A 20. és 21. század diktátorait bemutató sorozatunk újabb epizódjában ismét visszatérünk az öreg kontinensre, hogy bepillantsunk a második világháború utáni Albánia sorsát meghatározó kommunista diktátor életének fontosabb eseményeibe.
Enver Hoxha felemelkedése időszakában, az olasz, majd német megszállók ellen folytatott partizánháború idején. (forrás: Wikipedia)
A "Tovább" gomb után ismerkedjünk meg Sztálin és Mao legjobb európai tanítványával, Enver Hoxhával.
Élete a hatalomig
Hoxha eredeti szülőháza az 1960-as években egy tűzvészben megsemmisült, később ezt a házat húzták fel a helyén. (forrás: Wikipedia)
Enver Hoxha (ejtsd: Hodzsa) egy dél-albániai kisvárosban, Gjirokastrában látta meg a napvilágot 1908. október 16-án egy ötgyermekes, kereskedelemmel foglalkozó családban, akkor még az Oszmán Birodalom polgáraként. A gyermeket komoly politikai kapcsolatokkal rendelkező nagybátyja vette magához, majd nevelte fel, így a kis Enver már egészen fiatal korában megismerkedett a függetlenségét éppen hogy elnyerő kis balkáni ország hétköznapi kihívásaival, mindennapi problémáival.
A tizennyolc esztendős Hoxha. (forrás: Wikipedia)
Húszas évei elején több külföldi egyetemen is tanult, de befejezni nem tudta őket; az 1930-as évek első felében a családi hátszélnek (is) köszönhetően hazája brüsszeli nagykövetségén dolgozott titkárként (közben az egyik belga egyetemen jogi tanulmányokat is folytatott), s ekkoriban ismerkedett meg először a kommunista eszmékkel, amelyek teljesen beszippantották a fiatalembert.
1932-ben, a montpellier-i egyetem hallgatójaként. (forrás: Wikipedia)
Vidéki, iskolai tanítóként. (forrás: Wikipedia)
Hazájába való visszatérését követően, 1936-ban egy délkelet-albániai kisváros, Korça iskolájában vállalt franciatanári állást, nem sokkal később pedig feleségül vette a nála tizenhárom évvel fiatalabb, ám nem kevésbé kommunista szerelmét, Nexhmijét.
A sírig tartó szerelem: Nexhmije, aki élete végéig társa maradt családban és politikában egyaránt. (forrás: Wikipedia)
Az asszony - aki 1946 és 1990 között a törvényhozás tagja volt, a rendszerváltás után pedig sikkasztás és egyéb bűncselekmények miatt négy évet ült börtönben - később két fiú- és egy leánygyermekkel ajándékozta meg Hoxhát.
1939-ben Olaszország megszállta Albániát (elüldözve az első és egyben utolsó királyt, valamint magyar feleségét), amely után elbocsátották vidéki iskolai állásából; ezt követően a fővárosban, Tiranában vállalt tanári állást, majd dohányüzletet nyitott, amely nem sokkal később elvtársai találkahelyévé vált. A szomszédos Jugoszlávia kommunista vezetője, Tito támogatásával Hoxha tevékenyen részt vett az albán kommunista párt megszervezésében, amely partizánháborút hirdetett az olasz megszállókkal szemben.
Hoxha 1943 márciusától a párt főtitkára volt.
Egy ország élén
Miladin Popović jugoszláv partizán és Liri Gega albán partizánnő társaságában. Az asszonyt később, 1956-ban a jugoszlávokkal való együttműködés vádjával Hoxha kivégeztette. (forrás: Wikipedia)
Időközben Olaszország is megszállás alá került, így 1943-tól az olasz katonákat németek váltották fel az egyébként általuk is mellékhadszíntérnek tekintett balkáni államban. Hoxha így kihasználta a lehetőséget, és 1944-ben egy kongresszussal megalakíttatta az új, átmeneti albán kormányt, amelyet 1944 végén a szövetségesek is elismertek legitim politikai tényezőként.
A dicsőséges bevonulás Tiranába 1944 végén. (forrás: Wikipedia)
Hoxha rendkívül szerény ember lévén nem csak pártja főtitkári, hanem hazája miniszterelnöki feladatait is magára vállalta, s hozzá is látott az ország újjászervezéséhez a német csapatok távozását követően. 1945 decemberében az Albán Kommunista Párt (Partia Komuniste e Shqipërisë) szervezésében tartottak egy látszatválasztást (ki lehet találni, hogy csak kinek a jelöltjei indulhattak a voksoláson...), amelyet követően 1946. január 11-én Enver Hoxha kikiáltotta az Albán Népköztársaságot.
Hatvanadik születésnapja alkalmából 1968-ban kibocsátott emlékbélyeg. (forrás: Wikipedia)
A Hoxha vezette Albánia igyekezett minél szorosabb szövetséget kialakítani a Szovjetunióval, ő maga pedig Sztálin legjobb albán tanítványának szerepében tetszelgett - így régi szövetségesével, Titóval is összerúgta a port, miután annak kapcsolata elhidegült Moszkvával.
Védelmi miniszterét 1949-ben a jugoszlávokkal való szövetkezés vádjával végezték ki.
1954-ben papíron szétválasztották a pártot az államtól, így Hoxha lemondott miniszterelnöki tisztéről, de nem sokaknak voltak kétségei afelől, hogy ki is irányítja az országot valójában. Időközben a párt (és az állam) minden vélt (és valós) ellenségével igyekeztek leszámolni, amelyhez remek mintára találtak a szovjet titkosrendőrség és a sztálini tisztogatások formájában.
Hoxha és Mao Ce-tung találkozása - Hoxha nagy csodálója volt a keleti kommunista birodalom kormányosának. (forrás: Wikipedia)
Különutas politika
Mikor Sztálin halálát követően az új szovjet pártfőtitkár, Hruscsov fordulatot hirdetett, Hoxha egyszerűen árulónak tekintette régi-új moszkvai elvtársait, s ennek megfelelően az 1960-as évek elejétől egészen más vizekre kormányozta hazája hajóját: 1961-ben megszakított minden kapcsolatot a Szovjetunióval és kelet-európai csatlósaival, egyúttal azonban szorosabbra fűzte azokat a keleti elvtársakkal, egészen pontosan a Mao vezette Kínával.
1968-ban - miután a szovjetek lerohanták Csehszlovákiát - Albánia hivatalosan is kilépett a Varsói Szerződésből. Az országban állomásozó szovjet katonákat még korábban kitoloncolták.
A kulturális forradalom idején Albánia volt Kína egyetlen igazi európai partnere. (forrás: Wikipedia)
Az albán-kínai testvériség építése azonban nem tartott túl sokáig: miután Kína élén is fordulat állt be, az egyre paranoiásabb Hoxha nem habozott Pekinggel is megszakítani minden kapcsolatot (1978-ban). Ekkortól egy korabeli Észak-Korea jött létre Európa délkeleti részén: Albánia nem csak a nagyhatalmakkal, de a közvetlen szomszédokkal sem tartott fenn szinte semmilyen kapcsolatot, az idősödő Hoxha pedig egyre-másra vélte felfedezni az árulásokat a párton belül, s folyamatosan attól rettegett, hogy hazáját lerohanják külső ellenségei.
Kína Hruscsovhoz hasonlóan letérdelt Tito előtt, az opportunizmus és a demagógia mély mocsarába süllyedt.
Nem csak a külső ellenségekkel, de a belsőkkel szemben is fellépett: az addig meglehetősen mélyen vallásos (többségében muzulmán, kisebb részben ortodox keresztény) Albániában a templomok, imahelyek többségét bezárták vagy átalakították, 1967-ben pedig bejelentette népének, hogy hazája a Föld egyetlen teljesen (?) ateista állama...
Plakát az 1978-as Tiranában, amely a haza védelmének fontosságát hangsúlyozza. (forrás: Wikipedia)
Az 1970-es évektől több százezer bunkert építettek szerte a hárommilliós Albániában - gyakran egy-egy család felelt egy-egy erődért. (forrás: Wikipedia)
Ez a bunker biztos nem a temetőt védte volna. (forrás: Wikipedia)
Ebben az időben láttak hozzá az egész országot behálózó erődrendszerek kiépítéséhez, amely tevékenység 0az ország gazdasági teljesítményének nagy részét lekötötte (vagyis inkább teljesen lenullázta); az összes települést, közösséget, de gyakran konkrét családokat köteleztek egy-egy bunker megépítésére majd "üzemeltetésére" - hogy egy valós háborúban ezeknek mennyi hasznát látták volna, az erősen kérdéses...
Az 1980-as évek végén már több, mint 700 ezer (!) kisebb-nagyobb bunker várta a soha be nem következő inváziót a hárommilliós országban.
Hoxha ereje teljében, Albánia teljhatalmú vezetőjeként. (forrás: Wikipedia)
A vég
Az 1980-as évek elejétől a megromló egészségi állapota miatt Hoxha kénytelen volt egyre több feladatot megbízható(nak) tartott beosztottjaira bízni. Az államvédelmi hatóság, a Sigurimi által terrorizált albán társadalom ekkor már gazdasági és szociális szempontból is a teljes összeomlás szélén állt, de arra például még jutott forrás, hogy Tiranában felépítsék Hoxha piramis formájú emlékmauzóleumát.
Egy 1990-es években készült felvétel Hoxha mauzóleumáról, a tiranai piramisról. Ekkor már eredeti bérlője új helyen pihent. (forrás: Wikipedia)
Hoxha sok más kelet-európai kommunista diktátorhoz hasonlóan sajnos már nem élhette meg életművének teljes összeomlását: 1985. április 11-én, hetvenhetedik életévében szívrohamban meghalt - utódai a következő években fokozatosan felszámolták a kommunista diktatúrát, habár a gazdaság helyreállítása hosszabb (egy egészen bizarr polgárháborús helyzetet is magában foglaló) folyamatnak bizonyult.
Hoxha egykori rezidenciája a főváros elit negyedében. (forrás: Wikipedia)
Halála után néhány évig mauzóleumában pihent, majd a rendszerváltást követően, 1992-ben szerényebb körülmények között újratemették Albánia második világháború utáni történetének legmeghatározóbb politikusát, diktátorát, akinek "uralkodása" alatt a szerényebb becslések szerint is legalább ötezer emberrel végeztek, s tízezreket zártak munkatáborokba - rengeteg ember sorsáról a mai napig nincsen megbízható információ.
Számos, a szocialista Albánia idején a politikai foglyoknak létesített börtön maradt meg mementóként... (forrás: Wikipedia)
...amelyek emlékeztetik a helyieket és a látogatókat az ország történelmének eme kevéssé fényes időszakára. (forrás: Wikipedia)
Brezsnyevvel ellentétben Hoxha nem halmozta el magát kitüntetésekkel, habár szocialista hazája legnívósabb plecsnijét, a Nép Hőse-kitüntetést kétszer is megkapta - igaz, ezektől 1995-ben a biztonság kedvéért megfosztották.