Amióta az emberi civilizáció kialakult, meghatározzák történelmünket és fejlődésünket a háborúk - az emberi képzelet határtalan, ha embertársaink elpusztításához kell különféle eszközöket, fegyvereket kifejleszteni, vagy már meglévő, eredetileg békés céllal feltalált eszközöket a rombolás szolgálatába állítani. 

Olasz csapatok tábora Tripoli környékén. (forrás: Wikipedia)

Mai posztunkban bemutatjuk nektek azt a fegyveres konfliktust, ahol először vetették be katonai céllal az alig egy évtizeddel korábban bemutatkozó repülőgépet. A "Tovább" gomb után következzen az olasz-török háború rövid története!

Alaposan lemaradva

Ugyan az egységes Olaszország története csak 1861-ben vette kezdetét, ez nem szegte kedvét az új állam vezetőinek, hogy csatlakozzanak az európai gyarmattartó hatalmak szűk klubjához - mikor azonban a gondolatot tett követte a 19. század végén, már csak nagyon kevés "szabad" terület maradt Afrikában, így Rómának be kellett érnie Szomáliával és Eritreával.

Egy brit újság illusztrációja az olaszok áduai vereségéről - Olaszország viszonylag későn csatlakozott az európai gyarmatosító hatalmakhoz, és egyáltalán nem volt zökkenőktől mentes az új területek meghódítása; Abesszíniába (a mai Etiópia) például 1896-ban bele is törött a bicskájuk. (forrás: Wikipedia)

"Evés közben jön meg az étvágy!" - tartja a közmondás, s ez igaz volt az olasz vezetésre is, amely már elég korán (az 1870-es években) szemet vetett az Itáliai-félszigettel szemközt, a Földközi-tenger túlsó partján fekvő, akkoriban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozó, Egyiptom és Tunézia között elhelyezkedő Tripolitania tartományra (amelynek területe nagyjából megegyezett a mai Líbia tengerparti sávjával). Ekkor még csak hangot adtak követeléseiknek, de mivel nem akarták összeakasztani a bajuszt a nagyhatalmakkal, így naftalinba tették az ötletet, s figyelmüket Kelet-Afrikára fordították.

Új lehetőség

Az Oszmán Birodalom (amelyre Európa beteg embereként is hivatkoztak a kortársak) a 19-20. század fordulójára végletesen meggyengült, s sorra veszítette el területeit az európai nagyhatalmakkal szemben: a franciák az 1800-as évek végére elhódították Algériát és Tunéziát, az angolok elfoglalták Ciprust, majd Egyiptomból csináltak kvázi gyarmatot, s ott voltak az olaszok, akik továbbra sem mondtak le Tripolitania meghódításáról (a tartományra az egyszerűség kedvéért a továbbiakban Líbiaként hivatkozunk).

Az Oszmán Birodalom európai és közel-keleti területei a 19-20. század fordulóján, pirossal kiemelve a líbiai tartományok, amelyekre Rómának már régóta fájt a foga. (forrás: Wikipedia)

1887-ben az olaszok titkos megállapodást kötöttek a britekkel, amelyben az olaszok elismerték az egyiptomi brit fennhatóságot, cserébe a britek támogatták az olasz érdekeket a szomszédos Líbiában. 1902-ben Róma hasonló egyezményt írt alá a franciákkal (az olaszok a franciák marokkói gyarmatosítását támogatták Líbiáért cserébe), majd 1909-ben az oroszokkal: itt az Orosz Birodalom Boszporusz iránti igényét ismerték el.

Az olaszokkal szövetséges Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia (akik erős keleti bástyaként tekintettek az Oszmán Birodalomra) nem támogatták a líbiai gyarmatosítást, a britek viszont kifejezetten ösztönözték Rómát, hogy ragadja meg a lehetőséget, amíg még megteheti: 1911 szeptemberében az olasz kormányzat döntést hozott Líbia elfoglalásáról.

Kitör a háború

Az olasz kormány ürügyként a Líbiában élő olaszok biztonságát vette elő: az Oszmán Birodalomnak átnyújtott ultimátumban azt állították, hogy a líbiai lakosságot az olaszok ellen hergelik, s emiatt azok közvetlen életveszélyben vannak. A törökök visszautasították a vádat, majd a Monarchia közvetítésével azt javasolták Rómának, hogy osszák meg a terület feletti fennhatóságot - ennek értelmében Líbia névleg török fennhatóság alatt maradt volna, a gyakorlatban azonban az olaszok kvázi gyarmatukként tekinthettek volna a területre, hasonlóan a britek egyiptomi jelenlétéhez. Az olasz gyarmatosítási szellemet már nem akarták visszaparancsolni a békés rendezés palackjába: a török javaslatot Olaszország elutasította, majd szeptember 29-én hadat üzent az Oszmán Birodalomnak.

III. Viktor Emánuel, Olaszország utolsó királya 1900 és 1946 között. Uralkodása alatt érte el Olaszország gyarmatbirodalma a legnagyobb kiterjedését, majd a bukását is. (forrás: Wikipedia)

V. Mehmed szultán, aki 1909 és 1918 között uralkodott az Oszmán Birodalomban. Balszerencséjére egy végletesen meggyengült, hanyatló birodalmat örökölt. (forrás: Wikipedia)

A háború nyitányaként az olasz hadiflotta megjelent Líbia partjai előtt, majd ágyútűzzel köszöntötték az itt állomásozó szerény török helyőrségeket (az eredetileg Líbiában állomásozó török alakulatok többségét átvezényelték Jemenbe az ottani lázadás elfojtására). Október elején az első olasz csapatok partra szálltak a nagyobb városok (köztük Tripoli) térségében - a török kormányzat ekkor határozott arról, hogy korlátozott erőforrásai ellenére megvédi a tartományt.

Olasz csapatok partraszállása Líbiában. (forrás: Wikipedia)

Az olaszok - kelet-afrikai hódításaikhoz hasonlóan - gyors győzelemre számítottak, azonban már néhány héttel később meglepte őket a reguláris török csapatok és irreguláris arab erők ellenállása, amely majdnem a 20 ezer fős expedíciós hadseregük pusztulásához vezetett...

Mustafa Kemal, a későbbi Atatürk török és líbiai (arab) katonák körében. A török csapatok gerincét a helyiekből szervezett milíciák adták. (forrás: Wikipedia)

Új technológiák kora - véres küzdelem

Bombavetés léghajóból: az olasz-török háború a hadviselés új korszakát nyitotta meg, a légi hadviselését. (forrás: Wikipedia)

Az olasz-török háború volt a világ első fegyveres konfliktusa, ahol a repülőgépet katonai célra használták fel. Október 23-án Carlo Piazza százados egy repülőgéppel átrepült a török vonalak fölött, ezzel végrehajtva a történelem első motoros légi felderítését (a léggömböket már jó ideje használták hasonló céllal). Alig egy héttel később Giulio Gavotti hadnagy Etrich Taube típusú gépéből néhány - egészen pontosan négy - gránátot dobott a törökök nyakába, végrehajtva az első "bombázást" - a háborúhoz köthető a légvédelem első győzelme is, ugyanis a törököknek később puskákkal sikerült leszedniük egy olasz gépet.

Giulio Gavotti hadnagy egy 1910-ben készített felvételen - a hadnagy az első bombázás végrehajtójaként vonult be a történelembe: 1911. november 1-jén néhány gránátot dobott a török csapatok nyakába. (forrás: Wikipedia)

Mint írtuk volt, az olasz szárazföldi csapatok bicskája majdnem beletört a törökök ellenállásába: a háború alatt gyakorlatilag nem hagyták el az erős haditengerészetük ágyúinak hatótávolságát, így csak a part menti keskeny sáv felett tudták megszerezni az ellenőrzést. Két hónappal később, 1911 decemberére a már közel százezer fős olasz expedíciós hadsereg és a néhány tízezer főből álló török-líbiai csapatok között megmerevedett a frontvonal - a következő hónapok állóháborúját az egymás kárára elkövetett mészárlások tarkították, amelyek több száz áldozatot követeltek.

Az olaszok főbb hadmozdulatai a háború idején. Líbia mellett az égei-tengeri szigetek egy részére is rátették a kezüket, miközben a haditengerészetük a Közel-Keleten és az Arábiai-félsziget déli részén is zaklatta az ellenséget. (forrás: Wikipedia)

Háború a tengeren - végjáték

Miközben a szárazföldön nem tudtak egyértelmű győzelmet kicsikarni, a tengeren egyértelműen az olasz Királyi Haditengerészet (Regia Marina) volt az úr: 1912 első hónapjaiban több tengeri ütközetet is vívtak az Oszmán Birodalom haditengerészetével, amelyekből az olaszok kerültek ki győztesen (közben pedig arra is maradt kapacitásuk, hogy blokád alá vonják a török uralom alatt álló Jemen kikötőit).

Egy olasz cirkáló tüzel a bejrúti kikötőben álló hajókra. (forrás: Wikipedia)

Az olaszok a haditengerészetnek köszönhetik a háború egyik legnagyobb sikerét: 1912 májusában a flotta hajóinak fedezete alatt közel tízezer olasz katona szállt partra Ródosz szigetén, amelynek néhány ezer fős török helyőrségét néhány napnyi harcot követően megadásra kényszerítették. A következő hetekben további mintegy tucatnyi szigetet (a Dodekanészosz-szigetcsoport nagyobb tagjait) is ellenőrzésük alá vonták - az Égei-tenger szigetvilágából csak az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai nyomásgyakorlása miatt nem hasítottak ki nagyobb szeletet maguknak.

Olasz illusztráció a ródoszi török csapatok fegyverletételéről. (forrás: Wikipedia)

Az olasz politikai és katonai vezetés 1912 szeptemberére úgy ítélte meg, hogy sikeresen elérték céljaikat a törökökkel szemben; az Oszmán Birodalom sem akarta nagyon erőltetni a távoli és a gyakorlatban értéktelen Líbia védelmét (főleg úgy, hogy a Balkán-félsziget lőporos hordója éppen robbanni készült), ezért 1912. október 18-án a svájci Lausanne egyik tóparti kerületében, Ouchy-ban aláírták a háborút lezáró békeszerződést. Az egyezmény keretében Líbiából egyfajta autonóm tartomány lett volna olasz irányítással, miközben a megszállt égei-tengeri szigeteket vissza kellett volna szolgáltatni Isztambulnak.

A lausanne-i béketárgyalások. (forrás: Wikipedia)

Az Oszmán Birodalom a szerződés aláírása előtt nem sokkal kirobbanó első balkáni háborúban azonban megsemmisítő vereséget szenvedett, emiatt az olaszok nem tartották be a békeszerződésben foglaltakat: Líbia két tartományából, Tripolitániából és Kirenaikából kvázi gyarmatot csináltak (amelyeket aztán 1934-ben egyesítettek Olasz Líbia nevű gyarmatukban), a görög szigeteket pedig eszük ágában sem volt kiüríteni, s azok egészen a második világháborúig Róma fennhatósága alatt álltak.

Olasz csapatok és török ellenfeleik - a háború nem nélkülözte a brutalitást és a kegyetlen mészárlásokat. (forrás: Wikipedia)

A bő egy évig tartó háborúban több, mint tizennyolcezer török és arab katona esett el, miközben közel háromezer olasz adta életét az új olasz gyarmatbirodalomért - érdekesség, hogy az olasz veszteségek nagy részéért nem a közvetlen harci cselekmények, hanem a csapatok között kitörő járványos megbetegedések voltak a felelősek.