Miután a minisorozatunk első részében bemutattuk az apartheid kialakulását, a másodikban pedig röviden betekintettünk Dél-Afrika külhoni kalandozásaiba, a harmadik, befejező részben megnézzük, hogyan szűnt meg Földünk mostanáig utolsó, államilag támogatott faji szegregációra épülő rendszere.
A Dél-afrikai Köztársaság zászlaja 1994 óta - a lobogó jelképezi a nemzet sokszínűségét. (forrás: Wikipedia)
Változás a nyolcvanas években
Pieter Willem Botha, Dél-Afrika utolsó miniszterelnöke és első teljhatalmú államfője. (forrás: Wikipedia)
Az apartheid rendszer az 1960-as és 1970-es években élte virágkorát - a bomlás jelei ugyanakkor már a hetvenes évek végén (amikor növekedett a délnyugat-afrikai határháborúk intenzitása) megmutatkoztak. Ugyan Dél-Afrika gazdasága még ekkor is a kontinens legfejlettebbje volt, az látszott, hogy a teljes szegregációra épülő társadalmi rend (abban a formájában, ahogyan 1948-tól megalkották) már nem lesz sokáig fenntartható.
Az afrikai feketék legjelentősebb politikai (és katonai) formációjának, az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak (ANC) a logója. (forrás: Wikipedia)
Hogy elébe menjenek a dolgoknak, Pieter Willem Botha miniszterelnök javaslatára (és egy támogató népszavazás után) a dél-afrikai törvényhozás 1983-ban új alkotmányt léptetett életbe - ennek értelmében megszüntették a miniszterelnöki pozíciót (Botha a következő évben elnökké avanzsált, akinek a korábbi formálissal szemben már tényleges végrehajtói hatalma is volt), valamint felállításra került a háromkamarás dél-afrikai parlament, ahol egy-egy kamara jutott a fehéreknek, a feketéknek és az indiaiaknak.
Afelől ne legyenek kétségeink, hogy az egyébként a legjelentősebb fekete ellenállási mozgalom, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) által bojkottált új parlamentben melyik házé volt a döntő szó...
Az apartheid belső ellenzéke
Colin Eglin: katonatisztből az apartheid ellenfele. (forrás: Wikipedia)
Arról már ejtettünk szót, hogy a fekete dél-afrikaiak között széleskörű ellenállás bontakozott ki az apartheid ellen (Nelson Mandela mellett ennek zászlóvivője Fokváros anglikán érseke, Desmond Tutu volt, aki az erőszakmentes tiltakozás híve és támogatója volt), de kevéssé ismert, hogy a dél-afrikai fehér közösségben is szép számmal akadtak ellenzői a szegregációnak (és nem csak az egyébként Pretoria által konzekvensen üldözött kommunisták között).
Desmond Tutu fokvárosi anglikán érsek, aki az apartheid elleni békés ellenállás legfontosabb képviselője volt. Tevékenységéért megkapta a Nobel-békedíjat. (forrás: Wikipedia)
Az apartheid belső ellenzékeként is hivatkozott csoport legjelentősebb képviselője a második világháborús veterán, Colin Eglin által 1977-ben megalapított Progresszív Föderalista Párt (PFP) volt, amely 1989-ig létezett, és a dél-afrikai parlamentbe bejutott tagjai hangos szószólói voltak az apartheid eltörlésének.
Közülük is kiemelkedett Helen Suzman, aki 1953-tól 1989-ig volt a dél-afrikai fehér törvényhozás képviselője és személyéhez köthető számos apartheid-ellenes felszólalás a Tisztelt Ház fokvárosi üléstermében.
Helen Suzman, a fehérek közötti apartheid-ellenes mozgalom kiemelkedő alakja... (forrás: Wikipedia)
...és az előtte való tisztelgésként róla elnevezett fokvárosi utca részlete. (forrás: Wikipedia).
Új elnök, új korszak
Olof Palme svéd miniszterelnök, az apartheid nagy ellenfele...a halála körüli összeesküvés-elméletek némelyike szerint az apartheid rezsim által felbérelt gyilkosok végeztek vele. (forrás: Wikipedia)
Az 1980-as években szerte a nagyvilágban is felerősödtek az apartheid-ellenes mozgalmak (leginkább az egyetemi hallgatók köreiben): ekkor, a hidegháború lecsengésével párhuzamosan már a nyugati országoknak is kezdett egyre kínosabb lenni a faji alapú diszkriminációt zászlaján vivő rendszer, így a nyomás is nőtt Pretoria felé a komolyabb változás kikényszerítésére.
A nyugati világ vezető politikusai közül a svéd miniszterelnök, Olof Palme nyilvánult meg a leghangosabban és legmarkánsabban, amikor az apartheid szóba került. Őt végül 1986-ban egy azóta is ismeretlen (?) merénylő tette el láb alól.
Történelmi kézfogás: de Klerk és Mandela konfliktusoktól korántsem mentes együttműködése teremtette meg a békés átmenet alapjait Dél-Afrikában. Jutalmul mindketten Nobel-békedíjat kaptak. (forrás: Wikipedia)
Az 1989-es választásokon végül egy fiatal, tetterős politikus, Frederik Willem de Klerk került a dél-afrikai államelnöki székbe, aki - hallva az idők szavát és látva az egyre romló gazdasági mutatókat, valamint orrán keresztül érezve a pretoriai kormányhivatalok folyosóin az ezek miatt egyre inkább terjedő fekáliát - hozzálátott az apartheid felszámolásához. Ennek egyik első lépéseként kiengedték a börtönből a fekete ellenállás vezéralakját, Nelson Mandelát (és még jó pár ezer politikai foglyot), valamint tárgyalásokat kezdtek az apartheid utáni Dél-Afrikáról.
Nem mellesleg még 1989-ben döntés született a fél tucatnyi dél-afrikai nukleáris robbanófej leszereléséről, amelyet villámgyorsan megejtettek, nehogy a végén rossz kezekbe kerüljenek...
Az 1992-es történelmi népszavazáson alkalmazott pecsét: ez a referendum volt az utolsó Dél-Afrika történelmében, amelyen kizárólag fehérek vehettek részt. (forrás: Wikipedia)
A dél-afrikai kormányzat és az ellenzéki erők közötti tárgyalások eredményeként 1992-ben történelmi népszavazást tartottak: a választásra jogosult fehérek 85%-os részvétel mellett 69-31%-os arányban támogatták a szegregáció megszüntetését és egy új, teljesen demokratikus rendszer bevezetését (Rodéziával Zimbabwéval ellentétben a dél-afrikai fehér közösség nem kapott privilegizált pozíciókat a törvényhozásban - az abba való bejutást teljesen a választók akaratától tették függővé).
Nelson Mandela leadja szavazatát az 1994-es választáson, amely után ő lett a Dél-afrikai Köztársaság első fekete elnöke. (forrás: Wikipedia)
Végül 1994. április 27-én (miután életbe lépett az ország új alkotmánya) megtartották az új Dél-afrikai Köztársaság első általános, szabad választását, amelyen tarolt az ANC: a négyszáz parlamenti helyből kétszázötvenkettő lett az övék. A választások után az ANC és a jobbára fehérekből álló Nemzeti Párt egységkormányt alakított: az elnöki tisztséget Nelson Mandela nyerte el, míg helyettese de Klerk lett (az érdekszövetségük 1997-es megszüntetéséig és De Klerk lemondásáig).
Élet az apartheid után
Az 1994-es rendszerváltást követően felálló új kormányzat fő céljának tűzte ki a mindennapi életből évtizedekig kirekesztett fekete közösség szociális és társadalmi felzárkóztatását. Ennek jegyében az állami intézményeknél és hivataloknál bevezetésre került a pozitív diszkrimináció rendszere (vagyis ha akadt egy fehér és egy fekete, egyformán alkalmas jelentkező, akkor az utóbbit részesítették előnyben - de sokszor nem is kellett egyformán alkalmasnak lenniük...).
Közben pedig a dél-afrikai bantu nyelvjárások egy részének hivatalossá tételével (az angol és afrikaans megtartása mellett) Dél-Afrika lett az egyik legsoknyelvűbb ország a világon.
Választási regisztráció. Napjainkban már minden 18. életévét betöltött dél-afrikai polgár jogosult a voksolásokon való részvételre. (forrás: Wikipedia)
Miközben a jog előtt egyenlővé vált minden dél-afrikai, új kihívások jelentek meg az ország vezetése előtt: az AIDS viharos gyorsasággal kezdett terjedni a lakosság körében (Dél-Afrika napjainkban is az egyik legfertőzöttebb ország), a munkanélküliségi ráta elindult a csillagos egek felé, a sokszor dilettáns intézkedések következtében pedig a gazdaság teljesítménye is romlani kezdett.
Sowetói látkép. A Johannesburg melletti nyomortelepből kinövő milliós város nagy része még mindig bádogviskókból áll. Dél-afrikaiak milliói számára szinte semmi lehetőség nincs a szegénységből való kitörésre és a normális életkörülményekre. (forrás: Wikipedia)
A pozitív diszkrimináció ellenére így is feketék milliói maradtak nincstelenségben, olyan nyomortelepeken és bádogvárosokban élve, mint a Johannesburg melletti híres-hírhedt Soweto. A kilátástalan helyzet miatt a bűnözési ráta is követte a munkanélküliségit a kozmoszba...
Habár 1994 óta jelentősen csökkent a dél-afrikai fehérek életszínvonala, még napjainkban is a fehér gyerekek számára van a legtöbb esély a jó életre. Utánuk a szintén népes dél-afrikai indiai közösség tagjai következnek, míg a mulattok és feketék számára a pozitív jogi és szociális környezet ellenére nagyon nehéz a megfelelő anyagi körülmények megteremtése és fenntartása. (forrás: Wikipedia)
Nehezítette a helyzetet, hogy a jól képzett fehér dél-afrikaiak közül 1994 óta több százezren (nyolcszázezer és egymillió közötti becslések is vannak) hagyták el hazájukat - részben az éppen őket sújtó pozitív diszkrimináció miatt, részben a jobb megélhetés reményében (a rendszerváltás óta több százezer fehér került nehéz anyagi helyzetbe), részben pedig az ellenük irányuló támadásoktól való félelemben. Ennek köszönhetően (és a fekete közösség népességének növekedése miatt) a dél-afrikai fehérek aránya rekord alacsony szintre csökkent: 1995-ben 5,2 millió fehér az össznépesség 12,7%-át adta, míg 2018-ban 4,5 millió fehér jelenti Dél-Afrika népességének 7,8%-át.
1994 óta körülbelül háromezer dél-afrikai fehér (jobbára afrikáner) farmert gyilkoltak meg a saját földjén, miközben a fehér tulajdonban lévő földbirtokokat az újraelosztás fenyegeti.
Dél-afrikai fehér farmer. A jobbára búr gazdálkodók tevékenysége még napjainkban is a dél-afrikai mezőgazdaság legfontosabb alapját képezik. Éppen ez - a földbirtok és a viszonylagos jólét - jelenti számukra a legnagyobb veszélyt: 1994 óta több ezer fehér farmert gyilkoltak meg anyagi haszonszerzés reményében. (forrás: Wikipedia)
Napjainkra nagyot fordult a világ: már nem a szegény, nincstelen feketék milliói élnek bantusztánokban, hanem a tehetős emberek a magáncégek által védett luxus-lakóparkokban és kertvárosi területeken (nem csak a tehetős fehérek!), ahol élvezhetik a nehéz munkával megkeresett randjaik millióit. Ugyan az ország gazdasága most is fejlődő pályán van, még mindig hatalmas kihívást jelent a népességnövekedés, az infrastruktúra hanyatlása, a helyenként mutatkozó energia- és ivóvíz-hiány, valamint a magasan kvalifikált szakemberek elvándorlása, hogy a teret nyerő oligarchákról ne is beszéljünk...
Hogy a jövő mit hoz az ötvenmilliós országnak, azt nem tudhatjuk, de az biztos, hogy nem az apartheid vagy az ahhoz hasonló (fordított) rendszerek jelentik a megoldást.
Zárásként itt a Dél-afrikai Köztársaság mostani himnusza, amely egy közismert afrikai dal (Nkosi Sikelel'i Afrika) és az egykori dél-afrikai himnusz keveréke:
