A kötöttpályás, vasúti közlekedésnek a világ számos országában nagy jelentősége (és még nagyobb hagyománya) van - elég csak a japán Sinkanszenre, a francia gyorsvasútra (TGV), vagy éppen a vasúti teherszállítás amerikai gazdaságban betöltött fontos szerepére gondolni (és akkor a hongkongi emeletes villamosokat vagy a magyarországi kisvasutakat még meg sem említettük).

Teherszállító vasúti szerelvény egy nagy forgalmú amerikai vonalon. Az aktív vasutakról ma kevés szó fog esni, ezt garantáljuk. (forrás: Wikipedia)

Mai posztunkban azonban nem ezekről lesz szó, hanem azon országok közül veszünk górcső alá néhányat, amelyek az évek folyamán részben megszüntették vagy átadták az enyészetnek saját vasúti közlekedésüket. Válogatásunk (amely nem az első és nem is az utolsó blogunk történetében) ezúttal is szubjektív.

Amikor 1945 májusában a szövetséges hatalmak parancsnokai a Németország feletti győzelmet ünnepelték, még valószínűleg kevesen gondolták közülük, hogy néhány év múlva már mint egymás kvázi ellenségei fognak egymással farkasszemet nézni az akkorra már megosztott Németország szívében - saját Németországuk támogatójaként és a szabad (szocialista) világ védelmezőiként tetszelegve a nagyvilág előtt. 

Brit, amerikai, szovjet és francia tábornokok - itt még mosolyognak egymás között, hiszen nem régen győzték le közös ellenségüket, a náci Németországot. (forrás: Wikipedia)

Mai posztunkban annak járunk utána, hogy a nyugati szövetségesek közül kik voltak azok, akik katonáikat jóval a második világháború után, az akkor már hidegháborúként emlegetett konfliktussorozat alatt (és még azon is túl) Nyugat-Németországban állomásoztatták, hogy szükség esetén feltartóztathassák a szovjet gőzhengert - és azt is megtudjuk, hogy végül ki és meddig maradt a Vaterlandban.

Az első, zászlókat felvonultató válogatást követően íme a második, amelyben ismét öt ország lobogója kerül bemutatásra.

1812-ben Európa nagy része éppen a Napóleon Franciaországa elleni háborúskodással volt elfoglalva. Ezen  franciaellenes küzdelem legfőbb szponzorai és résztvevői a britek voltak, akiknek emellett még volt gyarmatukkal is alaposan meggyűlt a baja.

Hagyományőrzők az 1812-es háború egyik csatájának újrajátszása közben. (forrás: Wikipedia)

Nézzük meg, hogyan és miért is zajlott az 1812-es brit-amerikai háború.

Mai barangolós posztunkban visszatérünk Borsod megyébe, hogy megismerkedjünk egyik, mára már feledésbe merült helyével (a környék egykori erősségével), amely közvetlenül a rudabányai tengerszem tőszomszédságában található.

Szuhogy címere, amelyben látható egy stilizált várrajz, emlékeztetve arra, hogy a település határában a középkorban egy erődítmény állt. (forrás: Wikipedia) - mint Olvasónk jelezte, a fenti képen valójában a címer tükörképe látható, a valóságban az Ómega követi az Alfát. 

A "Tovább" gomb után tehát irány Szuhogy és a csorbakői várrom!

Ma induló vadonatúj sorozatunkban a világ - ilyen vagy olyan okból - különleges, színes, formás zászlóit vesszük majd szemügyre (epizódonként öt zászló bemutatására kerül majd sor). Válogatásaink (mint mindig) szubjektívak lesznek.

(forrás: Wikipedia)

Az első részben irány Ázsia, Óceánia és Afrika színesebbnél színesebb lobogókkal tűzdelt világa!

Az utóbbi időben újfent sikerült elhanyagolnunk az egzotikus országokat bemutató sorozatunkat, amiért nem győzünk elégszer elnézést kérni a Tisztelt Olvasóközönségtől. Ugyan a csorbán nem tudunk tovább köszörülni, de ma folytatjuk Föld körüli barangolásunkat, s felfedezünk egy újabb, Magyarországról egzotikusnak ható országot (jelen esetben - nem először és nem is utoljára - országrészt).

Ázsia földrajzi közepe és a rajta emelt emlékmű. (forrás: Wikipedia)

Kalmükföld után tehát következzen második orosz tagköztársaságunk: irány a Tuvai Köztársaság (Тыва Республика)!

Amikor 1878-ban Bolívia meg akarta adóztatni a területén működő chilei Compañía de Salitres y Ferrocarril de Antofagasta (CSFA) bányászvállalatot (amely a lőporok fontos alapanyagának, a kálium-nitrátnak, vagy másik nevén a salétromnak a kitermelésével foglalkozott), még senki nem gondolta, hogy hamarosan véres háború robban ki a Csendes-óceán keleti partvidékén; egy háború, amely végül alaposan átrajzolta Chile, Bolívia és Peru térképét is.

Chile és Bolívia határa egykoron a 24. déli szélességi kör mentén húzódott, így az akkoriban különösen értékes salétromban gazdag területek bolíviai és perui fennhatóság alatt álltak. A korábban bolíviai városként ismert Antofagasta, valamint az egykor perui uralom alatt álló Iquique és Arica ma már chilei nagyvárosok. (forrás: Wikipedia)

Nézzük meg röviden, hogyan is zajlott a csendes-óceáni (vagy salétrom-) háború!

Mai posztunkban újabb válogatással találkozhattok: ezúttal azon országok közül veszünk számba néhányat, amelyek egészen a közelmúltig megosztottak voltak (praktikusan egy nemzet területén legalább két állam osztozott), vagy napjainkban még (vagy már) azok. 

Megfigyelőpont a koreai demilitarizált zóna déli határán. (forrás: Wikipedia)

Azt ma már a széles nyilvánosság is tudja, hogy a hidegháború idején a Szovjetunió és az Egyesült Államok is szép számmal állomásoztatott nukleáris fegyvereket európai szövetségeseinek területén - ezeket az utolsó háború első óráiban perceiben vetették volna be különböző hordozóeszközök segítségével, olyan nukleáris tűzijátékot előidézve Európában, amilyet még nem látott a világ.

A világ első hidrogénbombájának gombafelhője (Ivy Mike-kísérlet, 1952) (forrás: Wikipedia)

Így nem zárható ki, hogy a NATO belga, nyugatnémet vagy éppen olasz vadászbombázói amerikai atombombákkal mértek volna csapást a Varsói Szerződés-tag Magyarországra, Kelet-Németországra vagy Lengyelországra, amelyek a válaszcsapás során cserébe szovjet gyártmányú vadászbombázókkal, szovjet atombombát dobtak volna az ellenre, így kifüstölve őket (és az emberiséget egyaránt).

A hidegháború véget ért, a Varsói Szerződés megszűnt, a szovjet (orosz) nukleáris fegyvereket kivonták Közép-Európából - az amerikai tömegpusztító fegyverek azonban maradtak (pontosabban azoknak egy része). Nézzük, kik és hogyan használják őket!