Az egzotikus országokat, területeket bemutató barangolós sorozatunk legújabb epizódjában Dél-Amerikába látogatunk el, hogy bemutassuk a kontinens második legkisebb területű (bár Magyarországnál így is majdnem kétszer akkora) államát, a jobbára trópusi dzsungelek által borított Suriname-ot.
Suriname-i tájkép: az ország területének nagyobb részét trópusi őserdőkkel fedett alacsonyabb hegységek uralják. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gomb után egyébként arra is választ kapunk, hogy hogyan vált ez az ország a világ egyik etnikailag legszínesebb államává, s hogy mi köze a dollárnak a forinthoz.
Hollandok Dél-Amerikában
Miután a spanyolok és portugálok a 16. században gyakorlatilag egész Dél-Amerikára kiterjesztették fennhatóságukat, a többi gyarmatosítani kívánó európai hatalom úgy érezhette, hogy csúnyán lemaradtak az aranyban és ezüstben gazdag(nak vélt) kontinensről...
Holland ültetvényes és rabszolganője a 18. század végén. (forrás: Wikipedia)
A franciák, hollandok és angolok alkotta hármasból végül utóbbiak kapcsoltak gyorsabban, akik a 17. században megalapították első kolóniáikat a kontinens északi részén, a mai Venezuela és Brazília között. A század közepétől a kereskedelemben utazó Holland Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie) egyre több érdekeltségre tett szert az időközben egy helyi őslakos (indián) törzsről Suriname-nak ("szurinám") elnevezett területen (a fő folyam is ezt a nevet kapta), így Hollandia urai majdnem készséggel mondtak igent az angoloknak, amikor azok megkeresték őket egy khm, visszautasíthatatlan ajánlattal: a dél-amerikai gyarmatért (amit Kolonie Suriname névvel illettek) cserébe Hollandia lemondott a többek között Új-Amszterdamot is magába foglaló észak-amerikai kolóniájáról.
Az észak-amerikai holland gyarmat helyén ma egy kisebb amerikai városka (New York) fekszik.
Cserében Suriname is rendelkezik egy Új-Amszterdam (Nieuw Amsterdam) nevű városkával.
19, század végi fotó a Holland Guyanában (Suriname) dolgozó jávaiakról. Ők már nem voltak rabszolgák, de munkakörülményeik és alacsony bérezésük miatt nem sokban különböztek tőlük. (forrás: Wikipedia)
A 17. század végétől a hollandok elkezdték meghonosítani az ültetvényes gazdálkodást új gyarmatuk tengerparti területein - kezdetben Afrikából hozott rabszolgák segítségével, akiket később a másik holland gyarmatról, Holland Kelet-Indiából (ma Indonézia), valamint Indiából hozott "önkéntesekkel" egészítettek ki. A napóleoni háborúk idején a britek két alkalommal (1799 és 1802, illetve 1804 és 1816) között is megszállták a franciák uralma alatt álló Hollandia gyarmatát, az európai hadúr száműzése után azonban véglegesen Amszterdam Hága uralma alá került.
Felszabadításuk után a suriname-i rabszolgák egy része az érintetlen őserdőben alakított ki magának új közösséget. A felvételen egy marunok (suriname-i feketék) által lakott falu látható 1955-ben. (forrás: Wikipedia)
Az új idők szele a gyarmati kormányt is alaposan megcsapta, így 1863-ban döntés született az ültetvényeken dolgozó több tízezer rabszolga felszabadításáról. A hollandok azonban nem kapkodták el a dolgot, a folyamat ugyanis tíz évig tartott, így az utolsó rabszolga csak 1873-ban nyerte el szabadságát.
Az átmeneti időben - fizetés ellenében - továbbra is korábbi gazdáik földjén kellett dolgozniuk, a moratórium lejárta után azonban a többségük elhagyta addigi otthonát, és a dzsungelben kezdett új életet.
A gyarmati főváros, Paramaribo kolonialista házai 1955-ben. (forrás: Wikipedia)
Út a függetlenség felé
A 19. század végén hatalmas bauxitlelőhelyeket tártak fel a gyarmat területén, amelynek kitermelése némileg fellendítette az addig meglehetősen pangó gazdaságot. A második világháború idején pont a bauxit-utánpótlás biztosítása érdekében az Egyesült Államok (a száműzetésben lévő holland kormány egyetértésével) megszállta a szomszédos Brit és Francia Guyana után Holland Guyanaként is emlegetett gyarmatot.
Persze nem a német (vagy japán) inváziótól tartottak, inkább egy felkeléstől.
Kormányzói díszszemle az 1920-as évek elején. A hollandok a második világháborút követően már nem gyarmatként, hanem társországként kezelték Suriname-ot, így a holland felsőbbrendűség ilyesfajta ábrázolása és demonstrációja kikopott a divatból. (forrás: Wikipedia)
A háború után felerősödtek a függetlenséget követelő hangok, de a hollandok ekkor még hallani sem akartak az egyébként aranytojást tojó tyúkként kezelt gyarmatok elengedéséről (az indonéziai függetlenségi háborúba aztán bele is tört a bicskájuk rendesen). Helyette 1954-ben Hollandia alkotmányos országrészévé tették Suriname-ot, amelynek keretében a kül- és védelmi ügyeket leszámítva teljes belső önállóságot kapott a gyarmati fővárosban, Paramaribóban felálló új kormány.
Johan Ferrier, Suriname utolsó holland kormányzója és a függetlenné váló köztársaság első elnöke 1975-től 1980-ig. (forrás: Wikipedia)
Az 1968-tól posztját elfoglaló főkormányzó, Johan Ferrier irányításával végül - tárgyalásos úton - elnyerték Hollandia jóváhagyását az önállósághoz, így 1975. november 25-én kikiáltották az akkoriban 350 ezer ember által lakott Suriname Köztársaság függetlenségét.
Ezt követően a még Suriname-ban élő közel négyezer holland többsége visszatért az anyaországba.
Napjainkig - és azon is túl
Suriname elhelyezkedése az Atlanti-óceán partján. Az ország területének nagy része lakatlan - a népesség zöme a keskeny északi, part menti sávban összpontosul. (forrás: Wikipedia)
A frissen függetlenné vált ország számos belső feszültséggel volt kénytelen szembenézni - ezeken a kormány sokszor nem is tudott úrrá lenni (társadalmi ellentét az indiai, jávai és marun (maroon) - suriname-i fekete - közösségek között, gazdasági nehézségek), így végül 1980-ban katonák egy csoportja Dési Bouterse őrmester vezetésével megpuccsolta az addigi kormányt.
Desiré "Dési" Bouterse. Vezetésével zajlott az 1980-as úgynevezett őrmesterek puccsa, amikor a hadsereg átvette az ország irányítását. Nem sokkal később Suriname polgárháborúhoz közeli helyzetben volt. (forrás: Wikipedia)
Mint azonban hamarosan kiderült, a katonák sem értettek jobban a kormányzáshoz, mint a civilek, ráadásul kormányellenes felkelés tört ki Suriname keleti részén fekete és őslakos gerillák részvételével. A sokszor suriname-i polgárháború (Binnenlandse Oorlog) néven is emlegetett konfliktusban végül közel ötszáz ember vesztette életét (több ezer pedig elmenekült), s a harcoknak csak a katonai junta hatalomból való távozása vetett véget 1987 után.
A juntát irányító Bouterse a 2000-es évektől visszatért a politikai életbe, s egészen a közelmúltig betöltötte az ország elnöki tisztét - immáron demokratikus úton hatalomra jutva annak ellenére, hogy irányítása alatt 1982-ben tizenöt rendszerellenes embert tettek el láb alól.
Dési Bouterse immáron Suriname demokratikusan megválasztott elnökeként. 2010-től egészen idén júliusig töltötte be ezt a posztot. (forrás: Wikipedia)
A napjainkban is mindössze félmillió ember által lakott országban továbbra is fontos szerep jut a bauxit bányászatának és feldolgozásának, amelyhez az elektromos áram nagy részét a még a hollandok által felhúzott gát mögött kialakuló, három Balatonnyi vízfelületű Brokopondo (avagy van Blommenstein)-víztározó erőműve szolgáltatja. A bauxit mellett az arany és a fosszilis nyersanyagok (kőolaj, földgáz) kitermelése és exportja is évről évre komoly bevételeket termel az államkasszának, miközben a lakosság egy jelentős része az északi országrészben összpontosuló ültetvényeken termeszt banánt, rizst és más növényeket.
Miután Hollandia 2002-ben bevezette az eurót, Suriname maradt az egyetlen független ország, ahol a guilder (gulden) volt a fizetőeszköz. Ennek 2004-ben lett vége, amikor a helyi kormányzat a "forint" helyett bevezette a dollárt.
Régi százguilderes suriname-i bankjegy. A helyi "forint" 2004 előtt volt használatban. (forrás: Wikipedia)
A holland pénznevet 2004-ben felváltó dollár-sorozat húszas bankjegye. (forrás: Wikipedia)
Suriname-ot egyébként jobbára trópusi őserdőkkel fedett dombságok és hegységek uralják (a területének közel 95%-a erdő!), emiatt az egyébként is alacsony népesség nagy része az északi tengerpart mentén koncentrálódik (a lakosság harmada a fővárosban, Paramaribóban él).
Paramaribo látképe. A kétszáznegyvenezer ember által lakott fővárosban él az ország népességének közel fele. (forrás: Wikipedia)
A hivatalos nyelv - minő meglepetés - a holland, de a népesség nagyjából harmadát adó indiai és jávai (indonéz) közösség saját nyelvjárásait is megőrizte. Mivel négy kontinensről származik, a lakosság rendkívül sokszínűnek mondható. Sok dél-amerikai országgal ellentétben itt az őslakos közösség nagyon megfogyatkozott a gyarmati időkben, de még így is a lakosság közel négy százalékát adja a számos indián törzs tagja.
Trópusi őserdő Suriname mélyén. Az értékes faanyag kitermelése jelentős bevételi forrás az ország és azon belül a marun közösség számára. (forrás: Wikipedia)
Jelentős számban élnek kínaiak és a több rassz keveredéséből kialakult kreolok is Suriname-ban, miközben az egykori gyarmattartó hollandok aránya egy százalék alá csökkent. És itt nagyjából be is fejeztük a statisztikai adatok közlését. Vagy nem.
Négy kontinens, tucatnyi népcsoport - nem csak etnikailag, de vallásilag is sokszínű az ország, ahol a római katolikus templom mellett simán elfér az iszlám mecset (amellett pedig a zsinagóga, amit a következő utcasarkon már egy hindu templom követ), s Suriname eddig sikeresen kerülte el a vallási alapú feszültségeket.
Mecset és zsinagóga Paramaribóban. Az ország - szerencsére - mentes a komolyabb vallási feszültségektől. (forrás: Wikipedia)
Most, hogy már tudjuk, hogy mennyire sokszínű az ország etnikailag és vallásilag, ideje közölnünk veletek az igazán megdöbbentőt: kulturálisan is azt tapasztalhatja a látogató, hogy "ahány ház, annyi szokás". Az ország nemzeti ünnepei között így ugyanúgy megtaláljuk a nyugati újévet, mint a kínait, de az iszlám és keresztény ünnepeket is megülik - ráadásul külön ünnepnapja (emléknapja) van az indiai, jávai és kínai közösség érkezésének és a rabszolgaság eltörlésének is.
Az ország legnagyobb állóvize a Brokopondo (van Blommenstein)-víztározó... (forrás: Wikipedia)
...amely az Afobaka-gát mögött került kialakításra 1961 és 1964 között. Az olcsó elektromos áramot ígérő beruházást a helyi alumínium-társaság finanszírozta. (forrás: Wikipedia)
Ami a sportot illeti: habár ex-holland gyarmatról van szó (labdarúgás), a legnépszerűbb sportágak között ott találjuk a krikettet és a tollaslabdát is, az ország eddigi egyetlen olimpiai érmét Szöulban úszásban zsebelték be.
Mint írtuk volt, a népesség nagy része északon él, ennek köszönhetően az ország belsejében meglehetősen gyér az infrastruktúra. A gyarmati időkben a bányászat és az ültetvények kiszolgálására több vasútvonalat is létesítettek Suriname-ban, de ezeket mára egytől egyig átvette az enyészet, így az útra kelők választhatnak a jobbára úttalan utak vagy a légi- és vízi közlekedés eszközei között, hála a megannyi kikötőnek és több tucatnyi kisebb reptérnek.
Az északi országrész viszonylag fejlett közúti infrastruktúrával rendelkezik, a déli területek azonban csak a fentihez hasonló "országutakon" közelíthetőek meg. (forrás: Wikipedia)
De ne legyünk teljesen igazságtalanok, hiszen a tengerpart mentén egyes európai országokét megszégyenítően modern főúthálózat működik. Egyébként érdekesség, hogy Hollandiával ellentétben Suriname-ban továbbra is a baloldali közlekedés maradt érvényben.
Zárásként itt egy videó, amelyen bejárhatjuk Paramaribo utcáit:
