Egészen 2003-ig mindössze két olyan ország volt a Földön, amely saját erőből képes volt embert juttatni a világűrbe: az Egyesült Államok és Oroszország (korábban Szovjetunió). Aztán jött Kína, és ez a szám rögtön háromra emelkedett.

(forrás: Wikipedia)

Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy a többi majd' kétszáz állam közül néhánynak ne adódott volna lehetősége, hogy a következővel büszkélkedjen: saját űrhajósa van! Mai posztunkban közülük nézünk meg néhányat.

A nagyvilágban számos főváros-típus létezik: van politikai, gazdasági, közlekedési, kulturális (és a többi, és a többi) - ezen funkciókat általában egyetlen település tölti be (Magyarországon ez Budapest), de van, ahol ezek a feladatok megoszlanak (az Egyesült Államok politikai központja Washington, a gazdasági pedig New York), és van, ahol a hivatalos (alkotmányos) főváros egyáltalán nem, vagy csak részben tölt be fővárosi szerepkört (mivel elvesztette főváros jellegét). Ma közülük válogatunk.

Budapest egyik jelképe. (forrás: Wikipedia)

A fentiekben nem írtuk, de aki rutinos Barangolás-blog olvasó, tudhatja, hogy válogatásunk ezúttal is szubjektív. Megértéseteket köszönjük.

Ma újabb válogatást olvashattok, ezúttal azon országok közül szemezgetünk, amelyek méretükhöz képest viszonylag nagy és erős haderőt tartanak fenn (miután múltkor a hadsereg nélküli országok között néztünk szét, illik a mérleg másik nyelvére is tenni valamit).

Választásunk szubjektív alapon esett a posztban szereplő öt országra, az esetleges hiányzókért mi kérünk elnézést - s szeretnénk megjegyezni, hogy az említett fegyveres erőkkel kapcsolatban csak pár érdekesség felvillantására volt lehetőségünk, amiért szintén elnézést kérünk. Köszönjük.

Mai írásunkban folytatjuk barangolásunkat a világ körül - az egzotikus országokat, helyeket bemutató sorozatunkban újra egy függő terület, a Pitcairn-szigetcsoport kerül felfedezésre, amely joggal pályázhat a világ legkisebb népességű közigazgatási egységének megtisztelő (?) címére.

A Pitcairn-szigetek nem a világ végén helyezkednek el - de a hely közel van hozzá... (forrás: Wikipedia)

A "Tovább" gombra kattintást követően tehát irány a világ vége, Óceánia délkeleti része!

Ma a harmadik epizóddal folytatjuk a világ zászlóit felfedező, országokon és kontinenseken átívelő sorozatunkat.

1956 októberében és novemberében, azokban a napokban, amikor Budapesten és Magyarország egyéb részein még javában dörögtek a fegyverek, Afrika és Ázsia határán három szövetséges hatalom éppen azon fáradozott, hogy megleckéztessék a túlságosan is önálló politikát folytató Egyiptomot és annak ambiciózus vezetőjét, Gamal Abden-Nasszert, valamint - mintegy mellékesen, de tényleg - visszaszerezzék az ellenőrzést a Szuezi-csatorna felett.

A britek (és részben franciák) által a 19. század második felében épített Szuezi-csatorna jelentősen lerövidítette a Távol-Kelet és Európa közötti hajóutat. (forrás: Wikipedia)

Kiegészítés: mint ahogyan arra egyik olvasónk felhívta a figyelmünket, a csatornát a franciák építették (Ferdinand de Lesseps vezetésével), a britek pedig később váltak többségi tulajdonossá és üzemeltetővé. 

A konfliktusban - amely elterelte a nemzetközi közvélemény figyelmét a szovjetek által vérbe fojtott magyar szabadságharcról - igazán nem a három muskétáson múlt, hogy végül visszavonulót kellett fújniuk. A "Tovább" gomb után nézzük meg, hogyan (és miért zajlott) a szuezi válság!

A kötöttpályás, vasúti közlekedésnek a világ számos országában nagy jelentősége (és még nagyobb hagyománya) van - elég csak a japán Sinkanszenre, a francia gyorsvasútra (TGV), vagy éppen a vasúti teherszállítás amerikai gazdaságban betöltött fontos szerepére gondolni (és akkor a hongkongi emeletes villamosokat vagy a magyarországi kisvasutakat még meg sem említettük).

Teherszállító vasúti szerelvény egy nagy forgalmú amerikai vonalon. Az aktív vasutakról ma kevés szó fog esni, ezt garantáljuk. (forrás: Wikipedia)

Mai posztunkban azonban nem ezekről lesz szó, hanem azon országok közül veszünk górcső alá néhányat, amelyek az évek folyamán részben megszüntették vagy átadták az enyészetnek saját vasúti közlekedésüket. Válogatásunk (amely nem az első és nem is az utolsó blogunk történetében) ezúttal is szubjektív.

Amikor 1945 májusában a szövetséges hatalmak parancsnokai a Németország feletti győzelmet ünnepelték, még valószínűleg kevesen gondolták közülük, hogy néhány év múlva már mint egymás kvázi ellenségei fognak egymással farkasszemet nézni az akkorra már megosztott Németország szívében - saját Németországuk támogatójaként és a szabad (szocialista) világ védelmezőiként tetszelegve a nagyvilág előtt. 

Brit, amerikai, szovjet és francia tábornokok - itt még mosolyognak egymás között, hiszen nem régen győzték le közös ellenségüket, a náci Németországot. (forrás: Wikipedia)

Mai posztunkban annak járunk utána, hogy a nyugati szövetségesek közül kik voltak azok, akik katonáikat jóval a második világháború után, az akkor már hidegháborúként emlegetett konfliktussorozat alatt (és még azon is túl) Nyugat-Németországban állomásoztatták, hogy szükség esetén feltartóztathassák a szovjet gőzhengert - és azt is megtudjuk, hogy végül ki és meddig maradt a Vaterlandban.

Az első, zászlókat felvonultató válogatást követően íme a második, amelyben ismét öt ország lobogója kerül bemutatásra.

1812-ben Európa nagy része éppen a Napóleon Franciaországa elleni háborúskodással volt elfoglalva. Ezen  franciaellenes küzdelem legfőbb szponzorai és résztvevői a britek voltak, akiknek emellett még volt gyarmatukkal is alaposan meggyűlt a baja.

Hagyományőrzők az 1812-es háború egyik csatájának újrajátszása közben. (forrás: Wikipedia)

Nézzük meg, hogyan és miért is zajlott az 1812-es brit-amerikai háború.