Egy nem is olyan régen élesített posztunkban bemutattuk nektek, hogy milyen volt az élet Japánban a második világháborús vereséget követő amerikai megszállás alatt. Ez az időszak volt a szigetország újjászületésének korszaka, amikor a militarizmust - legalábbis a felszínen - felváltotta a pacifizmus.
Amerikai katonák és harckocsik a Fülöp-szigeteken: a szigetcsoport visszaszerzéséért véres harcokat folytattak 1944-1945-ben. (forrás: Wikipedia)
1945 augusztusában és szeptemberében azonban nem minden katona tette le a fegyvert a császár, Hirohito parancsára. Következzen Onoda Hiroo története!
Út a háború végéig
Onoda Hiroo (小野田 寛郎) egy szamuráj felmenőkkel is büszkélkedő, ám meglehetősen szegény család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot 1922-ben a Vakajama prefektúrabeli Kajnan városában. Fiatalkora konfliktusokkal volt terhelt; egyrészt szülei sokat dorgálták, mert szerintük mindig mindennel elégedetlenkedett, másrészt iskolatársaival is gyakran került összetűzésbe.
Hatéves korában összeverekedett egyik társával, amely után kést kezdett hordani magánál. A szülei ezt nem nagyon díjazták.
A szülőváros, Kajnan egyik utcaképe napjainkban. (forrás: Wikipedia)
Alig múlt el tizenhét éves, amikor egy kereskedelmi cégnél kezdett könyvelőként dolgozni, mégpedig a japánok által akkoriban megszállva tartott kínai nagyvárosban, Vuhanban, ahol egyik bátyja is szolgált katonatisztként. Nem sokáig élte azonban a japán aranyifjak életét (főnöke még egy autót is vett neki, az ifjú Hiroo pedig gyakran kereste fel az éjszakai szórakozóhelyeket): 1942 májusában megkapta behívóját, decemberben pedig megkezdte katonai szolgálatát.
Hiroo és fiatalabb bátyja, Sigeo egy 1944-es felvételen. (forrás: Wikipedia)
Japán ekkoriban már véres háborút vívott Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceánon a fokozatosan előrenyomuló szövetségesekkel - ennek köszönhető, hogy Onoda egy rövid kínai szolgálatot követően (ahol ellenállókra vadászott alakulatával) Japánban találta magát gerillakiképzésen.
MacArthur visszatérése a Fülöp-szigetekre 1944-ben. Az amerikaiak fülöp-szigeteki offenzívája után Onoda számára új feladatot találtak parancsnokai: az ellenállást bármi áron, bármeddig. (forrás: Wikipedia)
A felkészítés során mindennapos volt a fizikai és lelki terror - igyekeztek a katonák fejébe verni, hogy mi a kötelességük, és hogy nincsen lehetetlen...
1944 decemberében Onodát és egységét a Fülöp-szigetekre vezényelték, ahol az amerikaiak akkor már fokozatosan törtek előre, miután a környező tengereken megsemmisítő vereséget mértek a megmaradt japán flottára a történelem egyik legnagyobb tengeri ütközetében. A fő szigettől, Luzontól délnyugatra fekvő, alig 125 négyzetkilométeres Lubang szigetén szervezték meg az ellenállást, amelynek keretében szerte a szigeten elrejtett fegyver- és élelmiszerraktárakat létesítettek, hogy aztán eredményesen végezhessenek minél több amerikaival a várva várt nagy hadjáratban.
A háború utáni háborúban
Az eredetileg mintegy kétszázötven fős japán ellenálló csoport létszáma időközben gyorsan megcsappant, s a kapcsolatot is elvesztették a parancsnoksággal. Ennek köszönhetően Onoda és társai nem értesültek arról, hogy 1945 augusztusában Japán letette a fegyvert - folytatták az ellenállást a dzsungellel borított szigeten, elsősorban a helyi lakosság életét megkeserítve, akiktől rendszeresen loptak élelmet.
A fiatal Onoda Hiroo 1944-ben. (forrás: Wikipedia)
Az amerikaiak néhány hónappal később röplapokat szórtak le Lubangon, majd egy egykori japán tisztet is bevetettek, aki megafonon keresztül tájékoztatta bajtársait a háború végéről - ekkor a mintegy negyven fős csapat nagyobb része megadta magát; Onoda és három társa azonban folytatta a harcát az ellenséggel szemben.
A fiatalember úgy gondolkodott, hogy a röplapok meg a japán tiszt színjátéka a háború végéről csak az ellenség megtévesztő trükkje, hogy a haza és a császár elárulására sarkallja őt.
Lubang szigetének partvidéke napjainkban. A kicsiny szigetet jobbára halászatból és gazdálkodásból élő emberek lakják, felszínét pedig dzsungel borítja. (forrás: Wikipedia)
1949-ben egyik embere megunta a banánt (vagy annak hiányát), és megadta magát, így a négy fős szamurájkommandó innentől már csak három tagot számlált. 1954-ben egyik társukat a filippínó biztonsági erők lőtték le egy összecsapás során, tizennyolc évvel (!) később, 1972-ben pedig utolsó hű társát, Kozuka Kinszicsit is elvesztette Onoda.
Időközben értesült ugyan a Japánban bekövetkezett változásokról, de úgy tartotta, hogy csak egy átmeneti bábkormányról van szó, így nincs értelme feladni.
A megadás
Onoda, miután egyedül maradt, egyre erőszakosabbá vált a helyiekkel szemben. Időközben világszerte ismertté vált az utolsó japán katona története, amelynek hatására egy fiatal egyetemista, Szuzuki Norio (鈴木 紀夫) Onoda felkutatására indult. 1974 februárjában megtörtént a nagy találkozás, amelyet követően hamar barátság szövődött Onoda és Szuzuki között, aki próbálta meggyőzni a harcost, hogy ideje lenne letenni a fegyvert.
Onoda és Szuzuki 1974-ben. A fiatal egyetemista és az öreg katona között rövid időn belül barátság szövődött. (forrás: Wikipedia)
Onoda azonban erre csak akkor volt hajlandó, ha erre közvetlen parancsnoka utasítja. Szuzuki hazatérését követően erről tájékoztatta a japán hatóságokat, akik felkutatták Tanigucsi őrnagyot (ekkoriban egy könyvesbolt büszke tulajdonosát), aki rögvest a Fülöp-szigetekre utazott. 1974. március 9-én találkozott Onodával, felolvasta neki a megadásra felszólító parancsot, amelyet követően Onoda elsírta és megadta magát.
Jelképes fegyverletétel: miután megadása jeleként átadta kardját, Marcos elnök vissza is adta azt tulajdonosának. (forrás: Wikipedia)
Onoda még aznap megadása jeleként átadta kardját Ferdinand Marcos fülöp-szigeteki elnöknek, aki azonnal vissza is adta azt a tulajdonosának.
A megadást követően összegyűjtötték megmaradt Onoda felszerelését (mintegy ötszáz töltényt és számos kézigránátot). Az ellenállás közel harminc éve alatt a helyiek szerint legalább ötven emberrel végzett, ám Onoda szerint csak minden rosszat ráfogtak, és közel sem végzett ennyi emberrel a második világháború egyik utolsó harcoló katonája. Mindenesetre Marcos elnök kegyelemben részesítette.
Nem Onoda volt az utolsó ismert japán szolgálatban álló katona, aki letette a fegyvert - ezt a címet egy Tajvanról származó harcos, Nakamura Teruo (中村 輝夫) közlegény viselheti, aki néhány hónappal később adta meg magát Indonéziában, majd tért vissza szülőföldjére, az akkor már de facto független Tajvanra.
Onoda még 1974-ben hazatért Japánba, az új világ azonban nem nyerte el a tetszését - szerinte túl korruptra és fegyelmezetlenre sikeredett a japán demokrácia. 1975 áprilisában Brazíliába emigrált, ahol megházasodott, majd a helyi japán közösség meghatározó tagjává vált, miközben szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozott. Később Japánban szervezett oktató táborokat az öngyilkosság által fenyegetett fiataloknak. 1996 májusában visszatért a Fülöp-szigetekre, s miután virágot helyezett el bajtársa, Kozuka halálának helyén, tízezer dollárt adományozott a helyi gyerekek megsegítésére.
Az utolsó japán szamuráj 2014-ben, kilencvenegy éves korában, Tokióban hunyt el.
