Röpke néhány hónap kihagyás után folytatjuk a németek 1940-es nyugat-európai diadalmenetét bemutató sorozatunkat - a május-júniusi hadjárat legnagyobb falatát, Franciaország megszállását hagytuk utolsónak, miután a Benelux-államok elfoglalását már megírtuk itt, itt és itt.
Francia csapatok 1939 őszén egy ideiglenesen elfoglalt német kisvárosban. (forrás: Wikipedia)
Következzen a Westfeldzug, azaz az 1940-es német nyugati hadjárat fődíja, Franciaország elestének - nagyon rövid - története!
Háborús győztes
Gazdasági és társadalmi vesztes
Franciaország az antant vezető katonai hatalmaként az első világháború győztes nemzete volt - nem kis részben éppen az elégtételt követelő francia politikai vezetésnek köszönhető a Párizs környéki békediktátumok Németországra és kis hazánkra nézve is meglehetősen súlyos, megalázó volta. Habár győztesek voltak, Franciaországot teljesen kimerítette a négy évig tartó háború, amely amellett, hogy elpusztította az ország északi részét, milliós emberáldozatot követelt a francia néptől.
És akkor Párizs Egyesült Államok felé történő súlyos eladósodásáról nem is beszéltünk.
Francia csapatok az első világháborúban. Az 1914 és 1918 között elszenvedett emberveszteségek alapvetően változtatták meg a francia hadvezetés háború utáni terveit és elképzeléseit. (forrás: Wikipedia)
Az 1920-as években nyilvánvalóvá vált, hogy a frontokon maradt francia férfiak milliói hamarosan demográfiai problémák elé fogják állítani a társadalmat: az 1930-as években évente már több százezer hadköteles korú férfi nem fog tudni bevonulni a hadseregbe (mivel meg sem született), az így keletkező, a gyarmatokról csak részben pótolható létszámhiány pedig meglehetősen hátrányos helyzetbe fogja hozni Párizst az akkoriban ugyan katonailag meglehetősen legyengített, de igazából csak alvó óriás Németországgal szemben.
Grandiózus elképzelés: a francia vezetés a két háború között a francia-német határon kiépített Maginot-vonaltól remélte a Németország elleni védelmet. (forrás: Wikipedia)
Éppen ezért a francia haderő az első világháború után jelentős átszervezésen ment keresztül: elsődleges cél immáron az ország területének védelme lett minimális támadó kapacitás fenntartása mellett, ez a defenzív hozzáállás pedig megszülte a történelem talán legismertebb erődrendszerét, a francia-német határt végigkövető Maginot-vonalat (Ligne Maginot)
Az ötletgazda francia védelmi miniszter André Maginot után elnevezett, erődök és megerődített állások sokaságából álló, 1927-től 1940-ig épített erődrendszer elsődleges feladata a németek visszatartása volt Franciaország belsejétől. A 350 kilométer hosszú, helyenként több kilométer mélységű, tüzérségi állásokkal és géppuskafészkekkel teletűzdelt védelmi vonal a semleges svájci határtól a szintén semleges belga határig tartott - utóbbiak kifejezetten tiltakoztak az ellen, hogy a Maginot-vonalat Belgium felé fejlesszék tovább.
Készülődés a háborúra
A furcsa háború
Franciaország a defenzív hozzáállás ellenére az 1930-as évek végén még mindig a Föld egyik legnagyobb és legerősebb haderejét tudhatta magáénak, amely mozgósítást követően létszámban és felszerelésben egyaránt meghaladta a német Wehrmachtot. Azonban tudjuk, hogy a mennyiség önmagában nem elég, kell hozzá megfelelő minőség is.
Több száz kisebb-nagyobb bunker és lőállás került kiépítésre 1927 és 1932 között a német (és kisebb részben az olasz és luxemburgi) határ mentén. A tervek szerint az erődrendszernek addig kellett volna feltartóztatni a támadókat, amíg a hátországban mozgósított tartalékok beérkeznek. (forrás: Wikipedia)
Miután Németország megtámadta Lengyelországot 1939. szeptember 1-jén, Párizs nem sokkal később hadat üzent Berlinnek, azon túl azonban, hogy mozgósították a tartalékos állományt, és a kijelölt csapatok felvonultak a német határra, nem sok mindent tettek keleti szövetségesükért. Hamarosan megjelentek francia földön a Brit Expedíciós Haderő (British Expeditionary Force) csapatai is, akikkel a hátuk mögött a franciák néhány betörést hajtottak végre Németország területére - majd néhány falu elfoglalása és pár tucatnyi tyúk rekvirálása után gyorsan vissza is vonultak erődrendszerük fedezékébe.
Francia katona vizsgál egy német utcanévtáblát 1939 őszén. A franciák rövid időre több tucatnyi falut és kisvárost foglaltak el a határ mentén, de a tapogatózó jellegű felderítőbevetéseket követően nem sokkal visszahúzódtak a Maginot-vonal védelme mögé. (forrás: Wikipedia)
Az 1939 szeptembere és 1940 tavasza közti időszakot a nyugati front csendessége miatt úgy is nevezik, mint a furcsa háború - a szövetségesek nem akartak, a németek pedig a keleti elfoglaltságuk miatt ekkor még nem tudtak támadni.
A sokáig pattnak tűnő helyzet aztán 1940 áprilisától (Dánia és Norvégia megszállásától) kezdve felforrósodott; a francia haderő parancsnokai azonban még ekkor is bíztak a Maginot-vonalban, valamint abban, hogy fel tudják tartóztatni Hitler csapatait, ha úgy döntenek, hogy szeretett hazájukra rontanak.
A német tervek változásai 1939-1940 telén a nyugat-európai hadszíntér vonatkozásában. Először még az 1914-es hadműveletek megismétlésével számoltak, később azonban - Hitler beleegyezésével - változtattak az elgondoláson. (forrás: Wikipedia)
Az 1940 telén Nyugat-Európa vonatkozásában elfogadott első német haditervek még gyakorlatilag megegyeztek az 1914-es offenzíváéval: betörni Belgiumba, odacsalni a szövetséges erőket, majd elpusztítani őket a flandriai síkságon. Miután azonban kitudódott ez a terv, a németek módosítottak: a később Fall Gelb (Sárga-terv) nevet kapó elképzelés alapján a francia-brit haderőt Belgium és Hollandia lerohanásával elcsalják ugyan északra, majd azokat gyakorlatilag megkerülve az Ardennek járhatatlannak hitt erdőségein keresztül a páncélos ékek lezúdulnak a hátukba, így harapófogóba csalva és elpusztítva az ellenséget.
Mint láthatjuk, a Maginot-vonal végül elérte célját: a németek ahelyett, hogy támadást intéztek volna a tüzérségi eszközökkel alaposan teletűzdelt rendszer ellen, egyszerűen meg akarták kerülni azt.
Indul az offenzíva
Maurice Gamelin tábornok, a szövetséges haderők főparancsnoka a nyugat-európai német hadjárat első napjaiban. Mivel a francia-brit haderőben az előbbiek voltak túlsúlyban (a britek "mindössze" 13 hadosztállyal és négyszázezer katonával képviseltették magukat), így az első világháborúhoz hasonlóan a franciák kiváltsága volt a főparancsnok megnevezése. (forrás: Wikipedia)
1940. május 10-én, vasárnap hajnalban végül a három hadseregcsoportba szervezett német szárazföldi haderő a Luftwaffe tevékeny és hathatós támogatásával megindította offenzíváját: az első napon még a Benelux-államok jelentették a fő célpontot; Luxemburg még aznap elesett, a belga és holland csapatok pedig ugyan hősies ellenállást fejtettek ki, sokat nem tudtak tenni a felfejlődő német gőzhengerrel szemben. A Maurice Gamelin tábornok parancsnoksága alatt álló szövetséges haderő ráharapva a csalira még május 10-én megindult Belgium felé, hogy megállítsák a németeket...
Német harckocsik valahol a keleti fronton...a németek az előző évi lengyelországi hadjárathoz hasonlóan komoly szerepet szántak a páncéloshadviselésnek a nyugat-európai hadszíntéren is. A páncélosok feladata volt utat nyitni a lassabban mozgó (gyakorlatilag semmiféle gépesítettséggel nem rendelkező) gyalogság előtt, a légierő hathatós támogatásával. (forrás: Wikipedia)
...közben pedig Heinz Guderian tábornok (és a páncélos fegyvernem, valamint hadviselés nagy újítója) német páncélosai előretörtek az Ardennekből, s néhány nappal később már a Belgiumba szorult szövetségesek hátába kerültek. A franciák ugyan megkíséreltek néhány ellentámadást, ők azonban alapvetően helytelenül alkalmazták saját páncélosaikat: néhány kivételtől eltekintve nem páncélosalakulatokba (páncéloshadosztályokba) szervezték őket, hanem a gyalogság támogatására szétosztották azokat a gyaloghadosztályok között.
Egy francia páncélos tiszt, bizonyos Charles de Gaulle sikeres ellentámadást hajtott végre harckocsijaival a németek ellen, ám végül meghátrálásra késztették a német légierő gépei.
Junkers Ju 87-es "Stuka" csapásmérő repülőgép. A nyugat-európai hadjáratban komoly szerep jutott az ezen repülőgépekkel felszerelt alakulatoknak az ellenség erőinek és moráljának megtörésében. (forrás: Wikipedia)
Alig egy hét után a francia-angol haderő szempontjából katasztrofálissá vált a helyzet: a Belgiumban ragadt erőket (több, mint háromszázezer katonát) a németek szépen-lassan beszorították a flandriai tengerpartra, miközben a délen előrenyomuló német páncélosok elvágták az összeköttetést a francia hadsereg többi részével.
Brit csapatok Franciaországban 1940 tavaszán. Ugyan a francia és német haderőhöz képest kis létszámban voltak jelen, a britek a rendelkezésükre álló legmodernebb fegyverzettel és felszereléssel látták el a 13 hadosztályt számláló expedíciós haderejüket. (forrás: Wikipedia)
Korábban tettünk már utalást rá, de most kibontjuk: a németek egyáltalán nem voltak súlyos számbeli fölényben: 141 hadosztályuk volt a szövetségesek 145 hadosztályával szemben (nagyjából 3,3 millió katona mindkét oldalon), harckocsik (!) és tüzérségi eszközök tekintetében pedig majdnem kétszeres (!) előnye volt a franciáknak és angoloknak.
Ráadásul ekkor a francia harckocsik még komolyabb minőséget képviseltek, mint német társaik.
Franciaország bukása
Május végére tehát a németek teljesen beszorították a francia-brit-belga haderőt a La Manche csatorna partjára: a szövetséges csapatok Calais és Dunkerque térségében összpontosultak: a Luftwaffe folyamatos támadásai mellett a közelben tartózkodó német páncélosok is készen álltak a támadásra, Hitler utasítására azonban a végső offenzíva - egyelőre - elmaradt.
Dunkerque (Dunkirk) kikötőjéből evakuált brit csapatok egy romboló fedélzetén. A Dinamó-hadművelet alatt számos hadi- és szállítóhajót süllyesztettek el a német repülőgépek és tengeralattjárók. (forrás: Wikipedia)
Ez a német tétovázás lehetőséget biztosított a brit hadvezetésnek a történelem legnagyobb evakuációs (kimenekítési) műveletének végrehajtására: május 24. és június 4. között a Dinamó-hadművelet (Operation Dynamo) keretében több, mint háromszázezer brit, francia és belga katonák menekítettek ki a homokos tengerpartól a brit Királyi Haditengerészet és brit önkéntes civil tengerészek segítségével - az akció ugyan sikeres volt, ám a brit szárazföldi haderőt hónapokra harcképtelenné tette, mivel a nehézfegyvereket hátra kellett hagyni.
Az evakuáció során francia csapatok tartották a védelmi vonalat, majd megadták magukat a németeknek. Az Angliába menekített francia csapatokat nem sokkal később visszaszállították Franciaországba.
Magukra hagyott francia harckocsikat vizsgálnak a német katonák. Ebben az időszakban a nyugati szövetségesek a páncélosok terén még minőségi fölényt élveztek a németekkel szemben (később több száz francia harckocsit állítottak maguk is hadrendbe). (forrás: Wikipedia)
Június 5-én a németek megindították a Fall Rot (Piros-terv) hadműveletet, s napokon belül áttörték az új francia főparancsnok, Maxime Weygand utasítására sebtében létrehozott francia védelmi vonalakat. A francia csapatok morálja a csiga béka feneke alatt volt, nem egyszer (és nem kétszer) előfordult, hogy a demoralizált katonák testületileg tagadták meg a harcot, s hagyták ott a harcteret - bár a végsőkig való kitartásra is akadt példa szép számmal, ezek már nem tudták érdemben befolyásolni az összecsapás kimenetelét.
Menekültek az országúton. A harcok elől több millió francia civil menekült az ország déli, védettebbnek gondolt része felé. (forrás: Wikipedia)
Közben június 10-én Olaszország hadat üzent Franciaországnak, s megindította csapatait az Alpokon keresztül - Mussolini megérezte a vérszagot, de ezúttal (is) alaposan ráfizetett: az olasz határ mentén állomásozó francia csapatok súlyos csapást mértek az olaszokra, akiknek így elmaradt a dicsőséges győzelem.
Olasz csapatok az Alpokban 1940 júniusában. Mussolini szerette volna meglovagolni német szövetségesük fényes győzelmét, csapatainak azonban beletörött a bicskája a francia ellenállásba a hegyek között. (forrás: Wikipedia)
Ugyanazon a napon, amikor az Alpokban először dörögtek a fegyverek, a francia kormány (amelynek hivatalait ekkor már délre menekítették) nyílt várossá nyilvánította Párizst. A brit miniszterelnök, Winston Churchill tett még egy kósza kísérletet a francia háborús szellem fenntartására, de nem járt eredménnyel (a formális brit-francia unióra vonatkozó javaslatát a franciák elutasították).
Henri Philippe Pétain marsall, Franciaország első világháborús hadvezére, élő nemzeti hős, aki 1940 júniusában átvette a francia kormány irányítását. Pragmatikus katonatiszt és politikus lévén belátta, hogy nem sok esély maradt a szervezett ellenállásra, ezért fegyverszünetet kért (és kapott) a németektől. Később a németekkel kollaboráns kormány kiépítése és fenntartása miatt hazaárulás miatt halálra ítélték (amit kegyelemmel életfogytiglanra változtattak). (forrás: Wikipedia)
Június 14-én elkövetkezett Franciaország 20. századi történelmének talán legmegalázóbb pillanata: a német csapatok bevonultak Párizsba (amelynek több százezer lakosa néhány nappal korábban követte a kormányt délre). Az addig teljesen tehetetlennek bizonyuló francia kormány élére 1940. június 16-án kinevezték az első világháború hősét, a nagy hadvezért, az ekkor már 84 éves (!) Henri Philippe Pétain marsallt, aki azon nyomban fegyverszünetet kért a németektől.
A 20. századi francia történelem talán legszégyenletesebb és megalázóbb pillanata: német csapatok Párizs utcáin 1940 júniusában. (forrás: Wikipedia)
A megalázó fegyverszünet
A németek kihozzák a párizsi hadtörténeti múzeumból az 1918-as fegyverszüneti egyezmény aláírásakor használt vasúti kocsit... (forrás: Wikipedia)
A németek (pontosabban személyesen Hitler) az első világháborús vereségük jelképes színhelyét, a compiègne-i erdőt jelölték ki a fegyverszüneti egyezmény aláírásának színhelyéül. Direkt erre a célra a helyszínre szállították az addig múzeumban tárolt ominózus vasúti kocsit, hogy még inkább fokozzák a franciák szomorú déja vu-érzését.
...amelyben végül 1940. június 22-én, 18:50-kor Charles Huntziger francia tábornok aláírja hazája nevében a fegyverszüneti egyezményt. A vasúti kocsi egyébként a háború után a létrejövő Kelet-Németország vasúthálózatán teljesített szolgálatot, mielőtt 1986-ban végleg selejtezték volna. (forrás: Wikipedia)
Az ekkor már Vichy városában székelő francia kormány képviselői (élükön Charles Huntziger tábornokkal) 1940. június 22-én aláírták az egyezményt, amely három nappal később, június 25-én lépett életbe. Ennek értelmében Elzász és Lotaringia visszakerült Németországhoz, Franciaország északi és atlanti-óceáni tengerparti része pedig német katonai megszállás alá került - az olasz határsáv pedig olasz ellenőrzés alá (Mussolini legnagyobb örömére).
Közel kétmillió francia katona német hadifogságba került - többségük a háború végéig valamelyik német hadifogolytábor vendégszeretetét volt kénytelen "élvezni", illetve ingyen munkaerőként hozzájárulni a német hadigazdaság működtetéséhez.
Francia hadifoglyok úton Németországba. A harcok ugyan véget értek, százezreknek azonban csak most kezdődött a mintegy öt évig tartó hadifogság. (forrás: Wikipedia)
Franciaország déli része a Pétain-kormány ellenőrzése alatt maradt; a szárazföldi haderő és a légierő nagy részét leszerelték, a flotta ugyanakkor - további döntésig - francia ellenőrzés alatt maradt a gyarmatokkal egyetemben (az itteni szárazföldi és légi csapatokat is francia irányítás alatt hagyták).
Charles de Gaulle, aki egy páncéloshadosztály élén próbálta meg feltartóztatni az előrenyomuló német csapatokat. Hazája vereségét követően Londonban szervezett emigráns kormányzatot és hadsereget. (forrás: Wikipedia)
Közben a Londonba menekült Charles de Gaulle irányításával emigráns kormány szerveződött, amely kijelentette, hogy soha nem adják fel a harcot a németekkel szemben, s hozzálátott egy szabad francia haderő (Forces françaises libres, azaz FFL) megszervezéséhez (ez a haderő később tevékenyen részt vett a szövetségesek afrikai hadjárataiban, de Franciaország 1944-es felszabadításában is).
Hitler első és egyetlen párizsi látogatása során. (forrás: Wikipedia)
A brit-francia kapcsolatoknak nem tett jót, hogy a britek nem sokkal később a Royal Navy hadihajói Algériában tűz alá vették a francia flotta egységeit, megakadályozandó, hogy azok német (vagy olasz) kézre kerüljenek. A támadásban több ezer francia tengerész vesztette életét, a hadihajók többségét visszavonták az anyaországi Toulon kikötőjébe.
A francia tengernagyoknak eszük ágában sem volt hadihajóikat átjátszani a németeknek, még kevésbé az olaszoknak (többségüket két év múlva majd épp a franciák süllyesztik el a kikötőben).
Erwin Rommel tábornok tisztjei körében valahol Franciaországban. Később legendássá váló hírnevét itt, Franciaországban alapozta meg. (forrás: Wikipedia)
A Vichy-kormány viszonylagos függetlensége nem tartott sokáig: alig két évvel később, 1942 végén a szabad zóna is német megszállás alá került (miután a szövetségesek partra szálltak a franciák észak-afrikai gyarmatain). A francia történelem egyik legsötétebb időszaka volt ez, ugyanis számos francia tisztviselő tevékenyen együttműködött a német megszállókkal (többek között a francia zsidóság deportálásában is). De ez már egy másik történet lapjaira tartozik...
A fegyverszüneti egyezmény nyomán Franciaország északi és nyugati (tengerparti) része német katonai megszállás alá került, míg Olaszországgal határos régióiban és Korzika szigetén olasz csapatok rendezkedtek be. A déli, mintegy kétötöd-franciaországi régióban a Vichy városába települt kormány gyakorolta a fennhatóságot (minimális hadsereg fenntartásával) egészen 1942 novemberéig, amikor ezt az úgynevezett "Szabad zónát" is meg nem szállták a németek és olaszok. (forrás: Wikipedia)
Ami a veszteségeket illeti: az alig másfél hónapig tartó hadjárat során a németek 27 ezer halottat és több, mint százezer sebesültet, míg az olaszok hatezer halottat vesztettek (az arcuk nagy részével egyetemben), míg a szövetséges oldalon több, mint 370 ezer katona esett el vagy sebesült meg. Több tízezer francia civil vesztette életét a harcokban vagy a menekülés során - további milliók pedig földönfutókká váltak, a lakosság többsége pedig várta a csak négy évvel később bekövetkező felszabadulást.
