A kőszén hosszú időn keresztül a legfontosabb energiaforrásnak számított a világ legtöbb részén, így Japánban is - a felkelő nap országában a 19. század elején nyíltak az első nagyüzemi szénbányák, az energiahordozó iránti kereslet azonban csak a Meidzsi-restaurációt követően, a 19. század utolsó évtizedeiben robbant be igazán.
Ha megfelelő szögből tekintünk Hasima szigetére... (forrás: Wikipedia)
...akkor könnyedén felismerhetjük benne egy csatahajó, akár a fenti képen látható Mikasza (三笠) sziluettjét. (forrás: Wikipedia)
A szénbányászatnak köszönheti létét mai posztunk témája, Hasima szigete (端島), amely formája után a Csatahajó-sziget becenevet kapta, s sok más egyéb mellett arról is nevezetes, hogy történelme egy időszakában a Föld legsűrűbben lakott területének számított.
A szénsziget
A mindössze 6,3 hektár (tehát 0,063 négyzetkilométer) területű, sziklás felszínű, 480 méter hosszú és 160 méter széles sziget Japán délnyugati részén, Nagaszaki városközpontjától kevesebb mint 15 kilométerre délnyugatra helyezkedik el. Hosszú időn keresztül egy volt a több száz lakatlan földdarabból a környéken; az 1800-as évek elején aztán komoly szénlelőhelyre bukkantak itt, amelynek a kitermelése már az 1810-es években kezdetét vette.
Hasima szigete a legdélibb nagy japán sziget, Kjúsú partjaitól nyugatra, az 1945-ben atombomba-támadást elszenvedő Nagaszaki kikötővárosa közelében helyezkedik el. (forrás: Wikipedia)
1869-ben egy nagaszaki kereskedőcég vásárolta meg a szigetet, s indította el a nagyüzemi szénbányászatot, amelynek keretében 1887-re kialakítottak egy 44 méter mély, függőleges aknát a kitermelt ásványkincs könnyebb felszínre hozatalához.
A 19-20. század fordulóján a szigetről készült színes postai levelezőlap. (forrás: Wikipedia)
1890-ben a Mitsubishi vállalat 100 ezer jenért megvásárolta Hasima szigetét, az itt működő bánya pedig egy szénbányászati holding része lett. A kiáramló szén helyén beáramló tőkének köszönhetően az egész sziget partvidékét vastag kőfalakkal erősítették meg - ekkortól a sziget körvonalai távolról kezdtek egy csatahajóra emlékeztetni, amelynek köszönhetően megkapta a Gunkandzsima, azaz Csatahajó-sziget (軍艦島) becenevet.
Erre az érzetre ráerősített a szigeten lévő kéményekből kiáramló füst is.
A legsűrűbben lakott földdarab
Időközben 1895-ben a második, 1896-ban a harmadik aknát is átadták, az 1920-as években pedig kialakították a negyedik függőleges aknát, amelynek mélysége már megközelítette a négyszáz métert, így megkönnyítve a tenger alatti földrétegben folyó bányászatot.
Az első akna még a századforduló előtt egy tűz következtében használhatatlanná vált.
Hasima az 1930-as években. (forrás: Wikipedia)
1916-ban átadták az akkori Japán legmagasabb vasbeton épületet, amely kilencemeletes magasságot ért el - ekkor már több ezer bányász és családtagjuk élt a piciny földdarabon. A széntermelés a második világháború idején, 1941-ben érte el csúcsát, ekkor több, mint négyszázezer tonna szenet termeltek ki a bányászok - mivel egy részüket behívták katonának, hogy Kínában vagy a Csendes-óceánon védjék a császár érdekeit, több száz koreai és kínai kényszermunkást hoztak ide, hogy a kitermelés zavartalanul folytatódjon.
A háborús években több, mint ezerháromszáz ember vesztette életét a kegyetlen körülmények miatt.
A bányászok és családtagjaik elszállásolására épített egyik lakóház az 1930-as években. A krónikus helyhiány miatt idővel csak felfelé terjeszkedhettek az épületek. (forrás: Wikipedia)
A háború után folytatódott a sziget infrastruktúrájának fejlesztése, hogy az immáron közel ötezer (!) állandó lakos minél jobb körülmények között élhessen - a lakóépületek mellett jutott hely szentélyeknek, rendőrőrsnek, iskolának, óvodának, postának és számos más hivatalnak és közintézménynek is. Az elektromos áramot és az ivóvizet - helyi források hiányában - tenger alatti kábeleken és csővezetékeken szállították Hasimára.
Csak hogy elképzelésünk legyen a hatalmas népsűrűségről: ha Magyarországon akkora lenne a népesség-koncentráció, mint Hasima szigetén a csúcsidőszakban, nagyjából hétmilliárdan (!) élnének itt - közel annyian, mint a bolygó össznépessége.
Az enyészet útján
Az 1970-es évektől már nem volt gazdaságos a szén kitermelése - ráadásul a japán energiaszektor ekkor már az atomenergiára valamint az importált kőolajra és földgázra épült, így a Hasimát még ekkor is tulajdonló Mitsubishi vezetősége a bánya bezárása mellett döntött.
A sziget madártávlatból napjainkban. Jól láthatóak a több, mint száz évvel ezelőtt emelt parti védművek, amelyek a csatahajó-sziluettért is felelősek. (forrás: Wikipedia)
1974 januárjában végül leálltak a kitermeléssel, nem sokkal később (áprilisig) pedig az utolsó szigetlakó is elhagyta Hasimát, mivel időközben megszüntették az áram- és ivóvíz-ellátást. A magas szállítási költségek miatt az emberek a bútorok, berendezési tárgyak többségét hátrahagyták, igazi szellemvárost hozva létre ezzel - az ide látogatók számára úgy tűnhet, hogy az 1970-es évek Japánjában megállt az idő...
Az épületek többsége ma már rendkívül romos állapotban van, a lakóházakban azonban még fellelhetőek az egykor itt élő emberek által hátrahagyott hétköznapi használati tárgyak. (forrás: Wikipedia)
A bánya bezárása óta eltelt évtizedekben az infrastruktúra állapota nagyon leromlott; az épületek többségének felkeresése életveszélyes, ezért hosszú időn keresztül a hatóságok kifejezetten tiltották Hasima felkeresését - a 2000-es évektől Nagaszaki városvezetése azonban felismerte a szigetben rejlő turisztikai lehetőségeket, így rendszeresen szerveznek sétahajózásokat és szervezett városlátogatást az erre fogékony turisták számára.
Hogy az itt forgató dokumentumfilmes stábokról most ne is beszéljünk.
Napjainkban a turisták szervezett körülmények között tekinthetik meg Hasima szigetét. (forrás: Wikipedia)
