Ma induló új sorozatunkban (miután Dél-Afrikánál, Las Vegasnál és a NATO-nál már érintettük a témát) bemutatjuk a Föld azon országait, amelyek az utolsó háborúban nukleáris fegyverekkel vívnának egymással csatákat. A sorozatban elsősorban a hagyományos nukleáris triádot, illetve annak egyes elemeit vesszük alaposan szemügyre, az egyéb nukleáris fegyverek mellőzésével.
A Trinitiy-tesztről készült fotó. (forrás: Wikipedia)
Az első részben következzék tehát a legrégibb atomököl birtokosa, az Egyesült Államok!
A kötelező bevezetés
Mielőtt alaposabban szemügyre vennénk a jenkik nukleáris fegyvereit, pár dolgot muszály muszáj megemlítenünk (ezek a sorozat későbbi posztjaira is igazak lesznek): mint az emberiség jelenleg ismert legnagyobb pusztító hatású fegyverei, a nukleáris fegyverek elsősorban elrettentő erővel bírnak; ha éles helyzetben be kell vetni őket (pláne olyan hatalommal szemben, amely szintén ilyen fegyverek birtokosa), az régen rossz - mindannyiunk számára.
A B-52-es bombázók immáron hatvan éve áll készenlétben, hogy az utolsó háborúban pusztító csapást mérjen az ellenségre. Szerencsére azonban eddig csak hagyományos háborúkban (például Vietnamban) vetették be hagyományos fegyverekkel. (forrás: Wikipedia)
Ennek az úgynevezett kölcsönös megsemmisítés elvének köszönhető, hogy a hidegháború hideg maradt, és ma nem egy nukleáris tél utóhatásait éljük meg a mutánsokkal harcolva: amikor a nagyhatalmak között eldurvulni látszott a helyzet (például az 1962-es kubai rakétaválság idején), senki nem merte megnyomni azt a bizonyos - egyébként a sokak által ismerni vélt formájában nem létező - piros gombot, mert hiába küldött volna ezernyi gombafelhőt az ellenségre, ugyanannyit kapott volna vissza.
Szóval a nukleáris fegyver garancia arra, hogy a nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és az Egyesült Királyság értendő ide) egymással szemben soha nem fognak (pontosabban: bízunk benne, hogy soha nem fognak) egy bizonyos határt átlépni, mert egy atomháború minden érintett fél pusztulásával (és a középkorba visszabombázódásával) járna.
Az évtizedek során jelentősen csökkent a nukleáris fegyverek mérete - ez lehetővé tette, hogy egy mai rakétát akár tucatnyival is felszereljenek, megsokszorozva annak csapásmérő képességét. (forrás: Wikipedia)
A kölcsönös megsemmisítés elve érvényesül az India és Pakisztán közötti (h)idegháborúban, amelyet már húsz éve nukleáris fegyverekkel is megfűszereznek; Észak-Korea esetében elsősorban zsarolási potenciálként jöhet számításba, míg Izraelnél a túlélés fontos eszközét látják benne.
És hogy a nukleáris triád fogalmát is tisztázzuk: a stratégiai atomfegyvereknek manapság három fő hordozóeszköze van: a szárazföldi telepítésű interkontinentális (tízezer kilométer körüli hatótávolságú) ballisztikus rakéták (angol rövidítéssel: ICBM, az InterContinental Ballistic Missile szavakból), a repülőgépekről indítható bombák és több száz kilométerre lévő célokat elérni képes robotrepülőgépek, valamint a tengeralattjárókra telepített, gyakran interkontinentális hatótávolságú ballisztikus rakéták, az SLBM-nek (Submarine Launch Ballistic Missile). A rakéták némelyike képes egyszerre nyolc-tíz robbanófejet is hordozni - bár a gyakorlatban ennél jóval kevesebbet szerelnek rájuk.
Az amerikaiak...
...a világon elsőként, még a második világháború végén, 1945 júliusában robbantották fel az első atombombájukat (Trinity-kísérlet), amelyet követően augusztus 6-án és 9-én Hirosima és Nagaszaki japán városok felett be is vetették őket, demonstrálandó, hogy ki az úr a háznál (ez a két atomfegyver-használat volt az a kivétel, amely erősítette a későbbi nem-használat szabályát).
Az Egyesült Államok a csúcson több, mint harmincezer nukleáris robbanófejjel büszkélkedhetett (?). Azóta ez a mennyiség drasztikusan lecsökkent, de még így is elegendő ahhoz, hogy a potenciális ellenfeleket (Oroszország vagy éppen Kína) letörölje a térképről. (forrás: Wikipedia)
A következő években fokozatosan hatalmas nukleáris csapásmérő erőt fejlesztettek ki és telepítettek a jenkik, akik az 1960-as évek elején már a nukleáris triád mindhárom ágán több ezer ilyen fegyverrel rendelkeztek, garantálva a nyugati világ szabadságát a gaz vörösökkel szemben (a szovjetek pedig értelemszerűen a szintén gaz imperialistákat tartották kordában).
Jelenleg - miután a Szovjetunióval és utódjával, Oroszországgal kötött szerződések alapján kölcsönösen csökkentették a robbanófejek és hordozóeszközök mennyiségét - az amerikaiak körülbelül 1900 db hadászati robbanófejjel rendelkeznek, amely még mindig elég mennyiség a Föld népességének megtizedeléséhez.
És még egy apróság: a hidrogénbombák kifejlesztését követően a katonák és politikusok a minél nagyobb robbanóerő bűvöletében éltek: több tíz megatonna hatóerejű (1 kilotonna = 1000 tonna hagyományos robbanóanyag hatóerejével, 1 megatonna pedig = 1000 kilotonnával; a Japánra ledobott bombák pusztító ereje nagyjából 15 kilotonna volt) bombákkal hajtottak végre kísérleteket, és a hordozóeszközökre is ilyen kaliberű fegyvereket telepítettek. Ennek akkoriban még nagy jelentősége volt, hiszen nem mindig volt megfelelő pontosságú a célba juttatás, és egy Moszkva vagy New York-méretű célpontnál nagyot kellett szólnia a robbanásnak, hogy ha mellé is lőnek kicsit, az ellenségből akkor is csak hamu maradjon.
Az egyre pontosabbá váló célzással feleslegessé vált a több megatonnás robbanófejek postázása, így azok hatóerejét jelentősen lecsökkentették (habár a stratégiai robbanófejek többsége még így is több száz kilotonnás, azaz bőven elegendő egy nagyváros elpusztításához).
Szárazföldi atomököl
A szárazföldi telepítésű ICBM-ek ilyen rakétasilókban várják az indítási parancsot. A silóknak nincsen állandó személyzete, azonban időnként karbantartók ellenőrzik a bevethetőségüket. (forrás: Wikipedia)
Az Egyesült Államok szárazföldi telepítésű ICBM-jei a légierő kezelésében vannak: napjainkban összesen három rakétaezred (amelyek mind a középnyugati államokban települnek [Észak-Dakota, Montana és Wyoming központtal], parancsnokságuk pedig egy-egy légi támaszpont) 430 rakétasilójában pihen a hasonló számú Minuteman III típusú rakéta (ezek elődeit még az 1950-es években fejlesztették ki!), amelyek egy vagy két, robbanófejet képesek szállítani.
A rakétaezredek harcálláspontjain a kezelőszemélyzetek ehhez hasonló, atombiztos ajtók mögött állnak készen arra, hogy elindítsák a rakétákat. (forrás: Wikipedia)
A rakétasilókat alaposan szétszórták az amerikai vidéken: nem ritka, hogy egy-egy indítóállás egy farm közepén helyezkedik el, a környező földtulajdonosok legnagyobb örömére. A silóknak nincsen állandó személyzete (karbantartók azért néha meglátogatják őket), általában több rakétát kezel egyetlen, bunkerban lévő irányítóközpontból a kétfős parancsnoki személyzet, várva az ítéletnapot (vagy a nyugdíjazást).
Egy Minuteman III ICBM kísérleti indítása. (forrás: Wikipedia)
A nukleáris fegyverek bevetéséhez egyébként az Egyesült Államok mindenkori elnökének kóddal megerősített jóváhagyása szükséges, amelynek kiadása után a tényleges indítási parancsokat már egy repülő harcállásponton tartózkodó, tábornoki rangú katona közli a társaival - a nemrégiben Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai vezető között lejátszott szájkaratéban szóba került "nagy piros gomb" tehát a valóságban nem létezik.
A légierő másik oldala
A csúcstechnika képviselője: a B-2-es csökkentett észlelhetőségű ("lopakodó") bombázók darabja annak idején egymilliárd dollárba került. Ez is alkalmas nukleáris fegyverek hordozására, de a B-52-esekhez hasonlóan eddig csak hagyományos fegyvereket vetett be. (forrás: Wikipedia)
Mint írtuk volt, a szárazföldi ICBM-ek a légierő felügyelete alá tartoznak (a hadsereget, mind haderőnemet tehát kihagyták a stratégiai nukleáris hadviselésből), s nincs ez másként a bombázókkal sem, amelyekből három típusa is van a jenkiknek (B-1, B-2, B-52), de ezek közül az oroszokkal kötött szerződések alapján csak utóbbi kettő alkalmas nukleáris robbanófejes robotrepülőgépek indítására (a B-1-es ezen képességét megszüntették, a szerződések alapján pedig elvileg a többi bombázó is csak gépenként egy atomfegyvert hordozhat).
AGM-86 ALCM szubszonikus robotrepülőgépek (cirkálórakéták) behelyezése egy B-52-es bombaterébe. a robotrepülőgépek használata jelentősen növelné a bombázók személyzetének túlélési lehetőségeit az utolsó háborúban. (forrás: Wikipedia)
Ezeknek az a nagy előnye a hagyományos bombákkal szemben, hogy jóval az ellenséges légvédelem hatósugarán kívülről (akár több száz, vagy ezer kilométerről) lehet indítani őket, így az Enola Gay-jel ellentétben nem kellene közvetlenül a célpont fölé repülni.
A B-2-es bombázókat ráadásul pluszban segíti az a tény, hogy csökkentett észlelhetőségűek, így a radarok nehezebben észlelik őket.
A légierő rakétaezredeinek kezelőszemélyzetei a bunkerek mélyén ilyen pultok előtt dolgoznak. A rakéták elindításához két emberre van szükség, ugyanis két, egymástól jó messze elhelyezett indítógomb (vagy kulcs?) egyidejű elfordításával lehet életre kelteni a tömegpusztító arzenált. (forrás: Wikipedia)
A B-2-esekből 20 darabbal, míg az ősöreg, de még évtizedekig szolgálatban álló B-52-esekből 68 darabbal rendelkezik a jenki légi armada, amelyek szükség esetén a honi támaszpontokon kívül máshonnan is bevetésre indulhatnak (bevetéseiket mindkét esetben légi utántöltő repülőgépek támogatnák) halálos rakományukkal.
A haditengerészet
És elérkeztünk az amerikai atomököl legpotensebb eleméhez: a haditengerészet (naná, majd a hadsereg) nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáróihoz.
Az USS Alabama atommeghajtású ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjáró. A 170 méter hosszú, a felszínen 16 764 tonna vízkiszorítású Ohio-osztály egységei egyenként 24 Trident II rakéta hordozására képesek, amelyek akár nyolc robbanófejjel is fel lehetnek szerelve - így egy ilyen tengeralattjáró akár több, mint száz ellenséges célpont elpusztítására is képes. (forrás: Wikipedia)
És hogy miért ez a legpotensebb ága a nukleáris triádnak? Mivel a földfelszín kétharmadát víz borítja, hatalmas terület áll rendelkezésére az elrejtőzéshez - és egy folyamatosan mozgásban lévő, magányos tengeralattjárót nem egyszerű megtalálni.
Trident II rakéta indítása egy tengeralattjáróról. (forrás: Wikipedia)
Az amerikaiak jelenleg az Ohio-osztály tizennégy egységével büszkélkedhetnek (eredetileg tizennyolc ilyen hajó épült, de négyet később átalakítottak hagyományos fegyverek - Tomahawk robotrepülőgépek - hordozására). Ha hinni lehet a Wikipediának, ezek a búvárhajók tengeralattjárók összesen 230 db UGM-133A Trident II típusú SLBM-et hordozhatnak (a kapacitásuk egyébként 24 rakéta, ami összesen 336 férőhelyet jelentene), amelyek tetején 920 robbanófej pihen (ez praktikusan 4 robbanófej/rakéta, azaz rakétánként négy megsemmisített ellenséges célpont).
Az USS Kentucky - kivételesen a vízfelszínen. (forrás: Wikipedia)
Természetesen a tengeralattjárók közül nem mindegyik van folyamatosan úton (karbantartás, kiképzés miatt jó pár horgonyoz a kikötőkben), de az egységek egy része folyamatosan a világ tengerein járőrözik, várva az utolsó háború utolsó indítási parancsára.
Mivel atommeghajtású egységekről van szó, elvileg korlátlan ideig (pontosabban: akár évekig) a tengeren tenger alatt lehetnének, de mivel emberek tartózkodnak a fedélzeten, néhány hónapnál tovább nem szokott tartani egy bevetés.
A légierő egyik rakétasilója - munka közben. (forrás: Wikipedia)
Zárásként pedig itt egy 1979-es dokumentumfilm részlete, amely az atomtámadás megindításának folyamatáról szól, a légierő szemszögéből nézve (a rakétaindító állomások belseje elvileg azóta sem sokat változott):
A következő rész itt olvasható.