A Föld déli vidékeinek felfedezése hosszú évszázadokon keresztül adott munkát a különböző (elsősorban európai, majd amerikai) nemzetek szolgálatában álló, vállalkozó szellemű kutatóknak, felfedezőknek. Miután kiderült, hogy a déli óceánokon túl van egy hatalmas kontinens (az Antarktisz), a 19-20. század fordulóján az ezen kontinensen fekvő Déli-sark elérésre vált fő céllá.
Ennél délebbre nem lehet elvonulni a Földön - GPS-készülék jelzi a déli szélesség 90. fokát az Amundsen-Scott állomás közelében. (forrás: Wikipedia)
A célt végül 1911-ben egy norvég felfedező, Roald Amundsen és csapata abszolválta először - őket nem sokkal később követték Robert Scott irányításával a britek; előbbinek lehetősége volt még életében sütkérezni a dicsőség rivaldafényében, míg utóbbiak a jégmezőn lelték halálukat. Napjainkban e két felfedező emlékét őrzi nevében egy antarktiszi kutatóállomás, amely a Déli-sark közelében van. Következzen az Amundsen-Scott déli-sarki kutatóállomás (Amundsen-Scott South Pole Station) rövid története!
A Déli-sark helyzete
Azt a középiskolai földrajzórákról tudhatjuk, hogy két pólust különböztethetünk meg: a földrajzi pólusok (Északi- és Déli-sark) a Föld forgástengelyének a bolygó felszínét metsző pontjának számítanak, míg a mágneses pólusok esetében két olyan pontról van szó az északi és déli félteke esetében, ahol a Föld mágneses tere merőleges a felszínre - a földrajzi és a mágneses sarkok nem fedik egymást, utóbbiak pedig folyamatosan változtatják pozíciójukat.
A Déli-sark elhelyezkedése (1) az antarktiszi kontinensen. A térképen a 4-es pont a kontinens tengerektől legtávolabbi pontját, a 3-as a geomágneses pólus 2005-ös helyzetét, a 2-es pedig a mágneses pólus 2005-ös helyzetét mutatja. (forrás: Wikipedia)
A Déli-sark a nagyjából Szibéria méretű (több, mint 14 millió négyzetkilométeres) déli kontinensen, az Antarktiszon helyezkedik el. Ezen a felületen a szárazföld nagyjából tengerszint feletti magasságban helyezkedik el, azonban a kontinenst borító vastag jégtakaró miatt a tényleges magassága nagyjából 2800 méterrel a tenger szintje felett húzódik.
Jég borította, zord kontinens. (forrás: Wikipedia)
A Déli-sark alatt húzódó jégsapka mozgása (nagyjából tíz méteres elmozdulás évenként) okozza, hogy a tényleges sarkot jelölő oszlopot minden évben áthelyezik, hogy a pontos pozíciót mutathassa az ide látogatóknak.
A kutatóállomás
Roald Amundsen 1911-es déli-sarki expedíciójáról készült felvétel. (forrás: Wikipedia)
Miután Amundsen és csapata sikeresen teljesítette az expedíciót - a Déli-sark környékét pedig a norvég király, VII. Haakon tiszteletére elnevezték VII. Haakon-fennsíknak -, alábbhagyott a kontinens kutatásának lendülete (ebben szerepet játszott a nem sokkal később kitörő első világháború is); 1929-ben az amerikai Robert Byrd tengernagy egy másodpilóta társaságában először repült el a nevezetes pont felett, a következő szűk harminc évben pedig nem nagyon tette senki tiszteletét itt.
A csillagos-sávos lobogó egy, a Déli-sark aktuális helyzetét jelző emléktábla társaságában az Antarktiszon. (forrás: Wikipedia)
1956-ban újra az amerikaiak villantottak, akik ismét repülővel közelítették meg a Déli-sarkot, majd le is szálltak - a haditengerészet műszaki csapatai pedig fel is húztak egy állandó tartózkodásra alkalmas kutatóállomást, amely a következő év elején, 1957 januárjában fogadta az első néhány lakóját. A kutatóállomás a két felfedező tiszteletére az Amundsen-Scott South Pole Station (Amundsen-Scott déli-sarki kutatóállomás) nevet kapta.
Mivel a déli féltekéről van szó, ezért ott decembertől februárig tart a "nyári" időszak - ilyenkor a nap nem nyugszik le, az állandó fény pedig megfelelő feltételeket teremt a kutatómunkához, amely többek között éghajlati kutatásból, csillagászati megfigyelésekből, illetve a jégsapka kutatásából áll.
Egy argentin sarkkutató expedíció tagjai tisztelegnek a lobogónak a Déli-sarkon 1965-ben. (forrás: Wikipedia)
A később az Old Pole névvel illetett kutatóállomást 1958-ban felkereste az Edmund Hillary vezette nemzetközösségi sarkvidéki expedíció, így az új-zélandi hegymászó és csapata voltak az első emberek, akik Amundsen óta szárazföldön elérték a Déli-sarkot.
Az 1970-es években felhúzott dóm épülete. (forrás: Wikipedia)
1975-ben a régi kutatóállomás épülete kigyulladt, így a következő években a haditengerészeti műszaki csapatok segítségével teljesen újjáépítették azt - többek között felhúztak egy acélszerkezetes dómot is, amelyben a körülményekhez képest tűrhető lakhatási feltételeket alakítottak ki.
Napjainkban
A 2000-es években nagyszabású felújításon esett át a kutatóállomás - több, a jégsapka mozgását jobban toleráló, lábakon álló épületet is felhúztak ekkoriban. (forrás: Wikipedia)
A 2000-es évektől számos fejlesztést hajtottak végre a kutatóállomáson - a jégtábla mozgását jobban toleráló, lábakon álló épületeket adtak át -, ahol az elektromos áram termeléséről három, kerozinnal működtetett generátor gondoskodik. A nyári időszakban a kutatóállomás létszáma 150 fő, míg a sötét, téli hónapokban egy időben 45 fő tartózkodik az állomáson.
Légifelvétel a norvég és brit felfedezők tiszteletére elnevezett amerikai kutatóállomásról. (forrás: Wikipedia)
A kutatóállomás ellátását, a személyzet cseréjét hosszú időn keresztül kizárólag légi úton biztosították - az Antarktisz partvidékén működő McMurdo-állomás és a Déli-sark közötti légihidat az amerikai Légi Nemzeti Gárda C-130-as repülőgépei tartják fenn (a megtiszteltetés a New York-i Légi Nemzeti Gárdát repülőegységeit érte), amelyek a jégmezőn kialakított felszállópályát használhatják. 2007-ben kialakítottak egy szárazföldi útvonalat is (Déli-sark átjáró - South Pole Traverse - néven), amelyen utánpótlásszállító konvojok szelhetik át a jégsivatagot.
Az amerikai (New York-i) Légi Nemzeti Gárda antarktiszi műveletekhez átalakított C-130-as szállító repülőgépe a Déli-sark közelében létesített leszállópályán. (forrás: Wikipedia)
A földrajzi elszigeteltség miatt tanácsos több járműből álló konvojoknak útra kelni, hogy szükség esetén segíthessenek egymásnak.
Egy szárazföldi konvoj (menetoszlop) úton a Déli-sark felé. Ez az út elsősorban a nyári időszakban ha
Az állomás személyzete műholdakon keresztül tartja fenn a kapcsolatot a külvilággal (a NASA külön erre a célra alkalmazott mesterséges holdjai mellett katonai kommunikációs műholdakat használva), s mivel évente csak egyszer van napfelkelte és napnyugta, helyben az új-zélandi időt (UTC+12 óra) alkalmazzák. A hosszú éjszakák és a fényszennyezés-mentes égbolt a csillagászati kutatásoknak is kedveznek, így nem meglepő, hogy 2007 óta a hagyományosak mellett egy nagy teljesítményű rádióteleszkóp is segíti a világűr megfigyelését az itt működő neutrínó-detektorok mellett.
A kutatóállomás kommunikáció helysége. (forrás: Wikipedia)
Éjszakai (téli) fények. (forrás: Wikipedia)
A 2007-ben átadott rádióteleszkóp. (forrás: Wikipedia)
Habár az állomás rendelkezik egészségügyi személyzettel és felszereléssel, tartós itt-tartózkodást kizárólag akut egészségügyi problémák nélküli jelentkezőknek engedélyeznek, mert télen, a sötétben, amikor az átlag hőmérséklet mínusz ötven fok alatt van, sokkal nehezebb evakuálni valakit az állomásról - ha nem lehetetlen (azért reméljük, önműtétre nem fog a jövőben sor kerülni).
A Déli-sark környékén nyáron (december és február között) sem emelkedik fagypont fölé a hőmérséklet.
A több ezer méter vastag jégtakaró folyamatos vándorlása miatt a földrajzi Déli-Sark az állomáshoz képest vándorol - valójában az épületek "változtatnak" helyet. A tényleges pozíciót a fenti képen látható gömb jelzi, körülötte az Antarktisz-egyezményt aláíró államok lobogóival. (forrás: Wikipedia)
