag fontos területeket (az összes vitatott terület mintegy harmadát) tartották meg ellenőrzésük alatt.
Az év végéig hazatérhetett a közel négyezer kínai fogságba esett indiai katona is.
Indiának a mai napig nem sikerült rendeznie a vitás határok kérdését, cserébe viszont szert tett nukleáris fegyverekre, amelyek a reményeik szerint elejét vehetik egy újabb, az 1962-es hasonló megaláztatásnak. (forrás: Wikipedia)
A rövid háború (amelyben mintegy hétszáz kínai és ezerháromszáz indiai katona vesztette életét) hatalmas arculcsapás volt India számára, amely ezt követően - elsősorban a Szovjetunió támogatásával - komoly fejlesztésbe kezdett a haderőnél (többek között ekkortól fejlesztették fel a ma már nagy számú hegyi hadviselésre felkészített csapataikat is), továbbá ekkortól gyorsult fel az indiai nukleáris program, amely alig tíz évvel később az első kísérleti atomrobbantásban érte el csúcspontját. Kína minden téren győztesen került ki a konfliktusból - mintegy bónuszként még az Indiával ellenséges Pakisztánnal is sikerült szorosabbra fűzni a kapcsolatokat, aminek Újdelhiben azóta sem örülnek.
Azért annak örülünk, hogy a háború idején egyik fél (de különösen a vesztésre álló) sem volt bevethető nukleáris fegyver birtokában.
Háborús emlékmű Leh városában, amely Ladakh szövetségi terület közigazgatási központja. (forrás: Wikipedia)
A kínai-indiai viszony hosszú időn keresztül fagyos volt; az olvadás jelei a kínai külügyminiszter 1981-es indiai látogatásakor mutatkoztak először; azóta számos határátkelő nyílt a vitatott régiókban, azt pedig inkább nem forszírozzák, hol is húzódik pontosan a képzeletbeli vonal (noha azóta is jelentős erőket állomásoztat a térségben mindkét fél).
"Vidd hírül vándor, a kínaiaknak - megcselekedtük, amit megkövetelt a haza" - kínai katonai poszt táblája Akszaj-csinben. (forrás: Wikipedia)
